„A tizenhármak emléknapja egy nappal esett születésnapom után, gyakran eltűnődtem rajta, lesz-e valami befolyással az életemre, hogy majdnem hogy nemzeti gyásznapon születtem.”

A könyvespolcom üres lenne Szabó Magda kötete(i) nélkül. Az ajtó, Abigél, Ókút, Régimódi történet – csupán néhány cím, a magával ragadó írói világának ékes, kézzel-fogható bizonyítékai, tapintható csodái. Mert Szabó Magda csoda volt; kivételes tehetségére, zsenialitására, sokrétű tudására egyszerűen képtelenség más szót használni, mint azt, hogy csoda, és akkor már ismétlem a szavakat, inkább csak nyomatékosítom, hát itt vagyok én, a lelkes olvasó. És itt volt ő, a valódi, a hiteles író, aki egyaránt sokat adott elmének és léleknek. Szabó Magda ma lenne 101 éves.

1917. október 5-én született Debrecenben Szabó Magda, Kossuth-díjas író, költő, műfordító. Egy olyan szerető és féltő családban nőtt fel, ahol az édesapa, Szabó Elek és az édesanya, Jablonczay Lenke rendszeresen olvasott, szenvedéllyel, válogatás nélkül, mint „az örökké szomjas ember”. Így nem meglepő, hogy hatévesen Shakespeare-t olvasott, és még nem volt tízéves, amikor sorra kerültek a tizenkilencedik századi nagy prózai alkotások. Első regényélménye Charles Dickens Pickwick Klub című kötetéhez kapcsolódik, amit Dombey és fia követett. Az Ókútban Szabó Magda ekképpen idézi fel emlékeit: „Nem mindig értettem, mit akarnak ábrázolni, de valamit minden regényben találtam, ami elragadtatott, sőt amit fel akartam használni mint útmutatást, példát vagy ellenpéldát saját felnőtt, jövendőbeli életemben.”

„Hol van a tenger, Dolna?”

A bekezdés címében szereplő idézetet a Jaffa Kiadó gondozásában megjelent Ókútból kölcsönöztem, A tenger című fejezetből (novellából). Szabó Magda egy gyermekkori élményét meséli el, amikor is szabadon engedte a halait, a „tengerbe”, a lefolyóba. A történet szépsége abban rejlik, hogy „Dolna” (ahogyan édesapja nevezte) nagyon szerette a halacskáit, méghozzá „valami forró, édes szenvedéllyel”, önzetlenül, és olyannyira akarta nekik a szabadságot, „majd beleszakadt a szíve”. Mivel megelégelte, hogy ő rossz kislány, és legalább egyszer szeretett volna jó kislány lenni, „olyan igazi, mesebeli kislány”, ennélfogva nem értette, miért nem értékelik a szülei a tettét, miért nem értik meg őt, az áldozathozatalát. Noha a kérdés úgy hangzik, hol van a tenger, ám az igazán lényeges a szabadság volt; egy kislány értelmezése, számára pontosan mit is jelent az, ha úgy kívánja a halainak a szabadságot, hogy az már fájdalmat okoz neki. Voltaképpen már kisgyermekként is megmutatkozik az állatok iránti szeretete.

Szabó Magda féltette szüleit, és a szülei is féltették őt. Szoros kapcsolatuk minden akadályt legyőzött, szeretetben éltek. Bennünket kergethetnek, minket nem fognak el, mi majd élünk örökké, mindörökké.” Az antik kultúra és a latin nyelv iránti szenvedély ajtaján az édesapja által léphetett be, ő inspirálta, míg édesanyja a költészetben és a zenében volt jártas, ennélfogva Szabó Magda sokrétű tudása, illetve az őt körülvevő világra való nyitottságának, gondolkodásmódjának magyarázata a gyermekkorában keresendő.  

 Az elkötelezettségről és az irodalom becsületéről

Mivel a Szabó családban mindenki írt és alkotott, nem számított furcsaságnak, hogy a kis „Dolna” már-már verssorokban, rímekben fejezi ki önmagát. Számára a vers mint „alkotássá oldódott indulat”; a szenvedély vagy a feszültség levezetésének rímekbe faragott módja, míg a próza tárgyilagos, személyétől független, képzelt realitás. Mindezek jellemezték a kezdeti éveket, és kiegészült a színház iránti „fizikumot és lelket egyaránt megviselő, felnőttes vágy”-gyal.

Teltek-múltak az évek; 1940-ben a Debreceni Egyetem latin-magyar szakán tanári és bölcsészdoktori karon szerzett diplomát. Ezt követően a helyi Református Leányiskolában, később pedig Hódmezővásárhelyen pedagógusként dolgozott. 1945-ben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium munkatársa lett. Két évvel később megjelent első verseskötete, Bárány címmel. 1949-ben megkapta a Baumgarten-díjat, ám ugyanazon a napon vissza is vonták tőle, állásából elbocsátották, és 1958-ig nem publikálhatott. A „hallgatás évei” után prózái napvilágot láthattak; a Freskó és Az őz című regényei meghozták számára a sikert. Jóllehet sosem tekintett magára női íróként, kedvelt témái közé tartozott a női sors, a női lélek (és annak útvesztői), továbbá a kiszolgáltatottság különféle megnyilvánulásai.

Lengyel Balázs 1970. június 14-ére datált levelében a következőket írja Szabó Magdának:  „Bármilyen viharos is időnként a barátságunk – összetartozás ez, akár akarjuk, akár megtagadjuk. Egyre inkább látni kell, hogy bennünket akár az idő, akár a közös ifjúság, a csaknem azonosságig rokon irodalmi események úgy egymáshoz kötöznek, mintha valami galád ellenség összeszíjazott volna, s most úgy menetel az időben (amíg van!) ez az összebilincselt nemzedék, hogy ha elfordul is egymástól, a kezét egyik se bírja kiszabadítani.” Az „összebilincselt nemzedék” az Újhold-kör, a maga polgári íróival. E baráti kör tagjai megfogadták (akárcsak József Attila), nem szolgálnak „nyomorító hatalmakat”, ennélfogva az őket elnémító rendszernek „nem énekelnek többé”. Továbbá a „szellemi és biológiai határozat” azt is magában foglalta, hogy az Újhold-kör tagjai közül senkinek se szülessen gyereke, amit Szabó Magda így indokolt egy vele készített interjúban: „(...) nem akartuk kitenni magunkat a kísértésnek, hogyha a gyerekünk éhes, rá való tekintettel megalkudjunk, és feledjük a fogadalmunkat.” A nemzedék tehát döntött, a Babits-örökséget továbbvitte, és mindegyikük meghozta a számukra legnagyobb áldozatot.

Nyusziék – És a földöntúli szerelem

Szabó Magda és Szobotka Tibor 1947-ben házasodott össze. Legendás, már-már földöntúli szerelmük mélyen összekötötte őket, kölcsönösen inspirálták egymást. Mindketten írtak, és Szabó Magda igyekezett optimistá(bba)n élni életét, míg Szobotka Tibor sokszor pesszimistá(bba)n viszonyult a világhoz. Korábban már írtam a Nyusziék (elolvasható itt) és a Megmaradt Szobotkának (elolvasható itt) című kötetekről, amelyekben egyaránt megmutatkozik kettejük kivételes szerelme. „Ezer élet kellene, és mind Veled” – veti papírra Szabó Magda, miközben együtt elvesznek a pillanatban, az általuk teremtett belső világban, amely minduntalan menedéket nyújt számukra.

Szobotka Tibor 1982. februárjában halt meg. 1983-ban Megmaradt Szobotkának című kötetében Szabó Magda emléket állít férjének, miközben vissza-visszaemlékszik a nagybetűs szerelem égisze alatt születő érzéseikre, boldogságukra (is).

„Az emlékezet milyen bölcs szobrász”

Számára az emlékezet nemcsak „bölcs szobrász”, hanem történeteinek forrása is. Az Ókútban szülővárosába, Debrecenbe kalauzolja olvasóit, és a szüleinek állít méltó emléket, a Régimódi történet egy dokumentumregény, amely főként családtörténetének visszaemlékezéseit tartalmazza, a Für Elise önéletrajzi ihletésű kötet, fiatalkorának fontosabb eseményeihez nyúl vissza, a tőle jól megszokott kivételes írói stílusban.

Életműve tehát rendkívül gazdag; több mint ötven kötet szerzője, műveit pedig egészen pontosan 42 nyelvre fordították le. Díjai magukért beszélnek, amelyek közül csupán néhányat emelek ki: 1959 és 1972-ben József Attila-díjat, 1978-ban Kossuth-díjat kapott, 2000-ben a Nemes Nagy Ágnes-díjat, majd három évvel később a Prima Primissima-díjat is neki ítélték.

 „Fogalmam se volt róla, mi a sorok különös szívverése, amelyet érzékeny fülem megérzett, de egyet tudtam, biztosan tudtam, hogy amit valami költő megírt, vagy amit színpadon mondani kell, mondani és nem muzsikálni, az hozzátartozik az életemhez, s ha nélkülöznöm kellene, nem tudnék boldog lenni soha már, mert nekem meg ez kell úgy, mint áldott öreg koldusunknak az a bizonyos kenyér.”

Szabó Magda 2007. november 19-én hunyt el a kerepesi otthonában, olvasás közben.

Eötvös Natália

Fotók: Saját