Vettem egy nagy levegőt, mielőtt hagytam e bejegyzésnek, hogy meséljen; John Williams prózájáról, a remekbe szabott, többszörösen összetett mondatairól, amelyek oly’ szorosan kapcsolódnak össze, hogy ha az olvasó akarná, akkor se tudná szétválasztani őket. Márpedig miért is akarná, a szerző szavai tökéletesen illeszkednek egymáshoz, ellentétben a regény karaktereivel. A karakterek között vagy ellentétek feszülnek, esetenként megkeserítve egymás életét, vagy harmóniáról tesznek "tanúbizonyságot"; néhányuk fényforrással kecsegtet, megvilágítva a sötét szakaszokat, jelezvén, hogy nincs minden veszve. És amikor William Stoner időskorában felidézi a szürkének tetsző (?) múlt fejezeteit, és minduntalan ismételgeti magában a „Mit vártál?” kezdetű gondolatfoszlányt, akkor a főhős (már) megvívta az élet(e) diadalát.

A Park Kiadó gondozásában megjelent Stoner című kötet nem tartalmaz megjósolhatatlan fordulatokat, a szálak „elegánsan” (utalás a borítón olvasható Nick Hornby idézetre) illeszkednek egymáshoz, akár az élet diadalának puzzle-darabkái. Williams prózájának főszereplője William Stoner akinek „neve az idősebbeknek intő jel, hogy rájuk is ez a sors vár, a fiatalabbaknak pedig csak egy hangsor, amely nem idéz sem múltat, sem olyan személyiséget, akihez nekik vagy a karrierjüknek köze lehetne”.  (8.) Stonernek csak egy élete van, kilenccel nem tudna mit kezdeni (vagy nem is akarna), és ő tizenkilenc évesen egyszer csak kapott egy lehetőséget a Missouri Egyetemen. Fordulat fordulatot követett, így fájó szívvel, de búcsút intett a szülei által dédelgetett álmoknak, ezáltal pedig az agrártudományi karnak. Az irodalom és annak szeretete, "szerelme" menthetetlenül rabul ejtette, és ez az érzés az utolsó leheletéig az övé volt. Ezt senki sem vehette el tőle.

„Ritkán gondolt vissza tanyasi gyerekkorára, de eszmélete peremén mindig ott volt örökségének őseitől ráruházott véres-verejtékes ismerete, őseitől, akik obskúrus, kemény és sztoikus életet éltek, és megszokták, hogy kifejezéstelen, kemény és rideg arcot mutassanak a sanyargató világnak.” (277.)

A kötet főhőse megdolgozott a sikerért, tanár lett belőle, „legenda”; hajtotta a tettvágya, a tudásvágya és a fejezetek közben fel-felbukkanó szerelemvágya . Ennek ellenére életének peremére száműz(tet)te magát, ennélfogva sosem lépett igazán a közepébe, a dolgok közepébe, mindig talált egy kiskaput, amin kilépett, még akkor is, ha az fájdalmas lemondással járt. Tehát különös (sors)történet ez; a felemelkedésről és bukásról, a sikerről és kudarcról, melyek kéz a kézben járnak, egymástól függetlenül aligha léteznek, az élet velejárói. „Az emberiség történetében vannak olyan háborúk, vereségek és győzelmek is, amelyeket nem örökítenek meg a krónikák.” (50.) William Stoner esete tehát azért különös, mert egyszer óvatosan lépked, másszor fejest ugrik az ismeretlenbe, aztán kettőt lép vissza, mintha mi sem történt volna.

A szívemnek különösen kedvesek voltak azok az epizódok, amikor a szerző egy helyzetet ír le, a négy fal közé szorítva, és megragad minden alkalmat, hogy az adott (élet)helyzetbe könyveket csempésszen. Sőt, az egyik romantikus jelenet akkor tetőzik igazán, amikor a közös élet egyik „szimbólumaként” még egy könyvállvány is beköltözik a szerelmi fészekbe... na, ez egyszerűen zseniális! Arról nem is beszélve, az irodalom nemcsak „szerelem”, hanem gyógyír a túlélésre. Továbbá mindent összevetve, egyszerűen imádtam a Williams-kötetet, és eldöntöttem, többször is újra fogom olvasni. Nem hagyom kárba veszni az értékes gondolatokat, nem hagyom, hogy csak úgy elfelejtsem a sorokat, amelyek mélységesen hatottak rám.

A Stonert ajánlom az irodalom „szerelmeseinek” (felkiáltójel), a menthetetlenül könyvmolyoknak, az életszagú történetek kedvelőinek (két felkiáltójel), és mindazoknak, akik egy olyan nem mindennapi történetre vágynak, amely nem mond többet annál, mint amire hivatott.

És most veszek még egy nagy levegőt, majd bevallom magamnak: nem én találtam e kötetre, e kötet talált rám.

Zárójelben: nem hiszek a véletlenekben (fel-felkiáltójel).

Eötvös Natália

Olvasói élmény: 10/10

Fotó: Saját