Alice Walker Bíborszín(korábban Kedves Jóisten) című kötete kísérletet tesz arra, hogy a rémálomban leküzdje a rémet. És ahhoz, hogy ez megtörténjen, a női szereplőknek kitartásra, hitre és dolgos évtizedekre van szükségük. A regény első lapján megismerjük a tizennégy éves Celie-t. Celie terhes a mostohaapjától, aki megerőszakolta. A lány egyoldalú „levelezés”-be kezd Istennel, remélve, hogy ő meghallgatja, megérti, segít neki kitörni a saját tragédiájából. És a fekete nők tragédiájából; az erőszakból, az elnyomásból, a szenvedésből, a félelemmel, rettegéssel teli mindennapokból, a szexista szabályokból és voltaképpen abból, hogy a „békák” (így nevezi Celie a férfiakat) kényük-kedvük szerint használják őket. Megrázó és húsbavágó levélregény. Nehéz egyetlen egy pontban összefoglalnom, pontosan mit is jelentett, jelent nekem. Ennélfogva ezen értékelést a megszokottól eltérő stílusban írtam meg, mivel úgy gondolom, a Bíborszín több szempontból is csodálatra méltó.

Így történt, hogy 11+1 sokatmondó érvet gyűjtöttem össze, miért tartom fontosnak Alice Walker Pulitzer-díjas kötetét. 

#1 Csodálom a kötetet, mert őszintén és érzékletesen olvashatunk a nehéz sorsú fekete nőkről. Számukra minden egyes nap próbatétel.

#2 Csodálom azért is, mert kényes és érdekfeszítő témákról szól, amelyeknek leírása megrázó és húsbavágó, meghökkentő és megbotránkoztató, megríkató és helyenként mosolyra fakasztó. Széles az érzelmek palettája, a hangsúly a kontrasztokon. Meg az elnyomáson...

#3 Csodálatra méltóak a női karakterek, akik hozzáadnak a kötet megértéséhez, és az sem véletlen, hogy a szerző különböző személyiségű nőket állít egymás mellé, akik idővel megtalálják a közös hangot – kivéve Celie-t és Nettie-t, akik testvérek, az ő esetükben adott a szeretettel teli kapocs. Időn és téren átívelő, támogató közeget nyújtanak egymásnak.

#4 Csodálom a történet szálait, amelyek az idő előrehaladtával egyre inkább összefonódnak, ezáltal pedig a szereplők közelebb jutnak önmagukhoz – Shugnak nagy szerepe van ebben –, egymáshoz és persze a jólléthez.

#5 Csodálom a kötet főszereplőjét, Celie-t, aki iskolázottsága ellenére is képes kifejezni, mi bántja. Helyesírási hibákkal tarkított levelei nehezen értelmezhetőek, ugyanakkor a fájdalma erősen érződik a sorokból.

#6 Csodálom a mű durva nyelvezetét, amely feladta a leckét; jóllehet az olvasást egy kicsit lassította, ám ez is hozzájárult a kötet végkifejletéhez. Megküzdöttem a megértésért. Imádtam, imádom.

#7 Csodálom, hogy a szerző úgy érzékelteti az idő múlását, hogy közben alaposabban megismerjük a szereplőket, illetve motivációikat, és voltaképpen az olvasó együtt halad a történettel a szerző által kijelölt úton. Ám mindehhez szükségeltetik hozzátenni, Alice Walker a rémálomban próbálja leküzdeni a rémet.

#8 Csodálom, hogy az írónő a nagybetűs Hitről olyan gondolatokat fogalmaz meg, amelyeket én, a lelkes olvasó, korábban nem olvastam még ennyire szépen megfogalmazva. A szépséget pedig nem a hagyományos értelemben használom ebben a bejegyzésben; a walker-i szépség életszagtól bűzlik, nadrágot hord és szárnyai vannak. A kérdés már csak az, mit kezd a szárnyaival.

#9 Csodálatra méltó, hogy a kötet elolvasása után az egyik kedvenc színem a bíbor lett.

#10 Csodálom a regény mondanivalóját, miszerint a szeretet egy olyan kapocs, amely meglazítható, de el nem szakítható, és amely az éveken átível, de erejéből mit sem veszít. A szeretet nem öregszik.

#11 Csodálom Alice Walker művét, amely egy rendkívül fontos nőregény az ébredésről (is).

#+1 Csodálom, hogy Karafiáth Orsolya utószava telitalálatnak bizonyult; „(...) ma már egyre többen fel merik emelni a hangjukat, és kikiabálják, ami fáj. Ugyanaz segít minket is, mint Celie-t. Hogy nem egyedül suttogunk.” (337.)

Eötvös Natália 

 Olvasmányélmény: 10/10

Fotó: Saját

Ha nem elég a könyves kontentből: megoldás ITT és ITT #csekkolniér