Megalázás. Megcsalás. Megértés (?). Egymás után, vagy felcserélt sorrendben, és mindezek elvezetnek majd egy olyan történet végkifejletéig, amelynek szereplői minduntalan játszanak egymással. Négy évtized bánata és öröme rajzolódik ki Domenico Starnone Hurok című kötetében, hiszen „rokonszenvesen nehéz szenvedni”. A szorító fájdalom pedig csak erősödik és erősödik – értékelés.

Domenico Starnone egy érzékeny és kényes témához nyúl; egy zátonyra futott házasságról ír, egy félrelépett férjről, aki a problémáktól való menekülés effajta módját választotta, egy feleségről, akit szinte az őrületbe kerget a megcsalás, a darabjaira hullott házassága, és "egy pillanatnyi tétovázás után fejest ugrik a rémületbe, és minden erejéből küzdeni kezd". (55.), míg bírja szusszal. Majd hosszas különélés után a férj visszamegy hozzá és a gyerekeikhez, ennélfogva tovább folytatódik az idillinek korántsem mondható életük.

Nehezen olvastam Starnone sorait, egy-két pontnál szó szerint kínlódásnak éreztem, negatív érzelmeket váltott ki belőlem Vanda (a feleség) karaktere. És Aldo (a férj) „se vele, se nélküle”, majd a "maradok, mert így mindenkinek jobb lesz, csak nekem nem"-hozzáállásával sem tudtam azonosulni. A gyerekek, akik a történet előrehaladtával felnőnek, és felnőttként beszélik el múltbeli emlékeiket, ki nem mondott sérelmeiket, tehát azok a visszaemlékezések mélységesen felkavartak, és folyamatosan azon járt az eszem, hogy mennyivel boldogabb életük lehetetett volna, ha a szüleik nem tették volna ki őket ilyen megpróbáltatásoknak. Hurok a feltételes módon (is).

A kötet három részre tagolódik, ezáltal 1., könnyebben elkülöníthetőek az egyes epizódok és az egyes elbeszélők, 2., a váltakozó nézőpontok több aspektusból vizsgálják az adott kérdéseket, arról nem is beszélve, hogy a múlt élesebb kontúrral rajzolódik ki az olvasó előtt. Nekem a harmadik és egyben az utolsó fejezet(ke) tetszett a legjobban, talán az tűnt a legőszintébbnek. Voltaképpen a felnőtté vált gyerekek hitelesebb karakterek, mint a szüleik, akik a szemük láttára kínozták, bántották egymást. „És éveken, évtizedeken át játszottuk mi ezt, és szépen hozzászoktunk, hogy katasztrófában élünk, hogy élvezzük a gyalázatot: ez fűzött össze minket.” (161.)

Mivel ennyire megérintett a regény üzenete, és felsorolni sem tudom, hányféle érzelem kavarog bennem, ennélfogva határozottan nem állíthatom azt, hogy rajongója vagyok a Starnone-kötetnek, és azt sem állíthatom, hogy nagyon tetszett. Ettől eltekintve, egy nagyon jól megszerkesztett és remekül fordított kisregény – köszönet illeti a fordítót, Barna Imrét –, hiszen minden egyes szó úgy hat és tűpontosan döf, hogy az kellőképpen (!) érezhető legyen.

A Hurok olvasmányos, egy délután/este alatt elolvasható, ugyanakkor nem a gyorsaság a lényeg, hanem az, ami a kötet sorai között fellelhető, "apró betűvel". A lényegre értendő, amely az olvasó szeme előtt van, csak szükséges látnia is azt a sorok között, a történet mögött. Nem átsiklani felette, hanem megérteni a hurok – amihez szorosan hozzákapcsolódik a cipőfűző is –, a macska, Labes jelentőségét (is).

 „Éjszaka volt, néma csend. Természetesen nem ismertem magamra egyetlen aláhúzásban, egyetlen felkiáltójelben sem (vajon hová lesznek, hogyan hatnak ránk, hogyan válnak értelmetlenné, felismerhetetlenné, kínossá vagy nevetségessé az eszünket megjáró szebbnél szebb mondatok?) (...)” (76.)

A karakterek kidolgozottak, hitelesek, a párbeszédek helyenként (el)túlzottak, viszont az ok-okozati összefüggések jól érthetőek. És ennél a pontnál kitérek a bejegyzésem címében szereplő idézett félmondatra. A „rokonszenvesen nehéz szenvedés” egészen pontosan a 108. oldalon, egy párbeszédben hangzik el, amikor is Aldo egyik barátjának felesége szerint Vanda „nagyon ellenszenvesen reagál” a történésekre (a megcsalásra, a viszonyra), majd a nő beszél az önfegyelemről is. Végül Aldo arra jut, az „olyanok, mint Vanda”, biztos, nem szenvednek rokonszenvesen. Ebben a néhány sorban remekül érzékelhető a Hurok atmoszférája; az a feszült hangulat, amely végigvonul a cselekményen.

A kötetben szereplő betörés (igyekszem spoilermentes lenni) nemcsak egy betörés, sokkal több annál. Szétdobált, régi holmik, kacatoknak korántsem nevezhető emléktöredékek, amelyek minduntalan egy tovatűnő múlt kellékei, és arról tanúskodnak, hogy egykor létezett egy másik valóság is. Egy olyan valóság, amely többet ígért, boldogabb jövőképpel kecsegtetett. A betörés ebben az értelemben jelentheti akár a jelen repedéseit, azokat a nüansznyi, szabad szemmel alig látható (ám annál inkább érezhető) töréseket, amelyek alatt a múlt fekete-fehér darabjai, portréi hevernek.

Édes hazugság.

Keserű igazság.

Eötvös Natália

Olvasói élmény: 8/10

Fotó: Saját

Nagyon felkeltette az érdeklődésemet Clare Azzopardi prózakötete, amely a Noran Libro Kiadó gondozásában, az Európa női szemmel című könyvsorozatban jelent meg. Szabó T. Anna fordítása jelentősen hozzájárul a Pár női név kivételes (olvasói) élményéhez, a prózák női szereplőiről nem is beszélve. A szövegekben hol egyértelműen, hol pedig a sorok között sejtetve esik szó vallási, politikai és társadalmi kérdésekről. Nők a világ(uk)ról, Máltáról, az életről és a halálról.

Nyolc női név, nyolc különálló, Máltán játszódó elbeszélés, novella, amelyek egy kicsit talán egymásba is futnak. Néhány karakter él, de inkább úgy tesz, mintha élne, mintha a saját élete szemlélője lenne. Mások pedig a halál és/vagy az elmúlás küszöbén állnak, ábrándoznak a temetésről, a felejtésről, a változásról, esetenként a társadalom peremére kerülnek. Feledésbe merülnek.

„A vonat hét perccel nyolc előtt fut be, magával sodorva a fáradtságot és a szájak sarkába tapadt pirítósmorzsalékot. Elűzi az álmokat és a rémálmokat, a koránkelés szagát. Maga előtt tolja a csendet, helyet szorít benne, aztán továbbrobog, utána űr marad, és az űrt ugyanaz a csend tölti be, vagy egy másik ugyanolyan.” (21.)

Ha választanom kellene a női karakterek közül legalább egyet, akinek az elbeszélése valamiért különösen megtetszett, nehéz dolgom lenne. A feltételes mód indokolt, hiszen Azzopardi nem állítja az olvasót döntés elé, sőt, hőst sem akar választani, egyszerűen csak különböző élethelyzetekben vonultatja fel szereplőit, majd várakozás következik. Vajon mit történik velük egyik lapról a másikra? Például az egyikük menthetetlenül reménykedik, a másikuk beletörődik a kilátástalan helyzetébe, és egy vakvágányra futott, ám mégis biztonságot jelentő kapcsolatban marad, a harmadik őrült, téveszméi vannak, és akad olyan női szereplő is, aki lelkesen készül a temetésére.

Azzopardi prózája – amely tehát a Kreatív Európa műfordításprogramja által támogatott Európa női szemmel címet viselő könyvsorozatban jelent meg – alig több mint 127 oldal, tehát rövid időn belül elolvasható. Rövidsége ellenére a novellák hosszasabb gondolkodást igényelnek, hiszen fontos kérdések bújnak meg mögöttük. Gondolok itt a visszatérő pdm rövidítésre, amelyről később kiderül, politikai jelentéssel bír, és szinte mindenütt feltűnik; egy padon, egy könyvesbolt ajtaján, „koporsókísérők könnyein” vagy „kígyózó sikátorok sötétjén”.

Fontos kiemelni a kötetben szereplő motívumokat, például a kulcsot és a rózsafüzért, továbbá a színek jelentőségéről sem szabad megfeledkezni, ennélfogva a fekete és a vörös szín kiemelt helyéről a szövegben. Mindemellett a karakterek megszállottak; tárgyak, ruhák, betűk, épületek, emberek, élet-halál megszállottai. És mindezek a Pár női név végkifejletében érnek össze, amikor is a hiányzó részek tűpontosan a helyükre kerülnek, így az olvasó egészében látja a nagybetűs mondanivalót. Azt a mondanivalót, amely folyamatosan ott hevert a sorok között (is).

Tehát a Pár női név hol felkavar, hol a női lélek rejtelmeibe kalauzol, amihez stílusosan kulcsot is ad (utalás Sandra történetére), hol férfiakkal kacérkodik (utalás Gracey történetére is), és magabiztosan „használja” a karakterek nőiességét, hol pedig a temetőben, kilátástalanságban eltemeti a múlt terheit. Korántsem könnyed olvasmány, az biztos. Átlagos nők, akik nemcsak elbeszélnek, hanem adnak is az olvasónak; sorsokat és érzéseket a széles írói palettáról.

Hogy legyen miről gondolkodni, legyen mire emlékezni.

Eötvös Natália

Olvasói élmény: 8/10

Fotó: Saját

Miután elolvastam Bódi Attila első kötetét, egyszerűen képtelen voltam megérteni, miért csak a napokban jutottam el odáig, hogy leemeljem a könyvespolcomról. És elolvassam. A Lázadni veletek akartam olvasmányos stílusával, élesen megrajzolt karaktereivel, Ceauşescu diktatúrájában születő „készre alkudott történetei"-vel engem erősen meggyőzött arról, hogy e kötetről érdemes beszélni. Egyetlen sorát sem szabad figyelmen kívül hagyni.

Mert ha az olvasó véletlenül (egyébként én nem hiszek a véletlenekben – felkiáltójel) egy-két sor, netán néhány oldal felett átsiklana, vagy egy fárasztó nap végén a kezébe venné, és már koncentrálni sem tudna az olvasottakra, hibát követne el. Egy olyan hibát, ami a végkifejlet megértését nehezítené, sőt, akadályozná, és nem mellékesen az olvasó egy remek regénytől fosztaná meg magát. Mindezekkel csupán azt szeretném érzékeltetni, Bódi Attila munkásságára érdemes figyelni. Ugyanis a szerző valami olyasmit művel a szavakkal, amire nem sokan képesek. A feszültségkeltés eszközeit ügyesen használja, a szövegének van eleje, közepe és vége, ennélfogva teljesen érthető, nincsenek követhetetlen cselekményszálak, mellébeszélések és szerencsére klisék sem. Csak a kőkemény igazság, fiktív karakterek sorstörténeteibe szőve.

A szöveg olvasásakor úgy éreztem, mintha Bódi egy láthatatlan polcról levenné a karakterek ismertetőjegyeit, személyiségjegyeit, és különösen az 1989 ősze előtt datált események között válogatna, majd azokat beillesztené Ceauşescu diktatúrájának egy-egy sötét(ebb) mozzanatába, pontosan úgy, hogy az epizódok nehezen felejthetőek legyenek. „Van időm emlékezni, csak azt nem tudom, van-e hozzá bátorságom is.” (9.) Tehát erről szól a fáma; a "készre alkudott történetek"-ről, amelyek félbehagyva hevernek a temetetlen múltban, Romániában, ahol 1989-ben nem volt pénz fagyira. Három magyar kamaszfiú, Péter, Áron és Zoli sajátos rendszerellenes tetteit kísérheti figyelemmel az olvasó. Ők hárman a fejükbe veszik, hogy lázadni fognak a diktatúra ellen, mert az az egyetlen megoldás, az egyetlen kiút, és meg is teszik, de súlyos árat fizetnek érte. Hosszú évek telnek el, miközben: „Nem lehet mindenre emlékezni, minden tévedést, fájdalmat, szégyent, bűnt bevallani. De elfelejteni sem lehet őket, csak relativizálni. Keresem a valóságnak azt a változatát, amelyik nekem a legkedvezőbb.” (228.)

A kötet két elbeszélővel (Váradi Zoltánnal és Tóri Áronnal), két részre tagolódik, ennélfogva segíti a történeti és történelmi áttekintést. Véleményem szerint a karakterek fejlődnek, hiszen keserves kínok árán, de maguk mögött hagyják a múlt terheit. Jóllehet nem felejtenek, de megtanulják enyhíteni a fájdalmaikat. Csak így bírnak túlélni.

Tehát a két egymástól teljesen elkülöníthető (habitusban, szemléletmódban) elbeszélő, Váradi Zoltán és Tóri Áron vissza-visszaemlékezései körvonalazzák az 1989-es eseményeket, továbbá betekintést engednek a mindennapok félelmeibe és tragédiáiba. Szó esik az elhallgatásról mint ragasztróféléről, ami „mindent egyben és rendben tartott (62.), illetve arról is, hogy a diákoknak karszámot kellett viselniük, többek között a hatóságok és az iskolai dolgozók tájékoztatására. Váradi Zoltán száma a kilenc-nyolc-kilenc volt, „Júdás száma”. Mindegyik kamasz lázadt – a maga módján, de a rendszer nem tűr(t) ellentmondást. Az izmusok beszélnek és beszélnek, megspékelve a sorstörténetekkel, majd húsz év elteltével a szereplőknek szembe kell nézniük tetteik következményeivel az osztálytalálkozó apropóján.

Különösen tetszettek azok az epizódok, amelyek egy kocsmában, bisztróban játszódnak (tudom-tudom magasröptű gondolatok születési helye), hiszen akkor és ott mintha megállna az idő; a tettvágy, a tenni akarás szintet lép, miközben a hazafiságot piedesztálra emeli a szerző. A bölcseletek többsége a hajnal eljövetelével a mélybe zuhan, de néhányuk valósággá válik. Mindig akad (legalább) egy szereplő, aki tenni akar magáért. Másokért. A szabadság(uk)ért. Aztán jön a rideg valóság, a maga fekete Daciájával, de előtte a Szekuval, meg Ottó bácsi "kedvező" (?) ajánlataival, és ami azután következik, sötétségbe borul.

A sötét képkockák a történelem részei.

A készre alkudott történeteké.

Eötvös Natália

Olvasói élmény: 10/10

Fotók: Saját

„Ki maga?” – indítja A titokzatos én című kötetét Brian R. Little. Majd sorait ekképpen folytatja: „Tudom, hogy tapintatlanság feltenni ezt a kérdést, talán még kényelmetlen is.” (9.) Érdekes kezdés, érdekes fejezetek, amelyek több aspektusból is vizsgálják, miként formálják egyéniségünket és életünket célkitűzéseink. Ugyanis aki konkrétan meg tudja határozni saját célkitűzéseit, „tisztában van azok erejével”, továbbá tudatában van annak, hogy ő maga alakítja életét, az valóban megalapozhatja jóllétét. Boldogulását. Komoly téma egy rövid kötetbe sűrítve – úton önmagunk megismerése felé.

A közel százötven oldalon keresztül az olvasó betekintést nyerhet a "harmadik erő" működésébe, amely a biogenetikus (öröklött, természeti) erők és a szociogenetikus (környezeti) erők mellett formálja egyéniségünket és életünket. E "harmadik erő" tehát a személyes célkitűzések mint meghatározó tevékenységek összessége, és amelyek különféle formákat ölthetnek a mindennapok során. Tehát e tevékenységek alapozzák meg a jóllét(ünk)et. Mindemellett szó esik a Big Five személyiségmodellről, a személyiségvonások „nagy ötös fogatá”-ról. Külön kiemelem az érzelmi labilitást (neuroticizmus), ugyanis kifejezetten hasznosnak találtam e szövegrészt, melyből kiderül, a neurotikus emberek „olyan részleteket is észrevesznek, amelyek a kevésbé érzékeny embereknek fel sem tűnnek: a környezetbeli változásokat, a rutin kizökkenését és a nem várt veszélyeket.” (29.) Majd a szerző hozzáteszi: „Mindez nem a könnyed és laza élet receptje, annyi bizonyos, de íróknál, művészeknél és az élet más, aprólékos megfigyelőinél gyakran fedezhető fel a neuroticizmus mint karakterjegy.” (29.) A személyiségvonások szerepéről a személyes célkitűzésekben, a  lényegi célkitűzések "önmeghatározó erejéről", illetve annak fenntarthatóságáról, a személyes környezetről és a hitelesség mítoszáról szintén szó esik a kötetben.

„– KI MAGA? Sarbin hangereje és a jól megnyomott „ki” alapján arra következtettem, hogy nem fogja beérni a nevemmel. Azt akarta, határozzam meg önmagamat, vagy hogy milyen szerepemben érkeztem, melyik énemet élem meg abban az adott pillanatban. Úgyhogy emelkedett hangon, nem minden öniróniától mentesen azt válaszoltam: – Egy igazságkereső. Sarbin a szemét forgatta, grimaszolt és legyintett: – Na ne, már megint egy?!” (12.)

A titokzatos énben említésre kerül George A. Kelly The Psychology of Personal Constructs (A személyes konstruktumok pszichológiája) című könyve, amely szerint „lényegében minden emberben egy kis tudós lakozik, aki hipotéziseket állít fel és tesz próbára a saját világában, hogy azután tapasztalatai fényében értékelje ezeket.” (36.) Tehát e feltevések a személyes konstruktumok, "fogalmi szűrők, amelyeken keresztül a világot értelmezzük.” (36.) E Kelly-sorokat azért emelem ki, mert meghatározóak voltak a szerző életében, illetve munkásságában. Brian R. Little leírja, hogy annyira belemélyedt a Kelly-kötet olvasásába, hogy csak órák elteltével vette észre, „elragadtatott pillanataiban” mennyire elfáradt a guggolásban. Szerettem olvasni e sorokat.

A Cambridge-i Egyetem professzorának írói stílusa olvasmányos, a fejezetek logikusak és követhetőek, viszont negatívumként megjegyezném a kötet rövidségét. Ennélfogva néhányszor úgy éreztem, alaposabban is ki lehetett volna fejteni az adott részt/fejezetet, de ettől eltekintve is érthető volt Brian R. Little könyvének üzenete. Az Utószó alcíme kifejezetten tetszett, ami  A jóllét elviselhető könnyűsége címet viseli; összefoglalja az olvasottakat, sőt, még ösztönöz is arra, hogy az olvasó merjen kilépni a komfortzónájából, és ne riadjon vissza a kihívásoktól. Nyitott legyen a változásra, és merjen irányt váltani, ha szükséges – ha úgy érzi. Továbbá a borítón olvasható TED Books hívószó, az olvasói élmény záloga, a Hogyan alakítja életünket a személyiségünk? alcímre pedig különösen érdemes odafigyelni. Figyelni kell Brian R. Little soraira, mondanivalójára – "kis könyvek, nagy gondolatok". (140.) Ennélfogva A titokzatos ént ajánlom: olvasmányként, motivációként, napi rutinként, vagy ha úgy tetszik "szokatlan viselkedésként" (is).

És három gondolat útravalóul a kötethez kapcsolódóan, zárójelben, de korántsem titokzatosan: 1., az olvasó olykor merjen változtatni a tervein, a viselkedésén, netán a személyiségén a boldogulása végett, 2., az olvasó merjen (valóban) jóllenni, 3., az olvasó merje megismerni (valódi) önmagát.

Eötvös Natália

Fotó: Saját

Olvasói élmény: 7/10

Vettem egy nagy levegőt, mielőtt hagytam e bejegyzésnek, hogy meséljen; John Williams prózájáról, a remekbe szabott, többszörösen összetett mondatairól, amelyek oly’ szorosan kapcsolódnak össze, hogy ha az olvasó akarná, akkor se tudná szétválasztani őket. Márpedig miért is akarná, a szerző szavai tökéletesen illeszkednek egymáshoz, ellentétben a regény karaktereivel. A karakterek között vagy ellentétek feszülnek, esetenként megkeserítve egymás életét, vagy harmóniáról tesznek "tanúbizonyságot"; néhányuk fényforrással kecsegtet, megvilágítva a sötét szakaszokat, jelezvén, hogy nincs minden veszve. És amikor William Stoner időskorában felidézi a szürkének tetsző (?) múlt fejezeteit, és minduntalan ismételgeti magában a „Mit vártál?” kezdetű gondolatfoszlányt, akkor a főhős (már) megvívta az élet(e) diadalát.

A Park Kiadó gondozásában megjelent Stoner című kötet nem tartalmaz megjósolhatatlan fordulatokat, a szálak „elegánsan” (utalás a borítón olvasható Nick Hornby idézetre) illeszkednek egymáshoz, akár az élet diadalának puzzle-darabkái. Williams prózájának főszereplője William Stoner akinek „neve az idősebbeknek intő jel, hogy rájuk is ez a sors vár, a fiatalabbaknak pedig csak egy hangsor, amely nem idéz sem múltat, sem olyan személyiséget, akihez nekik vagy a karrierjüknek köze lehetne”.  (8.) Stonernek csak egy élete van, kilenccel nem tudna mit kezdeni (vagy nem is akarna), és ő tizenkilenc évesen egyszer csak kapott egy lehetőséget a Missouri Egyetemen. Fordulat fordulatot követett, így fájó szívvel, de búcsút intett a szülei által dédelgetett álmoknak, ezáltal pedig az agrártudományi karnak. Az irodalom és annak szeretete, "szerelme" menthetetlenül rabul ejtette, és ez az érzés az utolsó leheletéig az övé volt. Ezt senki sem vehette el tőle.

„Ritkán gondolt vissza tanyasi gyerekkorára, de eszmélete peremén mindig ott volt örökségének őseitől ráruházott véres-verejtékes ismerete, őseitől, akik obskúrus, kemény és sztoikus életet éltek, és megszokták, hogy kifejezéstelen, kemény és rideg arcot mutassanak a sanyargató világnak.” (277.)

A kötet főhőse megdolgozott a sikerért, tanár lett belőle, „legenda”; hajtotta a tettvágya, a tudásvágya és a fejezetek közben fel-felbukkanó szerelemvágya . Ennek ellenére életének peremére száműz(tet)te magát, ennélfogva sosem lépett igazán a közepébe, a dolgok közepébe, mindig talált egy kiskaput, amin kilépett, még akkor is, ha az fájdalmas lemondással járt. Tehát különös (sors)történet ez; a felemelkedésről és bukásról, a sikerről és kudarcról, melyek kéz a kézben járnak, egymástól függetlenül aligha léteznek, az élet velejárói. „Az emberiség történetében vannak olyan háborúk, vereségek és győzelmek is, amelyeket nem örökítenek meg a krónikák.” (50.) William Stoner esete tehát azért különös, mert egyszer óvatosan lépked, másszor fejest ugrik az ismeretlenbe, aztán kettőt lép vissza, mintha mi sem történt volna.

A szívemnek különösen kedvesek voltak azok az epizódok, amikor a szerző egy helyzetet ír le, a négy fal közé szorítva, és megragad minden alkalmat, hogy az adott (élet)helyzetbe könyveket csempésszen. Sőt, az egyik romantikus jelenet akkor tetőzik igazán, amikor a közös élet egyik „szimbólumaként” még egy könyvállvány is beköltözik a szerelmi fészekbe... na, ez egyszerűen zseniális! Arról nem is beszélve, az irodalom nemcsak „szerelem”, hanem gyógyír a túlélésre. Továbbá mindent összevetve, egyszerűen imádtam a Williams-kötetet, és eldöntöttem, többször is újra fogom olvasni. Nem hagyom kárba veszni az értékes gondolatokat, nem hagyom, hogy csak úgy elfelejtsem a sorokat, amelyek mélységesen hatottak rám.

A Stonert ajánlom az irodalom „szerelmeseinek” (felkiáltójel), a menthetetlenül könyvmolyoknak, az életszagú történetek kedvelőinek (két felkiáltójel), és mindazoknak, akik egy olyan nem mindennapi történetre vágynak, amely nem mond többet annál, mint amire hivatott.

És most veszek még egy nagy levegőt, majd bevallom magamnak: nem én találtam e kötetre, e kötet talált rám.

Zárójelben: nem hiszek a véletlenekben (fel-felkiáltójel).

Eötvös Natália

Olvasói élmény: 10/10

Fotó: Saját

„Mindig rossz dolgok történnek, rossz dolgok régen, rosszak csak néhány perce.” (118.) – e mondat tökéletesen bemutatja Edna O’Brien prózájának hangulatvilágát. A Kis piros székek érzékeny témákat feszeget; népirtásról, piros és fekete színnel átitatott gonoszságokról, háborús bűnösökről, igen, minderről szól a kötet, továbbá az érzékeny (és hiszékeny) női lélekről, amelyet a kínzó fájdalom edz meg, és a koromsötét sorok tűpontosan illeszkednek a regény felkavaró mondanivalójába.

Edna O’Brien regényében a hármas szám dominál; három részre osztja kötetét, a történet három fontos helyszínt ölel fel: a cselekmény kiindulópontját, Coonoilát, Dél-Londont és Szarajevót, és a sorok között három kulcsfontosságú szereplőt ismerhet meg az olvasó. A rejtélyes, balkáni idegent, a szexuálterapeuta és természetgyógyász, Dr. Vladimir Dragant, aki az ír kisvárosban, Coonoilában próbál szerencsét, próbál új életet kezdeni (nézőpont kérdése, melyik szóval illetjük a cselekedetét). A doktor, a „lángész” sötét titkokat rejteget, ám nem sokáig, vétkeiért felelni fog – és előbb, mint ő maga gondolná. Mindeközben elveszi a nők eszét, mondhatni megbabonázza őket, különösen Fidelma McBride-ot, aki nem bír (vagy nem is akar) ellenállni a férfi karizmatikus személyiségének. A harmadik fontos szereplő pedig Fidelma férje, Jack, aki a nő életében meghatározó szerepet tölt be, ezért tartom őt fontosnak, hiszen nélküle a cselekményszálak sem gubancolódnának össze. Ugyanis Fidelma és a doktor között kibontakozik egy szerelmi szál is; a doktor megtalálja a nő gyengepontját, egyfajta "alternatív gyógymódot" kínál fel a problémájára, átadja neki, akár egy ajándékot, tessék, itt az ideje hinni. Reménykedni. Bízni egymásban. De a kusza történet tovább bonyolódik.

A szerző karakterábrázolása hiteles, piros kontúrral megrajzolt szereplői játszanak egymással – és az életükkel. „Nem ismerjük egymást. Titok minden ember. Nem ismerhetjük őket, legkevésbé azokat, akikhez a legbensőségesebb viszony fűz, mert a megszokás elhomályosítja a látásunkat, a remény pedig vakká tesz.” (242.) Dr. Vlad mint antihős, Fidelma mint eleinte a kis közösség árulója, később pedig számomra a hős, aki a kötet vége felé közeledve legyőzi saját démonjait. Karaktere fejlődik, a fájdalmas események közepette erősödik, ennélfogva fejezetről fejezetre „levetkőzi” a hiszékeny naiva szerepét. Ezért tekintem őt a kötet hősének. Noha Oghowen kis szerepet kap a történetet illetően, én mégis kiemelem őt. Karakterén keresztül az olvasó betekintést nyerhet a női lét szenvedéssel teli képkockáiba. Mivel nagyon mélyen megérintett a sorok üzenete, szükségem volt néhány percre, hogy feldolgozzam az olvasottakat. Na és a kis Fagyöngy. A kislány, a maga gyermeki bájával, ártatlanságával tisztaságot csempész a koromsötét cselekményszálak közé, így is utalva arra: van kiút az alagút végén.

„Igen, tizenegyezer-ötszáznegyvenegy piros széket az ostrom áldozatainak emlékezetére. A turisták állítólag csak akkor fakadtak sírva, amikor az elpusztított gyermekeket jelképező hatszáznegyvenhárom kicsi székhez értek. Igen, az élők, a roncsoltak, az összefoltozottak, akiknek az az eszement felelősség jut, hogy mindenre emlékezzenek, mindenre.” (76.)

Nekem különösen tetszettek azok az epizódok, amelyek Dél-Londonban, a Központban játszódnak. Különböző emberek, különböző nemzetiségek, amelyeket összeköt egy láthatatlan kapocs: az emlékezet. A szerző olyannyira hiteles képet fest a boszniai háborúról; a földön heverő élettelen testekről (a doktor szerint mindezek „bábuk”, s a képzelet szüleményei, hogy áldozatok hevernek a földön), hogy az olvasók képtelenek piros és fekete szín nélkül elképzelni a történetet. Vissza-visszatérő rémképek, rémálmok bontakoznak ki e fejezetben, és Nahir személyes története kiemelkedik mindezek közül: „Próbáljak emlékezni, erőlteti [a bátyj], legalább próbáljam elképzelni, hogy volt, az ordítozást, mikor azt a falunkbéli fiút eszméletlenre verték, és közbe hangosan ment újra meg újra ugyanaz a szám, a Pusti me da zivim, ami annyit tesz, «hadd éljek«, és erre azt mondom neki, szétreped a fejem belül, nincs hely a koponyámba, hogy emlékezzek.” (208.)

Tehát Edna O’Brien esetében a szavak piros nyomatékkal íródnak, piros foltot hagynak maguk után, majd a kötet végén a különböző nemzetek találnak egyetlen egy közös hangot, ami magában hordozza a nagybetűs üzenetet.  A Kis piros székek egyszerre megráz, felkavar és elgondolkodtat, ezért (is) ajánlom mindazoknak, akik egy olyan prózára vágynak, amely az érzelmek széles skálájával ajándékozza meg olvasóit, miközben keresi az „embert az embertelenségben”. Mert egy leheletnyi reménysugárra mindig szükség van.

Még akkor is, ha az esetenként vakká tesz...

Eötvös Natália

Fotó: Saját

Olvasói élmény: 9/10

A Belső csend egy gyönyörűen illusztrált kötet, rendkívül hasznos tanácsokkal és gyakorlati ötlettárral. Öröm volt olvasni, lapozgatni, és segítségével időt szakítani a (rendszeres) meditációra. A zárójel esetemben indokolt, hiszen időbe telik rendszeressé tenni a mindfulness gyakorlását, de azt már biztosan állíthatom: a meditáció előnyömre vált. Az olvasóknak pedig nincs más dolguk, mint követni a kötetben leírtakat, barátkozni a gondolattal, miszerint a hétköznapi élethelyzetekben is alkalmazható a tudatosság, nem igényel felkészülést. Értékelés. 

Idejét sem tudom, mikor lepett meg ennyire egy kötet. A meglepetés alatt nem a szöveg kacifántos megfogalmazását értem, hanem a kreatív megoldásokat; a zseniális szerkesztést, a tipográfiát, az illusztrációkat, a lapok közé elrejtett apró gesztusokat, amelyek önkénytelenül is mosolyt csalnak az olvasó arcára. Ha leírnám, melyek ezek a gesztusok, oda a meglepetés ereje, a spoiler-veszélyről nem is beszélve. Mindemellett Michael Acton Smith Belső csendje hű társ lehet a mindennapok rohanásában. Lehet, mert ki-ki maga dönti el, hogy időt és energiát szán-e a gyakorlatok alkalmazására, lehet, mert csakis az olvasón múlik, megfogadja-e a hasznos tanácsokat, és akár naplóírásba is kezd, remélve, hogy közelebb kerül a belső csendjéhez. Stresszmentes pillanatokkal ajándékozva meg önmagát.

A sorok között szó esik a romantikus költőkről, akik hittek a természet gyógyító erejében (például John Keats), a citrusfélék stresszoldó hatásáról, a szantálfáról, ami „lecsendesíti az elmét, hatására csökkennek a depresszió és a szorongás tünetei” (Természet c. fejezet), az ingázásról mint az „egyedüllét ritka és értékes oldalának megismerésé”-ről (Utazás c. fejezet), sőt, még  Charles Dickens hosszú, londoni sétáiról is olvashatunk, amelyeknek az író a „józan eszét köszönheti” (Utazás c. fejezet). Továbbá az olvasó ötleteket meríthet az élet sodrása ellen, méghozzá a felhők pásztázásával, és az új jelszó, új élet koncepciójával is megismerkedhet. Eszerint egy új, frappáns jelszó kizökkent a megszokott rutinból, és többszöri leírása lehetőséget ad a kitűzött cél tudatosítására. Példának okáért a következőket említi a kötet: „!SM3RK3DN!”, vagy éppen az „UJL4k4S”– kreatív!

„Egy öreg indián mesélte egyszer az unokájának: Fiam, mindannyiunkban két farkas küzd egymással. Az egyikük gonosz. Ő a harag, az irigység, a féltékenység, a fájdalom, a sajnálkozás, a mohóság, az önsajnálat, a bűn, a neheztelés, a kisebbrendűség, a hazugság, a gőg, a kevélység és az önzés. A másikuk jó. Ő az öröm, a béke, a szeretet, a remény, a nyugalom, az alázat, a kedvesség, a jóindulat, a nagylelkűség, az együttérzés és az igazság.  Az unoka elgondolkodott egy pillanatra nagyapja szavain, majd megkérdezte: És melyikük kerül ki győztesen? Az öreg cseroki egyszerűen csak azt válaszolta: Az, amelyiket táplálod.” (Természet c. fejezet)

Őszintén ajánlom ezt a korántsem hétköznapi, csodálatos illusztrációkkal tarkított kötetet, ami egyfajta inspiratív ötlettár és munkafüzet a mindfulness gyakorlására. A leírt módszereket bárki elvégezheti, aki kellő bizalmat szavaz a szerzőnek (akinek nem mellesleg saját applikációja is van, a Calm), és nem fél életre hívni a benne rejlő kreativitást.

És ameddig az olvasó dönt, addig én csendesen rajzolgatom tovább a Nyugalom-szigetemet. Bőven akad ott még tennivaló...

Zárójeles megjegyzés: mivel a kötetben nincsenek oldalszámok, az idézetek mögé az adott fejezet címét írtam, hivatkozási alapként.

Eötvös Natália

Olvasói élmény: 8/10

Fotók: Saját

A „sajátos finn akaraterő” kézikönyvét tartom a kezemben. Forgatom, olvasom a címet (újra), a fülszöveget (újra), majd kiragadok egy-két fejezetet és elgondolkodom rajtuk (sokadszorra). A forgatókönyv a szokásos, csak a kötetről alkotott gondolataim tárháza bővül. És csak bővül. Katja Pantzar-féle kiegyensúlyozott és boldog élet zálogát tartom a kezemben. Értékelés.

A Sisu és én téli úszáshoz kapcsolódó részeit akkor olvastam, amikor harminchárom foknál akadtak ki a hőmérők, nagyon (felkiáltójel) melegem volt, és szó szerint jólesett ez az északi „hidegség”. De nem tartott sokáig a móka, a szellemi felfrissülés, ugyanis hamar végére értem a kötetnek, annyira olvasmányos volt. Arról nem is beszélve, hogy csupa hasznos és értékes gondolatot fogalmaz meg az író, Katja Pantzar, még akkor is, ha sok esetben „szájbarágósan” (ön)ismétel, és néha (sokszor) könnyedén el lehet veszni a szakértők neveinek magán – és mássalhangzóiban. Na de mégis, miben rejlik az a finn „sajátosság”? Az egyenlőségben. A szívósságban. A kitartásban. A sisu egy életstílus. „Amikor az emberek a sisuról beszélnek, és megpróbálják leírni, nem a szívükre vagy a fejükre, hanem a gyomrukra mutatnak, mintha szó szerint odabent, a zsigereikben éreznék.” (49.)

Ennélfogva magát a sisut aktívan kell gyakorolni, nem árt a „kevesebb több” elvét szem előtt tartani, szükség van egyfajta „csináld magad”-ra – a szerző a fejezetek végén kis keretesekben összegzi, hogyan lehet ezt a „csináld magad”-hozzáállást alkalmazni a mindennapokban. Pantzar szakértőket szólaltat meg, idéz különféle kötetekből, felmérések adatait ismerteti, helyenként elemzi, tehát alaposan körbejárja az adott témát, legyen szó szaunázásról, téli úszásról vagy éppen az egészséges étkezésről. A Sisu és énből többek között az is kiderül, hogy a finnek „a világ élen járó könyvkölcsönzői: évente 67 millió kötetet vesznek ki az ország könyvtáraiból” (204.) – hűha! Továbbá érdemes megjegyezni, hogy a szaunázás kiváló formája a társas érintkezésnek, ugyanis Finnországban kifejezetten nehéz bekerülni a társasági életbe. A szaunában pedig – ahogy a kötet hangsúlyozza – minden megváltozik.

Mindenkinek vannak nehézségei az életben, a kérdés csupán az, hogyan reagálunk rájuk. A kötet a Hogyan találtam meg önmagam? beszédes alcímet viseli, amihez szorosan kapcsolódik a következő megállapításom, miszerint nekem különösen tetszettek azok a részek (fejezetekben elrejtett sorok), amikor a szerző – noha röviden, de említi – a saját tapasztalatait. Megtudjuk, szeret olvasni (újságíróként pedig jól bánik a szavakkal, de távol áll az irodalmi nyelvezettől, ami közelebb áll a szívemhez, mint a kötet írói stílusa), télen úszni, és miután életszemléletet váltott, a szerelem is rátalált. Számára a sisu a testi-lelki problémákra is megoldást nyújtott, ami apró változtatásokból nőtte ki magát egy boldog élet zálogává. „Boldogságot maga az élet, nem pedig a keresése ad” (168.).

„(...) a sisu egy bátor életfelfogás, amely örömmel fogadja a kisebb-nagyobb kihívásokat; a sisu kitartás a nehéz időkben, nyitottság az új dolgokra, a kísérletezésre és a határaink feszegetésére – legyenek azok fizikaiak, mentálisak vagy érzelmiek – , a gyakorlatias megoldások és az előrejutás lehetőségének keresése, szívósságuk és rugalmasságunk fejlesztése.” (215.)

A kötetet ajánlom mindazoknak, akik szeretnének egy kis finn életérzést csempészni a mindennapjaikba, úgy, hogy nem riadnak vissza a kihívásoktól, hogy hisznek az aktív gyakorlásban; önmagukban és persze a sisuban. Mert a sisut nem adják könnyen. De ha az olvasó rátalál, hajaj, akkor rálép egy olyan útra, ami pozitívan hat a testére, lelkére, miközben ráébred arra is, hogy a mindennapok kihívásainak is az a jelszava, ami az egész köteté: „csináld magad”. Ez a titok.

Zárójelben1 – szemelvény a gondolataim tárházából: Sisu és én (szubjektíven). Én, aki elolvasom, én aki, hiszek magamban, én, aki nem riadok vissza a lehetetlennek tűnő problémamegoldásoktól (sem), és én, aki fejest ugrok önmagamba. Zárójelben2: a borítón épp fejest ugrik egy egyéniség, akinek van bátorsága a téli hidegben mártózni egyet, netán kettőt, és akinek van bátorsága változtatni, valami merőben szokatlant tenni.

És a legfontosabb: az olvasó is egyÉNiség.

Eötvös Natália

Olvasói élmény: 7/10 (Motiváció: 10/10)

Fotók: Saját

Fájdalmasan őszinte. Ez a két szó jut eszembe Rhiannon Navin bemutatkozó kötetéről, az Egyetlen gyermekről. Az Athenaeum Kiadó gondozásában megjelent regény kiindulópontjában egy iskolai lövöldözés áll, a történéseket pedig egy hatéves kisfiú, Zach Taylor szemszögén keresztül ismeri meg az olvasó. Az események valóságosnak tűnnek, a karakterek hitelesek, a családi tragédiák beférkőznek a mindennapok sűrűjébe. Mindeközben az érzelemképek és a titkok a gardróbszekrényben lelnek menedékre, és a megbocsátás felé hosszú, rögös út vezet. Még szerencse, hogy a felnőttek (idővel) megtanulnak figyelni a halk hangokra (is) – önszántukból. Könyvajánló.

PUKK. Nagybetűkkel, szorongva, csendben kimondva, nehogy meghallja az ámokfutó. Nehogy a félelem alakot öltsön, és egy gyerek világában kárt tegyen. Vagy egy felnőttében. De a kötet egy tragédiával kezdődik, nincs menekvés, szembe kell nézni a rideg valósággal. Rhiannon Navin Egyetlen gyermek című regényének kiindulópontjában az iskolai lövöldözés áll, amiben tizenkilencen életüket vesztették, köztük az elsős Zach Taylor bátyja, Andy is. A várost és a közösséget megrázza az eset, és az ámokfutás elindítja a kötet cselekményét. Ebben a tragikus valóságban válik „felnőtté” a hatéves Zach, ennélfogva karakterét külön kiemelem. Meg azért is, mert ő az elbeszélő, és ő az, aki a környezetében egyedül képes arra, hogy a haragja és a félelmei mögött igazi emberi értékeket lásson. A legnagyobb karakterfejlődésen megy keresztül, nála érnek össze a cselekményszálak, s idővel Zach lesz az, aki a megbocsátás rögös útján segédkezik kibogozni az összegubancolódott szálakat.

Rendkívül hiteles és éles kontúrral megrajzolt karakterek jellemzik a kötetet. Az olvasó szinte érzi a hatéves kisfiú rémületét, hallja az anya zokogását, aki pert fontolgat az ámokfutó szülei ellen, így akar egyfajta "revansot" venni, és az olvasó látja az apa semmitmondó tekintetét is. Az egyes epizódok filmszerűen követik egymást. A karakterek fejezetről fejezetre fejlődnek, mindegyikük megvívja a maga kis (vagy nagy) harcait, miközben a "szomorúságtakaró" lassan oszlani kezd. És ha már a karakterfejlődést említem, nem hagyhatom ki a regényben szereplő gardróbszekrények és az érzelemképek funkcióit sem. A cselekmény elején Zach, az osztálytársai és a tanítója egy gardróbszekrényben lelnek menedékre az ámokfutó ellen. Majd Zach a bátyja gardróbszekrényébe menekül a valóság elől, a pukkok elől, s érzelemképeket készít, buzgón, gyógyulás gyanánt. Számára a piros szín a szégyenkezést, a szürke szomorúságot, a fekete a félelmet, a zöld a haragot szimbolizálja, és az átlátszó pedig a magányosságot.

„És milyen színt kapjon a magányosság? Arra gondoltam, hogy a magányosságnak átlátszó színűnek kell lennie, vagyis teljesen színtelennek. Hiszen amikor az ember magányos, akkor az olyan, mintha mások számára láthatatlanná válna. Persze nem jó értelemben, mint egy szuperhős esetében, hanem szomorú értelemben.” (113.)

Olvasmányos, helyenként megrázó, helyenként reményteli kötet, amit áthat a gyermeki jóság, a gyermeki naivitás, amely fejezetről fejezetre valósággá növi ki magát, míg a legvégén a (felnőtt) szereplők megtanulnak megbocsátani. Mert az tanulható – ha igazán, szívből akarják. Mindemellett csodálatos, ahogyan a szerző az érzelemképekkel bánik, ahogyan beépíti azokat Zach (és később a családja) mindennapjaiba. Nekem különösen tetszett e írói megoldás, kifejezetten kreatív, és gondolkodásra késztet. És most én a szívemre teszem a kezemet; én drukkoltam a szereplőkért, valahogy oldódjanak meg a problémáik, találják meg a kiutat, másszanak ki a sötét gödörből, lehetőleg együtt – egy összetartó kötelékként. Családként. Továbbá nagyon tetszett a szerző stílusa, szívesen olvasnék még tőle más köteteket is.

Zárójelben: még akkor is, ha Jodi Picoult-tól még egyetlen regényt sem olvastam, a fülszöveg szerint pedig ez fontos lenne, de őszintén bevallom, Picoult-kötet(ek) nélkül is volt részem abban a bizonyos olvasói élményben, meg egy kicsit többen is; egy hatéves kisfiú mutat egy járható, ám rögös utat a felnőtteknek, akik lassan, de biztosan nyitottá válnak annak megértésére, el is indulnak majd rajta, az együttérzés és a megbocsátás felé.

Miközben egyetlen (életben maradt) halk hangra figyelnek.

(Önzetlenül.)

Eötvös Natália (Enna)

Fotó: Saját

Olvasói élmény: 8/10

Válasz(tás). És a múló pillanatok esszenciái, amelyek hosszú-hosszú időre belénk ivódnak, megannyi érzést hordozva magukban. Jill Santopolo A fény, amit elvesztettünk című kötetében egy igaz és őszinte szerelemről ír, nyolcvan fejezeten át, miközben átadja a szót Lucy-nak, meséljen ő maga, meséljen Gabe-ről; a jó és a rossz döntésekről, a valódi élethelyzetekről, a sötét pillanatokban keresett fényről, a reményről. Az örökké(csak)veledről. Értékelés.

Jill Santopolo kötetében két végzős egyetemista, Gabe és Lucy életútja 2001. szeptember 11-én fonódik össze. A terrortámadás napján, azon a sötét és fájdalmas őszi napon megtalálják a fényt. A reményt. Egymásban. E dátum végigkíséri életüket, az esemény pedig (átvitt értelemben) jelentheti a kezdetet és a véget. A fény, amit elvesztettünk elbeszélője Lucy, aki mesél, csak mesél Gabe-nek – és az olvasónak, miközben nyomon követhetjük kapcsolatuk (és kapcsolataik) alakulását, kettejük tizenhárom évét. A kötetben szereplő fontos helyszínek: New York és Közel-Kelet különböző térségei – az utóbbinál indokolt a többes szám, hiszen a fotós-újságíró Gabe, aki a fényképeivel a világot szeretné jobbá tenni, szóval ő, a munkájából kifolyólag folyamatosan utazik, életének pedig részévé vált a fájdalom. Ahogyan Lucynak is. Ennélfogva erős fejtörést okozott, mégis milyen megfelelő jelzővel illessem Jill Santopolo szerelmi történetét: levél, monológ, vallomás? Külön-külön, vagy egyszerre? Netán a borítón olvasható „érzelmi hullámvasút”? Nehéz a döntés, nehéz a válasz(tás).

Korántsem könnyed olvasmány e kisregény. Véleményem szerint a terrortámadás napját középpontba állító történetet nem lehet a könnyed jelzővel illetni, még akkor sem, ha a dátum „csak” a kiindulópont. Ugyanakkor ha alaposabban megvizsgáljuk a kötetet, rádöbbennünk: kettejük fénye csak akkor ragyog igazán, ha érzik egymás közelségét. És a közeledő sötétséget. Ugyanis attól (is) annyira őszinték a sorok, hogy a szerző a kezdetektől érzékelteti az olvasóval, valami történni fog, valami elveszi kettejük féltve őrzött pillanatát, pillanatait. Fényét. Egyébként érdekes, hányféleképpen értelmezhetjük ezt a bizonyos fényt: egyrészről jelentheti magát a világosságot, a reményt, másrészről pedig a szerelmet, a lángot, ennélfogva pedig a szenvedélyt. Nekem különösen tetszett a két főszereplő hivatástudata, a munkájuk iránti szüntelen lelkesedésük. És ez az elhivatottság okozza később a problémahalmazt. Olvasás közben a következő kérdések felvetődtek bennem: Lehet-e két embert szeretni? Hányféle szerelem létezik? Honnan tudjuk, hogy ő az igazi, és mellette kell leélnünk az életünket? Mégis mi vagyunk felelősek a döntéseinkért, vagy létezik egy felsőbb hatalom, egy erő, ami „terelget?”

Kettejük szövevényes kapcsolata tizenhárom évet ölel fel; a maga sikereivel és kudarcaival. Nincs tökéletes kapcsolat, nincsenek tökéletes párok, ugyanakkor tökéletes történet sincsen. Mégis ki szeretne egy olyan történetről olvasni, amelyben a szereplők sosem hibáznak, ennélfogva sosem tanulnak (belőle), s minden megy tovább egy idilli, ám a maga módján mégis szürreális világban, és egy szürreális kapcsolatban? Aki Jill Santopolo kötetét a kezébe veszi, és nem „riad vissza” a kezdeti pillekönnyű soroktól, az az olvasó a történet előrehaladtával valami olyasmit kap, amit akár útravalónak is tekinthet. Hogy igen, így is meg lehet írni egy korántsem "habos-babos" szerelmi történetet. Hogy igenis vannak olyan pillanatok, amelyek hiába múlnak el, örökké a szívünkben élnek – a maguk szüntelennek tetsző varázslatával. És szerintem a legtöbben pontosan erre vágyunk: hinni a múló pillanat esszenciájában, amely szinte belénk ivódik, bőrünk alá fészkeli be magát, ha akarjuk, ha nem, de inkább akarjuk, akarjuk, hogy fájjon, hogy aztán ugyanaz a pillanat boldoggá is tehessen. Talán ezt hívják igaz szerelemnek... Talán ezért (is) érezhetjük Lucy és Gabe történetét ennyire emberközelinek, ennyire életszagúnak.

Összességében, A fény, amit elvesztettünk bőven tartalmaz drámai fordulatokat, kellő feszültségeket (főleg a Közel-Kelet térségéből), mélyenszántó gondolatokat: igaz szerelemről és a továbblépésről.

„Fél életünkben ismertük egymást. Láttalak magabiztosan, mámoros boldogsággal mosolyogni. Láttalak összetörten, megsebzetten, elveszetten. De így még sosem láttalak. Megtanítottál rá, hogy a szépséget keressem. A sötétségben, a pusztításban is megtaláltad a fényt. Nem tudom, milyen szépséget, milyen fényt találok majd itt. De megpróbálom megkeresni. A kedvedért. Tudom, hogy te is megtennéd értem.” (7.)

Jill Santopolo fordulatos és érzelmi kavalkádban bővelkedő, első kötetét New York városának ajánlja. Én pedig mindazoknak, akik egy olyan lávsztorira vágynak, amelyről idővel leolvad a cukormáz, majd az olvasók a sorok között találnak két főszereplőt, két szerelmest, akik a valóság sötét és múló pillanataiban keresik a fényt, keresik egymást, miközben eltelik reményteli, fél élet.

És tizenhárom évnyi örökké(csak)veled.

Eötvös Natália (Enna)

Fotó: Saját

Olvasói élmény: 8/10