„Mindig rossz dolgok történnek, rossz dolgok régen, rosszak csak néhány perce.” (118.) – e mondat tökéletesen bemutatja Edna O’Brien prózájának hangulatvilágát. A Kis piros székek érzékeny témákat feszeget; népirtásról, piros és fekete színnel átitatott gonoszságokról, háborús bűnösökről, igen, minderről szól a kötet, továbbá az érzékeny (és hiszékeny) női lélekről, amelyet a kínzó fájdalom edz meg, és a koromsötét sorok tűpontosan illeszkednek a regény felkavaró mondanivalójába.

Edna O’Brien regényében a hármas szám dominál; három részre osztja kötetét, a történet három fontos helyszínt ölel fel: a cselekmény kiindulópontját, Coonoilát, Dél-Londont és Szarajevót, és a sorok között három kulcsfontosságú szereplőt ismerhet meg az olvasó. A rejtélyes, balkáni idegent, a szexuálterapeuta és természetgyógyász, Dr. Vladimir Dragant, aki az ír kisvárosban, Coonoilában próbál szerencsét, próbál új életet kezdeni (nézőpont kérdése, melyik szóval illetjük a cselekedetét). A doktor, a „lángész” sötét titkokat rejteget, ám nem sokáig, vétkeiért felelni fog – és előbb, mint ő maga gondolná. Mindeközben elveszi a nők eszét, mondhatni megbabonázza őket, különösen Fidelma McBride-ot, aki nem bír (vagy nem is akar) ellenállni a férfi karizmatikus személyiségének. A harmadik fontos szereplő pedig Fidelma férje, Jack, aki a nő életében meghatározó szerepet tölt be, ezért tartom őt fontosnak, hiszen nélküle a cselekményszálak sem gubancolódnának össze. Ugyanis Fidelma és a doktor között kibontakozik egy szerelmi szál is; a doktor megtalálja a nő gyengepontját, egyfajta "alternatív gyógymódot" kínál fel a problémájára, átadja neki, akár egy ajándékot, tessék, itt az ideje hinni. Reménykedni. Bízni egymásban. De a kusza történet tovább bonyolódik.

A szerző karakterábrázolása hiteles, piros kontúrral megrajzolt szereplői játszanak egymással – és az életükkel. „Nem ismerjük egymást. Titok minden ember. Nem ismerhetjük őket, legkevésbé azokat, akikhez a legbensőségesebb viszony fűz, mert a megszokás elhomályosítja a látásunkat, a remény pedig vakká tesz.” (242.) Dr. Vlad mint antihős, Fidelma mint eleinte a kis közösség árulója, később pedig számomra a hős, aki a kötet vége felé közeledve legyőzi saját démonjait. Karaktere fejlődik, a fájdalmas események közepette erősödik, ennélfogva fejezetről fejezetre „levetkőzi” a hiszékeny naiva szerepét. Ezért tekintem őt a kötet hősének. Noha Oghowen kis szerepet kap a történetet illetően, én mégis kiemelem őt. Karakterén keresztül az olvasó betekintést nyerhet a női lét szenvedéssel teli képkockáiba. Mivel nagyon mélyen megérintett a sorok üzenete, szükségem volt néhány percre, hogy feldolgozzam az olvasottakat. Na és a kis Fagyöngy. A kislány, a maga gyermeki bájával, ártatlanságával tisztaságot csempész a koromsötét cselekményszálak közé, így is utalva arra: van kiút az alagút végén.

„Igen, tizenegyezer-ötszáznegyvenegy piros széket az ostrom áldozatainak emlékezetére. A turisták állítólag csak akkor fakadtak sírva, amikor az elpusztított gyermekeket jelképező hatszáznegyvenhárom kicsi székhez értek. Igen, az élők, a roncsoltak, az összefoltozottak, akiknek az az eszement felelősség jut, hogy mindenre emlékezzenek, mindenre.” (76.)

Nekem különösen tetszettek azok az epizódok, amelyek Dél-Londonban, a Központban játszódnak. Különböző emberek, különböző nemzetiségek, amelyeket összeköt egy láthatatlan kapocs: az emlékezet. A szerző olyannyira hiteles képet fest a boszniai háborúról; a földön heverő élettelen testekről (a doktor szerint mindezek „bábuk”, s a képzelet szüleményei, hogy áldozatok hevernek a földön), hogy az olvasók képtelenek piros és fekete szín nélkül elképzelni a történetet. Vissza-visszatérő rémképek, rémálmok bontakoznak ki e fejezetben, és Nahir személyes története kiemelkedik mindezek közül: „Próbáljak emlékezni, erőlteti [a bátyj], legalább próbáljam elképzelni, hogy volt, az ordítozást, mikor azt a falunkbéli fiút eszméletlenre verték, és közbe hangosan ment újra meg újra ugyanaz a szám, a Pusti me da zivim, ami annyit tesz, «hadd éljek«, és erre azt mondom neki, szétreped a fejem belül, nincs hely a koponyámba, hogy emlékezzek.” (208.)

Tehát Edna O’Brien esetében a szavak piros nyomatékkal íródnak, piros foltot hagynak maguk után, majd a kötet végén a különböző nemzetek találnak egyetlen egy közös hangot, ami magában hordozza a nagybetűs üzenetet.  A Kis piros székek egyszerre megráz, felkavar és elgondolkodtat, ezért (is) ajánlom mindazoknak, akik egy olyan prózára vágynak, amely az érzelmek széles skálájával ajándékozza meg olvasóit, miközben keresi az „embert az embertelenségben”. Mert egy leheletnyi reménysugárra mindig szükség van.

Még akkor is, ha az esetenként vakká tesz...

Eötvös Natália

Fotó: Saját

Olvasói élmény: 9/10