Fényképek. Emlékek. Eltitkolt vagy éppen kimondott múltbéli történetek a Sándor-ági rokonok főszereplésével. Tizenkilenc kisebb-nagyobb rész fonódik össze Sándor Anikó regényében, amelyekben az írónő őszintén vall a gyerekkoráról, a családjához fűződő kapcsolatáról, így pedig a fotóalbum szereplőiről; a szeretetéhségről és a szeretethiányról, a boldogságkeresésről és a magányról. Aztán a félve feltett kérdésekre idővel válaszok érkeznek, hiszen a családi összejövetel bőven tartogat még meglepetéseket, és a szürke album szereplői... ők egyszerűen csak próbáltak boldogok lenni. 

A Megbukott bűvészinasokban hosszabb és rövidebb részek váltogatják egymást: hol az írónő mesél, hol átadja a szót Évának, hol pedig Ica néni „mályvaszínű plüssnaplója” tár elénk porosodó titkokat. Majd a regény végéhez közeledve az írónő nagybátyja, Miklós lesz az, aki a családi összejövetelen tisztázza az ávós nagybácsi körül kialakult „legendáriumot”, illetve elmeséli azt is, hogyan mentette meg a leleményes unokabáty (mindössze tizenhárom esztendősen) a zsidó gyerekeket. És ahogy megismerjük az (élet)történeteket, úgy rajzolódik ki előttünk a kor politikai berendezkedése, illetve annak helyenként sötét pillanatai. 

A cím zseniális, magába foglalja a kötetet üzenetét. Mindannyian hibázunk és hibáztunk, esetenként megbuktunk. Ennélfogva akadnak sötétebb foltok az életünkben, és a kérdés csupán az, megtanulunk-e azokkal együtt élni vagy nem adjuk fel a reményt, és hiszünk-e abban, hogy jobbra fordulhat a sorsunk? Generációkon átívelő kérdések mutatnak rá arra, hogy a szereplők keresi helyüket a világban – és a családi fotóalbumban (is). Ez adja a regény fő cselekményszálát.

Képzeletben végigjártam gyerekkorom helyszíneit, és azt elemezgettem, hol, mitől féltem, miért szorongtam. Megszámoltam a napokat: mennyit éltem már, és mennyi lehet hátra, ha... Aztán váratlanul, ahogy pár évvel korábban, új életem kezdetén, megint meghallottam a mellkasom legmélyéből azt a bizonyos hangot. Akkor ezt mondta: „Ennyi volt, most elmegyek!” Így fordítottam hátat teljes addigi életemnek. Most pedig így szólt: „Ebből elég volt!” – Erőteljes volt és parancsoló. Ha tényleg meg akarok gyógyulni, ki kell takarítanom magamból a félelmet. Eszembe jutott a lány, aki az indonéz ashramban állítólag az epilepsziájából gyógyult meg, szerinte annak hatására, hogy el tudta engedni a múltja fájdalmas emlékeit. Gondoltam, mi lenne, ha én is kipróbálnám...

A fenti idézethez szorosan kapcsolódik a megállapításom, miszerint a regényben a gyerekkori traumákkal összefügg az örökös otthontalanság érzése. Ennélfogva fontos tartozni valakihez (aki támaszt és menedéket nyújthat), függni valakitől. Érezni valakiért. Kutatni a mindent elsöprő és magának utat törő szerelmet, a maga földöntúli érzelmi hullámvasútjával. Aztán több évtized elteltével hálát adni a Sorsnak, hogy megéltük ezt a kínok közepette született csodát. Az erről szóló rész Ica néni naplójából derül ki, amelyből idéz a szerző.

Végül pedig nem hagyhatjuk, hogy feledésbe merüljenek a családi krónikák, hallani kell őket, hiszen azok is hozzánk tartoznak. Családi ereklyék, amelyek vagy az emlékeink között porosodnak, vagy az egyik rokon elbeszélései alapján segítenek megérteni, kik is vagyunk valójában. Mi dolgunk a világnak becézett „valamiben”, mi az életünk célja, és mégis miért hiányos egy-két családi fotó...

Talán azért, mert a hiányzó szereplők a boldogságukat keresték.

(Vagy még keresik.)

Olvasóélmény: 9/10

Fotó: Saját