Nyolcvan fejezet az életszagú szerelemről – Jill Santopolo: A fény, amit elvesztettünk

jl3.jpg

Válasz(tás). És a múló pillanatok esszenciái, amelyek hosszú-hosszú időre belénk ivódnak, megannyi érzést hordozva magukban. Jill Santopolo A fény, amit elvesztettünk című kötetében egy igaz és őszinte szerelemről ír, nyolcvan fejezeten át, miközben átadja a szót Lucy-nak, meséljen ő maga, meséljen Gabe-ről; a jó és a rossz döntésekről, a valódi élethelyzetekről, a sötét pillanatokban keresett fényről, a reményről. Az örökké(csak)veledről. Értékelés.

Jill Santopolo kötetében két végzős egyetemista, Gabe és Lucy életútja 2001. szeptember 11-én fonódik össze. A terrortámadás napján, azon a sötét és fájdalmas őszi napon megtalálják a fényt. A reményt. Egymásban. E dátum végigkíséri életüket, az esemény pedig (átvitt értelemben) jelentheti a kezdetet és a véget. A fény, amit elvesztettünk elbeszélője Lucy, aki mesél, csak mesél Gabe-nek – és az olvasónak, miközben nyomon követhetjük kapcsolatuk (és kapcsolataik) alakulását, kettejük tizenhárom évét. A kötetben szereplő fontos helyszínek: New York és Közel-Kelet különböző térségei – az utóbbinál indokolt a többes szám, hiszen a fotós-újságíró Gabe, aki a fényképeivel a világot szeretné jobbá tenni, szóval ő, a munkájából kifolyólag folyamatosan utazik, életének pedig részévé vált a fájdalom. Ahogyan Lucynak is. Ennélfogva erős fejtörést okozott, mégis milyen megfelelő jelzővel illessem Jill Santopolo szerelmi történetét: levél, monológ, vallomás? Külön-külön, vagy egyszerre? Netán a borítón olvasható „érzelmi hullámvasút”? Nehéz a döntés, nehéz a válasz(tás).

Korántsem könnyed olvasmány e kisregény. Véleményem szerint a terrortámadás napját középpontba állító történetet nem lehet a könnyed jelzővel illetni, még akkor sem, ha a dátum „csak” a kiindulópont. Ugyanakkor ha alaposabban megvizsgáljuk a kötetet, rádöbbennünk: kettejük fénye csak akkor ragyog igazán, ha érzik egymás közelségét. És a közeledő sötétséget. Ugyanis attól (is) annyira őszinték a sorok, hogy a szerző a kezdetektől érzékelteti az olvasóval, valami történni fog, valami elveszi kettejük féltve őrzött pillanatát, pillanatait. Fényét. Egyébként érdekes, hányféleképpen értelmezhetjük ezt a bizonyos fényt: egyrészről jelentheti magát a világosságot, a reményt, másrészről pedig a szerelmet, a lángot, ennélfogva pedig a szenvedélyt. Nekem különösen tetszett a két főszereplő hivatástudata, a munkájuk iránti szüntelen lelkesedésük. És ez az elhivatottság okozza később a problémahalmazt. Olvasás közben a következő kérdések felvetődtek bennem: Lehet-e két embert szeretni? Hányféle szerelem létezik? Honnan tudjuk, hogy ő az igazi, és mellette kell leélnünk az életünket? Mégis mi vagyunk felelősek a döntéseinkért, vagy létezik egy felsőbb hatalom, egy erő, ami „terelget?”

Kettejük szövevényes kapcsolata tizenhárom évet ölel fel; a maga sikereivel és kudarcaival. Nincs tökéletes kapcsolat, nincsenek tökéletes párok, ugyanakkor tökéletes történet sincsen. Mégis ki szeretne egy olyan történetről olvasni, amelyben a szereplők sosem hibáznak, ennélfogva sosem tanulnak (belőle), s minden megy tovább egy idilli, ám a maga módján mégis szürreális világban, és egy szürreális kapcsolatban? Aki Jill Santopolo kötetét a kezébe veszi, és nem „riad vissza” a kezdeti pillekönnyű soroktól, az az olvasó a történet előrehaladtával valami olyasmit kap, amit akár útravalónak is tekinthet. Hogy igen, így is meg lehet írni egy korántsem "habos-babos" szerelmi történetet. Hogy igenis vannak olyan pillanatok, amelyek hiába múlnak el, örökké a szívünkben élnek – a maguk szüntelennek tetsző varázslatával. És szerintem a legtöbben pontosan erre vágyunk: hinni a múló pillanat esszenciájában, amely szinte belénk ivódik, bőrünk alá fészkeli be magát, ha akarjuk, ha nem, de inkább akarjuk, akarjuk, hogy fájjon, hogy aztán ugyanaz a pillanat boldoggá is tehessen. Talán ezt hívják igaz szerelemnek... Talán ezért (is) érezhetjük Lucy és Gabe történetét ennyire emberközelinek, ennyire életszagúnak.

Összességében, A fény, amit elvesztettünk bőven tartalmaz drámai fordulatokat, kellő feszültségeket (főleg a Közel-Kelet térségéből), mélyenszántó gondolatokat: igaz szerelemről és a továbblépésről.

„Fél életünkben ismertük egymást. Láttalak magabiztosan, mámoros boldogsággal mosolyogni. Láttalak összetörten, megsebzetten, elveszetten. De így még sosem láttalak. Megtanítottál rá, hogy a szépséget keressem. A sötétségben, a pusztításban is megtaláltad a fényt. Nem tudom, milyen szépséget, milyen fényt találok majd itt. De megpróbálom megkeresni. A kedvedért. Tudom, hogy te is megtennéd értem.” (7.)

Jill Santopolo fordulatos és érzelmi kavalkádban bővelkedő, első kötetét New York városának ajánlja. Én pedig mindazoknak, akik egy olyan lávsztorira vágynak, amelyről idővel leolvad a cukormáz, majd az olvasók a sorok között találnak két főszereplőt, két szerelmest, akik a valóság sötét és múló pillanataiban keresik a fényt, keresik egymást, miközben eltelik reményteli, fél élet.

És tizenhárom évnyi örökké(csak)veled.

 

Eötvös Natália (Enna)

Fotó: Saját

Olvasói élmény: 8/10

Kiadó: 21. Század Kiadó

Fordító: Szűr-Szabó Katalin

Eredeti cím: The Light We Lost

Oldalszám: 380 oldal

Kiadás éve: 2018

Kötés: Puhatáblás

ISBN: 9786155638626