Megalázás. Megcsalás. Megértés (?). Egymás után, vagy felcserélt sorrendben, és mindezek elvezetnek majd egy olyan történet végkifejletéig, amelynek szereplői minduntalan játszanak egymással. Négy évtized bánata és öröme rajzolódik ki Domenico Starnone Hurok című kötetében, hiszen „rokonszenvesen nehéz szenvedni”. A szorító fájdalom pedig csak erősödik és erősödik – értékelés.

Domenico Starnone egy érzékeny és kényes témához nyúl; egy zátonyra futott házasságról ír, egy félrelépett férjről, aki a problémáktól való menekülés effajta módját választotta, egy feleségről, akit szinte az őrületbe kerget a megcsalás, a darabjaira hullott házassága, és "egy pillanatnyi tétovázás után fejest ugrik a rémületbe, és minden erejéből küzdeni kezd". (55.), míg bírja szusszal. Majd hosszas különélés után a férj visszamegy hozzá és a gyerekeikhez, ennélfogva tovább folytatódik az idillinek korántsem mondható életük.

Nehezen olvastam Starnone sorait, egy-két pontnál szó szerint kínlódásnak éreztem, negatív érzelmeket váltott ki belőlem Vanda (a feleség) karaktere. És Aldo (a férj) „se vele, se nélküle”, majd a "maradok, mert így mindenkinek jobb lesz, csak nekem nem"-hozzáállásával sem tudtam azonosulni. A gyerekek, akik a történet előrehaladtával felnőnek, és felnőttként beszélik el múltbeli emlékeiket, ki nem mondott sérelmeiket, tehát azok a visszaemlékezések mélységesen felkavartak, és folyamatosan azon járt az eszem, hogy mennyivel boldogabb életük lehetetett volna, ha a szüleik nem tették volna ki őket ilyen megpróbáltatásoknak. Hurok a feltételes módon (is).

A kötet három részre tagolódik, ezáltal 1., könnyebben elkülöníthetőek az egyes epizódok és az egyes elbeszélők, 2., a váltakozó nézőpontok több aspektusból vizsgálják az adott kérdéseket, arról nem is beszélve, hogy a múlt élesebb kontúrral rajzolódik ki az olvasó előtt. Nekem a harmadik és egyben az utolsó fejezet(ke) tetszett a legjobban, talán az tűnt a legőszintébbnek. Voltaképpen a felnőtté vált gyerekek hitelesebb karakterek, mint a szüleik, akik a szemük láttára kínozták, bántották egymást. „És éveken, évtizedeken át játszottuk mi ezt, és szépen hozzászoktunk, hogy katasztrófában élünk, hogy élvezzük a gyalázatot: ez fűzött össze minket.” (161.)

Mivel ennyire megérintett a regény üzenete, és felsorolni sem tudom, hányféle érzelem kavarog bennem, ennélfogva határozottan nem állíthatom azt, hogy rajongója vagyok a Starnone-kötetnek, és azt sem állíthatom, hogy nagyon tetszett. Ettől eltekintve, egy nagyon jól megszerkesztett és remekül fordított kisregény – köszönet illeti a fordítót, Barna Imrét –, hiszen minden egyes szó úgy hat és tűpontosan döf, hogy az kellőképpen (!) érezhető legyen.

A Hurok olvasmányos, egy délután/este alatt elolvasható, ugyanakkor nem a gyorsaság a lényeg, hanem az, ami a kötet sorai között fellelhető, "apró betűvel". A lényegre értendő, amely az olvasó szeme előtt van, csak szükséges látnia is azt a sorok között, a történet mögött. Nem átsiklani felette, hanem megérteni a hurok – amihez szorosan hozzákapcsolódik a cipőfűző is –, a macska, Labes jelentőségét (is).

 „Éjszaka volt, néma csend. Természetesen nem ismertem magamra egyetlen aláhúzásban, egyetlen felkiáltójelben sem (vajon hová lesznek, hogyan hatnak ránk, hogyan válnak értelmetlenné, felismerhetetlenné, kínossá vagy nevetségessé az eszünket megjáró szebbnél szebb mondatok?) (...)” (76.)

A karakterek kidolgozottak, hitelesek, a párbeszédek helyenként (el)túlzottak, viszont az ok-okozati összefüggések jól érthetőek. És ennél a pontnál kitérek a bejegyzésem címében szereplő idézett félmondatra. A „rokonszenvesen nehéz szenvedés” egészen pontosan a 108. oldalon, egy párbeszédben hangzik el, amikor is Aldo egyik barátjának felesége szerint Vanda „nagyon ellenszenvesen reagál” a történésekre (a megcsalásra, a viszonyra), majd a nő beszél az önfegyelemről is. Végül Aldo arra jut, az „olyanok, mint Vanda”, biztos, nem szenvednek rokonszenvesen. Ebben a néhány sorban remekül érzékelhető a Hurok atmoszférája; az a feszült hangulat, amely végigvonul a cselekményen.

A kötetben szereplő betörés (igyekszem spoilermentes lenni) nemcsak egy betörés, sokkal több annál. Szétdobált, régi holmik, kacatoknak korántsem nevezhető emléktöredékek, amelyek minduntalan egy tovatűnő múlt kellékei, és arról tanúskodnak, hogy egykor létezett egy másik valóság is. Egy olyan valóság, amely többet ígért, boldogabb jövőképpel kecsegtetett. A betörés ebben az értelemben jelentheti akár a jelen repedéseit, azokat a nüansznyi, szabad szemmel alig látható (ám annál inkább érezhető) töréseket, amelyek alatt a múlt fekete-fehér darabjai, portréi hevernek.

Édes hazugság.

Keserű igazság.

Eötvös Natália

Olvasói élmény: 8/10

Fotó: Saját