Gnarls Barkley. Andy Warhol. Jay-Z. Csupán néhány (populáris) név, akiket inspiráltak a svájci pszichiáter, Hermann Rorschach tintapacái. Damion Searls rendkívüli gondossággal megírt és megszerkesztett, részletgazdag kötete a The Times szerint "az év gondolatébresztő könyve". Szerintem érdemes beszélni róla. Írni róla. Ugyanis a közel négyszázhatvan oldalon fény derül Hermann Rorschach izgalmas (élet)történetére, a tintafoltteszt és az észlelés rejtélyeire, valamint arra, pontosan mit is jelent az, hogy a pacák senkit sem zárnak a "képlet börtönébe". Értékelés.

Hermann Rorschach és az ő tintapacái nagyon (-nagyon) ingoványos, hullámvölgyekkel teli utat jártak be. Nem volt könnyű sorsuk. Kezdetben a tesztet hitetlenkedéssel fogadták, sokáig viták kereszttüzében állt, a kritikusok  „áltudományos hókuszpókusz”-ként illették a tíz tintafoltból álló képsorozatot. Rorschachnak meg kellett vívnia a csatáit Sigmund Freuddal, Carl Gustav Junggal, miközben lelkesedése nem hagyott alább, hiszen feltett szándéka volt az elme működésének feltárása, a mentális betegségek felderítése, de nem a „megszokott” módon: szerinte valódi kilétünkről a vizuális látásmódunkkal árulunk el a legtöbbet. A kötetből megtudjuk azt is, a pszichológia iránti érdeklődésében jelentős szerepet játszott a„tolsztoji késztetés”, amely a lelkek gyógyítását tűzte ki céljául. És ha már az orosz kultúránál járunk, az sem meglepő, hogy Rorschachot az orosz nők is elbűvölték, különösen Olga Vasziljevna Stempelin, akivel később összeházasodtak. Két gyermekük született: Lisa és Wadim.

A szerző kiadatlan levelekből és naplókból merít, továbbá a Rorschach család tagjaival, barátaival, kollégáival készített interjúkra hivatkozik, idéz belőlük, ezáltal is színesítve az életrajzot. Mindeközben nyomon követhetjük a Rorschach-metafora alakulását, ami először Amerikában váltott ki érdeklődést, később pedig „ugyanazon tekintélyellenes késztetések jelképévé vált, amelyek egy korábbi nemzedék pszichiátereit kétségbe vonták”. (346.) Aztán hosszú évtizedek teltek el, és a Rorschach-metaforát a „kibékíthetetlen egyéni különbségek szimbólumaként használták”. (346.) Manapság pedig az önkifejezés egyik módjaként használatos, hiszen a tesztben mindannyian azt látjuk, amit látni akarunk. Amit a magunk egyéni módján látunk. Mert „a pacáknak saját megjelenésük van”. Egyébként magát a tesztet vádlottak, álláskeresők, elmebetegek millióival elvégeztették, sőt, még azokkal is, akik önmagukat jobban meg akarták ismerni, és mindezeket példákkal szemlélteti, esetenként illusztrálja a kötet.

Jóllehet egy igazán informatív kötetről van szó, viszont engem (sajnos) nem győzött meg arról, hogy valóban „az év gondolatébresztő könyve”, ahogyan a borítón olvasható, The Times-sor beharangozta. Valami félresiklott. Talán túlságosan csak példákra számítottam, (csak) azokra fókuszáltam, és titkon reméltem, a szerző megkímél a sok (-sok) számadattól és névtől. Persze, fontosak a tények, nélkülük nem is beszélhetnénk életrajzról sem, ugyanakkor mindez megnehezítette az olvasást, valamint a történések egymásutánjának a követhetőségét. Mindezektől eltekintve, mégis bőven akadnak olyan részek, amelyek tetszettek és amelyeket kifejezetten gyorsan olvastam. A hangsúly a gyorsaságon van, ugyanis én alapvetően lassabban olvasok, minden egyes szót megízlelek, egész addig, míg bátran kijelenthetem: na, ez igen, nem hagyott rossz szájízt maga után! – nem tehetek róla, mohón falom az érdekes történeteket.

Ennek a mohóságnak ékes példája A nácik Rorschach-tesztelése című fejezet. Izgalmas volt betekintést nyerni (már amennyire lehetséges volt) az 1945-ben megkezdett nürnbergi perbe, annak jogi és erkölcsi dilemmájába. „Hol a kultúra viszonylagosságának a határa? Ha pedig a nácik csakugyan tébolyult pszichopaták, nem menthetők-e fel beszámíthatatlanságuk miatt, illetve bíróság elé állíthatók-e egyáltalán? A nürnbergi per egyik vádlottja, Julius Streicher olyan kártékony és betegesen perverz antiszemita volt, hogy 1939-ben maga Hitler távolította el posztjáról és vetette házi őrizetbe. Milyen értelemben felelős egy ilyen ember a háborús bűneiért?”. (250-251.) Ezekre a kérdésekre keresi a választ e fejezet, ugyanakkor mégis igyekszik objektíven tekinteni rájuk, hiszen két ellentétes álláspontot is ismertet, ettől olyan zseniális. Zárójelben: Göring „gondolatvilága”, hiúságának különböző jelenetei meghökkentőek (megbotránkoztatóak?) voltak, szerintem megéri „elcsámcsogni” azon a fejezeten (is).

A kötet tehát egy részletgazdag portré, az első valódi életrajz Hermann Rorschachról, aki rendíthetetlenül kiállt a női egyenjogúság mellett (felkiáltójel); aki a korai haláláig hitt magában, a tesztjében, ezáltal pedig a végsőkig küzdött; akinek a lelkesedése és kitartása példaértékű; aki nem akarta az embereket (a pácienseket) a „képlet börtönébe zárni” , ugyanis ő a társadalmi érintkezésre, a hagyományokra és a szokásokra egyfajta akadályként tekintett, amelyek gátolják a „kilátást a valódi életre” és ő az a pszichiáter, aki tíz tintafolttal képes volt lerázni a konvenció nyűgét.

  „A családjának mindkét ágáról művészi vénával megáldott Hermann Rorschach egész életében hitte, hogy az emberi észlelés az elme, a test és a világ közös metszéspontja. Meg akarta érteni a különböző emberek vizuális észlelésének egyedi, sajátos módját, hiszen a látás – amint a színekről Cézanne vallotta – „az a pont, ahol az agy és a világmindenség találkozik”.” (344.)

 Eötvös Natália (Enna)

Fotók: Saját

Olvasói élmény: 7/10

„Mivé leszünk, mivé leszünk”.  A rendszerváltást követő évtizedekben, kelet-európai környezetben játszódik Lugosi Viktória Vándorhomár című kötete, ami a Park Kiadó gondozásában jelent meg. A regény öt különálló és korántsem idilli sorstörténetet enged útjára, legyenek hát szabadok. Csak az a helyzet, hogy a karakterek többsége vesztes, kudarcot vallott, mivel egyikük sem tudott (igazán) alkalmazkodni a rendszerváltáshoz; álmaik, lehetőségeik szertefoszlottak. A nichts besonderes-sorsok regénye. Könyvajánló.

„Középkorú figura, akiről lerí, hogy eljátszotta minden esélyét. Az utóbbi időben egyre többen vannak, és nem csak ebben a szakmában. Olyanok, mint ő.” (7.) – Lugosi Viktória ekképpen indítja Vándorhomár című kötetét, miközben a lehető leghitelesebben mutatja be Arnold karakterét. Arnold, aki lelép, akinek a rendszerváltás elvette az álmait, és ő az, aki próbál lassítani. Csak egy kicsit. Csak egy kicsit elengedni a szorongást, a szégyent. Őt követi Bori, aki tüzet olt, János, akin átlépnek, majd Liza, aki megégette magát. A rendszerváltást követő évtizedekben mindannyian nehézségekbe ütköznek, a maguk módján igyekeznek alkalmazkodni a kialakult helyzethez. A sorstörténeteket Aliz (néni) zárja, ennélfogva a róla szóló fejezet a regény záróakkordja. És milyen jó, hogy ő kapta az utolsó szót – für alle felle.

Vajon a vándorhomárok felismerik egymást? Van valami titkos jelük, amivel tudtára ad(hat)ják egymásnak, hogy egy csónakban eveznek? És vajon érzik azt, hogy az a csónak szemben van az árral, és szakadatlanul hánykolódik? E kérdéseken tűnődtem a negyvenhetes villamoson, kezemben a Lugosi-kötettel. És minél többet gondolkodtam az olvasottakon, annál inkább egyértelművé vált számomra, a sorok közötti görcsös alkalmazkodás. Az illeszkedni akarás. Aztán a kudarc. Pedig a regény karakterei küzdenek, folyamatosan küzdenek: magukkal és az új helyzettel, a szertefoszlott álmokkal, lehetőségekkel, egy korántsem idilli, kelet-európai környezetben. A változó világban. A magyar valóságban. „Mivé leszünk, mivé leszünk”.

Tulajdonképpen mindannyian ismerhetünk egy-egy vándorhomárt. Ki-ki a maga módján, pontosan jól tudja, milyen érzés kirekesztettnek lenni. Nem odaillőnek lenni. Vesztesnek lenni. Győztesnek lenni. Szorongani egy korszakon át. Egy életen át. Várni és csak várni. Hátha jobb lesz, vagy legalább egy kicsivel könnyebb.

„Ha nagy leszel, és látsz egy hasonló kopott tálat... megjegyzem, nem kopott, hanem patinás, érted, fiam?, patinás... majd te is többre becsülöd, mint a csillogó ezüstöt a parvenü újgazdagéknál. Egy ilyen tál lavírozások, sustorgások, sasszék, macerák tanúja volt, körötte tornyosult az iszony, a temérdek felesleges hóbelevanc, a naftalinszagú kabátok, még jól-jöhet stoppolófák, átmenekített merőkanalak, széthordott könyvtárak, elmaradt Faust-előadások, a sok nichts besonderes.” (46.)

Azok az epizódok tetszettek a legjobban, amikor a szerző a kapcsolatokról ír, a nők helyzetéről, a kiszolgáltatottságról, vagy éppen a házas élet előnyeiről, hátrányairól, tehát széles a paletta, remek az írói technika. A fejezetek zárása zseniális, az utolsó mondat felteszi az i-re a pontot, az olvasó meg csak néz maga elé, hogy most akkor mi történik... (történt). Ennélfogva kiemelnék két karaktert, akiknek különösen tetszett az ábrázolása, illetve a hozzájuk kapcsolódó történet. Az egyik Liza, a diplomás háztartásbeli, aki „márkás mandzsettagomb a pasi kifogástalanra vasalt ingén” (232.) A másik általam kiemelt karakter pedig Aliz (néni), aki „maga volt a provokáció a szocialista utcán”. Egy hasadék, egy rés: előtte is szocializmus, utána is szocializmus, csak ahol ő van, ott nincs szocializmus.” (62.) Érdekes, Aliz nem kapott jelzőt, egyfajta azonosításra alkalmas szókapcsolatot, ellenben ő zárja a kötetet. Övé az utolsó fejezet, az utolsó szó, az utolsó nichts besonderes.

Összességében lényegre törő, tömör, jól szabott mondatok – tíz pontos stílussal, élesen kontúrozott karakterek, ennélfogva zseniális portrék (nyertesekről és vesztesekről) jellemzik a regényt. A fejezetek összefonódása lehetővé teszi, hogy az olvasó megértse a nagybetűs mondanivalót, talán egy kicsivel többet is, mondjuk a posztszovjet vándorhomár(ok)ról. És amint mindez megtörténik, a borító is más színben fog pompázni, az olvasó észreveszi majd a monotonitást, a figurák egyhangúságát, azt a bizonyos görcsös alkalmazkodást, miközben a vesztesek (és vajon a nyertesek is?) folyamatosan a támaszt kémlelik, keresik – például a mozgólépcső kapaszkodószalagjában.

Míg a nichts besonderes-sorstörténetek (csak) egymásban.

Eötvös Natália (Enna)

 Fotó: Saját

Olvasói élmény: 10/10

„Inkább igen, mint nem”. A Gödölye tejben inkább az igenek kötete, mint a nemeké, nem is várhatunk mást Jurij Poljakovtól, ő már csak tudja, milyen eszközökkel lehet szatírát írni. És milyen eszközök nélkül érdemes. A több mint négyszáznegyven oldalból megtudjuk, író bárkiből lehet, nincs szükség hozzá papírra, tollra, sőt, még írógépre sem. Elég egy örömittas fogadás, a többi majd jön magától. Fricska a posztszovjet értelmiségnek, illetve a kor politikai berendezkedésének, mindezt úgy, hogy akad egy egyszerű segédmunkás, aki Rubik-kockával „keresi a korszak kulturális kódját”. (Nem elfelejteni – folytatni.)

Teljes bekezdés a teljes igazságért. (Igyekszik az ember – felkiáltójel.) Nehezen indult kettőnk kapcsolata: a köteté és az enyém. Mindketten akartunk valamit: én olvasói élményt, a Poljakov-kötet lelkes olvasót („inkább igen, mint nem”). És megértést. Mert itt bizony az üres lapoknak is funkciója van, de nevezzünk inkább tiszta lapoknak, valami újnak a kezdetét, valami egészen meghökkentőnek, a maga módján zseniálisnak, csak ne merüljön feledésbe. Emlékezzenek rá, legyen nyoma, akár egy vaskos mappába sűrítve, akár az amorálovka „ihlette” fogadás következményeként, kontextustól függően: eredményeként. Kedves olvasóim, szükség volt erre a kicsit ködös kitérőre, hogy rátérhessek arra, amiről igazán szól a Helikon Kiadó gondozásában megjelent, Gödölye tejben című szatíra.

Jurij Poljakov nevével és munkásságával a Demagrád kapcsán ismerkedtem meg (a véleményem itt olvasható). A Demagrád és a Gödölye tejben között hasonlóságokat vélek felfedezni, de az utóbbi jelentős mértékben az írók és a költők politikához való viszonyáról szól, a különleges kiváltságokról, többek között a dácsákról és az anyagi juttatásokról, tehát alapos és precíz korrajzot kap az olvasó a gorbacsovi reformoktól kezdve (peresztrojka, glasznoszty) egészen a Szovjetunió széthullásig, miközben a szovjet, később a posztszovjet éra írótársadalmának mindennapjait mutatja be a szerző.

A cselekmény és az irodalmi kavalkád

A kötet alaptörténete szerint a könyvárus és a költő fogadást köt egymással. Az elbeszélő - akinek külső leírása és neve a teljes kötet során ismeretlen marad -, elhatározza, az egyszerű segédmunkásból, Viktorból (Vityok) híres írót farag, méghozzá úgy, hogy egyetlen egy betűt sem szükséges leírnia, elvégre bárkiből lehet író. Tehetség sem kell hozzá, minek is az?! Már maga az alapötlet egyfajta társadalomkritikát fogalmaz meg, ezáltal pedig fricskát ad. Arról nem is beszélve, hogy ebben a kötetben a KGB-ből (sok esetben) kimarad egy Gé, nehogy túlságosan feltűnő legyen, a kor (párthű) embere retteg az „izmus” végződésű szavaktól, a sötét autó pedig csak akkor jön, ha szándékozik valamit tenni. Vagy elvenni. Továbbá magyar vonatkozás is fellelhető a kötetben, gondolok itt Vityokra, aki Rubik-kockát forgat, hiszen „keresi a korszak kulturális kódját” (Na, ez, kérem szépen, zseniális, meg kell hagyni!).

A cselekmény fő helyszíne Moszkva, azon belül is az Írók Háza, ahol zajlik az élet, belépés csak belépőkártyával lehetséges. Az étteremben a zakuszka mellé pletyka jár, némi szesszel felöntve. A szerző élethű képet fest le a kor értelmiségéről, alkotói közegéről: az olvasó szinte részese a történéseknek. („Transzcendetális”.) Mindemellett bőséges irodalmi kavalkád jellemzi a kötetet: Bulgakov, Puskin, Gogol, Csehov, Majakovszkij, Szolzsenyicin közbeékelésével – véleményem szerint helytálló ez a kifejezés -, ám ne tessék pejoratív értelemben használni, mert az én értelmezésemben a közbeékelés rendkívül pozitív jelentéssel bír.

Az elbeszélő és annak ismérvei - legalábbis ami az olvasói értelmezést illeti

 Az elbeszélőnek, a főhősnek (Poljakov értelmezésében inkább antihős) külön bekezdést szentelek. Ha már ő tárja az olvasó elé az eseményeket, segítségével bekúszunk az orosz irodalmi elitbe, abba a környezetbe, ahol könnyedén (?) gödölyét főznek a tejben. Az elbeszélő a szellemi atyja ennek a korántsem mindennapi ötletnek, és fejezetről fejezetre megteremti Viktor Akasin „regényíró” karakterét. Mondhatni imidzsét. A hírnév A kehelybe c. „regénnyel” indul, és az ominózus tévészereplés után zuhan a mélybe. Látszólag a semmibe. Aztán hoppá, egy amerikai díj, és ami mögötte van... Tehát a kezdet és a látszólag semmi között pedig ott vannak azok a bizonyos lapok, amelyek sokkal mélyebb mondanivalóval és tartalommal rendelkeznek, mint az elsőre gondolnánk. Érdemes hozzáolvasni a szerző utószavát, a Hogyan főztem ki a gödölyét tejben? című fejezetben.

Érdekes, hogy a narrátor neve nem derül ki a regényből, illetve külső leírása sem ismert. Viszont akad néhány információ, aminek a figyelmes olvasó a birtokába juthat: 1., epigrammákat ír és az "opuská"-t, 2. valószínű, átlépte a krisztusi kort, 3., mély érzelmek fűzik Ankához, Gorinyin lányához, 4., képzelőereje az amorálovka hatására megtáltosodik, ennélfogva nem veti meg a hedonista életvitelt (sem). „Olyan korban élünk, amikor antihős bármelyikünkből lehet.” (441.) – jegyzi meg Poljakov, egyfajta magyarázatként a titokzatos narrátor karakterével kapcsolatosan.

„Feküdtem, bámultam a tapétán a barna foltot, és testem darabjai fokozatosan, valami szédítő, testetlen sűrítményként kezdtek elszakadni a földön elterülő testemtől, és a fal felé igyekeztek, bele ebben a porszívómohósággal búgó foltba. A folt túloldalán pedig ezek a sűrítmények összerendeződtek, összepasszoltak, összeragadtak, és újra engem formáztak, miközben összevesztek egymással, és cincogtak, mint a patkányok. Végül újra eggyé váltam: utolsóként a valahol lemaradt szemem került vissza a régi helyére.” (312.)

Amint a fenti szövegrészt elolvastam, eldöntöttem, nekem ezt idéznem kell, sőt, muszáj, többek között azért, mert kafkai mélységet vélek benne felfedezni, főleg az elidegenedés és a magányérzet kapcsán, gondoljunk csak Gregor Samsára Az átváltozásban. És ezt én nem hagyhattam figyelmen kívül, mert Franz Kafka kedves a szívemnek, ahogyan Mihail Afanaszjevics Bulgakov is, utóbbit pedig azért említem, mert a Gödölye tejben fülszövege szerint a regény Bulgakovot idézi. Zárójelben: "inkább igen, mint nem".

Összegezvén az olvasottakat

Poljakov részletesen magyaráz, véleményem szerint néhol többletinformációt ad, ami jelentősen eltereli a figyelmet a fontos(abb) mondanivalóról. A többletinformáció átadásának fő eszköze, amikor az elbeszélő jelzi, hogy előrevetíti az eseményeket, ennélfogva „ugrál” az időben. Számomra ez nehezítette a történet megértését, lassította az olvasási folyamatot. Mindemellett összességében kijelenthető, a karakterek alaposan és éles kontúrral megrajzoltak, a korrajz kiváltképp hiteles, az olvasó szinte érzi az Írók Házának atmoszféráját, miközben azon gondolkodik, vajon őt mikor kínálják meg zakuszkával...

(Vagy mikor kötnek vele egy fogadást.)

Vagy mikor kap egy tiszta lapot...

„Lényegében azonban az író nem más, mint ceruza, amellyel egy adott korszak leírja a számára szükséges szavakat. Érezheted magad bazi nagy demiurgosznak, bezárkózhatsz az elefántcsont- vagy akár a mamutcsonttornyodba is, de mindenképpen a korszak „hegyez ki” téged, feltételesen szólva, a vörös vagy a kék végeden, és miután megnyálazott, rábök veled a tiszta papírlapra. A te dolgod csak annyi, hogy ne törj el a nyomása alatt.” (437.)

Eötvös Natália (Enna)

Olvasói élmény: 8/10

Fotók: Saját

Ez a közel négyszáz oldalas kötet két lábbal a földön jár. Nem kíván elröpíteni idilli hangulatot idéző tájakra, és a szereplők ékesszólásaitól sem „terhes”, egyszerűen csak a rideg valóságot mutatja be. Azt a rideg, zord valóságot, ami se szó, se beszéd Írországba, egészen pontosan Avalonba költözik. A Mindig is éjjel lesz már a címében is feszültséget kelt és drámaiságot sugall. Három rész, három titkokkal övezett évszám és három élesen megrajzolt, kulcsfontosságú karakter. „Ha élne Hitchcock ebből rendezne filmet”. Recenzió.

Liz Nugent mosolyog a Mindig is éjjel lesz belső borítóján. Széles mosolya alatt olyan információk szerepelnek, mint „a pszichothriller írországi királynője”, és  „mesterien kitalált történetei Hitchcock mozifilmjeit idézik”. De én most megpróbálok elvonatkoztatni a szerzőnő pozitív kisugárzásától, széles mosolyától, és csak az általa leírt, rideg ír valóságra koncentrálok. Na, meg Avalonra, ahová a sötétség költözik. (Költözött.)

A Lettero Kiadó gondozásában megjelent kötet helyszíne Írország. Recenziómat Avalon köré építem, ami egy fényűző birtok, hatszobás, György korabeli házzal, körülötte lévő egyholdas birtokkal. Hatalmas terület, hatalmas, sötét titkokkal. A Fitzsimons család lakhelye, ahol dráma drámát követ, és ahol a kötet során a főszereplők útjai kereszteződnek. Lydia, Laurence és Karen elbeszélései alapján különböző nézőpontokból ismerheti meg az olvasó a történet hullámvölgyekkel teli útját, titkokkal övezett ösvényeit. Olvasmányos, fordulatos pszichothriller Liz Nugent tollából.

A kötet három részre osztható. Az első rész az 1980-as év eseményeit ismerteti, különösképp Annie Doyle meggyilkolásának körülményeit, a bűncselekmény eltusolására, nyomozására, a tettes(ek?) személye körüli sötét titkokra. „A férjem nem akarta megölni Annie Doyle-t. Persze az a hazug dög megérdemelte a halált.” (11.) – jegyzi meg Lydia már a kezdő mondatokban. Ennélfogva megteremtődik a feszültség, ami a történet előre haladtával egyre inkább befészkelődik a sorok közé. Az olvasó megismeri a Fitzsimons házaspárt (Lydia, Andrew), illetve a fiúkat, Laurence-t, Annie Doyle családját, főként a húgát, Karent. A második részben eltelik öt év, az események tovább bonyolódnak, a kérdések sokszorozódnak, a válaszok pedig még váratnak magukra. A harmadik rész pedig 2016-ban játszódik, és csupán néhány lapot ölel fel. A rész rövidsége ellenére válaszokat rejt magában, és felteszi az i-re a pontot. Az olvasó megkapja a várva várt katarzist.

Érdemes megvizsgálni a kötetet a rabság tekintetében. Az egyik kulcsfontosságú szereplő, Laurence az étkezés – pontosabban falás – rabja. Kate a nyomozásé, megszállottan keresi a nővérét, képtelen elfogadni, hogy nincs többé. Ő nem adja fel. Ahogyan Lydia sem: ő az anyaság megszállottja. Engedtessék meg nekem, hogy ebben a kontextusban pejoratív értelemben használjam a megszállott jelzőt, kiindulva a kötet történetéből és hangulatából. A következő bekezdésben érthetőbbé válnak soraim.

„Az anyámnak szinte minden problémára van valami megoldása” (233.) – ekképpen jellemzi Laurence édesanyját. Ugyanakkor nem lehet szó – pardon, karakter nélkül hagyni azt a tényt, hogy Lydia a kötet szereplőit bábfiguraként irányítja, manipulálja, ezért (is) ellenszenves a karaktere. Csak a saját érdekeit veszi figyelembe. Jóllehet többször olvasható, hogy önzetlenül segíteni akar másokon (főként magán), illetve az is, hogy ő csak a legjobbat szeretné a fiának (főként magának). Az írónő bravúrosan, pontosan középen helyezi el a korántsem épelméjű Lydiát, aki a történések centrumában büszkén viseli a skarlátvörös rúzst (is).

 „Amikor magunkhoz tértünk az első döbbenetből, próbáltam azt elérni, hogy ne beszéljen a lányról. Csak akkor kerülhetett szóba, amikor az alibiről vagy arról volt szó, hogyan tüntessünk el minden létező bizonyítékot és nyomot. Úgy gondoltam, túlzottan felkavarja ez a téma, és jobb, ha továbblépünk, mintha mi sem történt volna. Persze annak ellenére, hogy nem beszéltünk róla, magamban én is rengetegszer végiggondoltam annak az éjszakának minden egyes pillanatát. Mindig azt szerettem volna, ha egyes momentumok, apró részletek megváltoztathatóak lettek volna. De hát a tények sajnos tények, és együtt kell élnünk velük.” (11.)

Az elbeszélők váltakoznak, a feszültség érződik, a történet folyamatosan bonyolódik. Nem hagyja unatkozni az olvasót. Ennélfogva a Mindig is éjjel lesz egy rendkívül jól megírt pszichothriller, amiben a szerző remekül alkalmazza a feszültségkeltés eszközeit: például a kötet vége felé közeledve Laurence karakterével történik majd valami, ami egy egészen elképesztő és izgalmas végkifejletet eredményez. Nagyon-nagyon meglepett – és pontosan ezért tetszik annyira. Zárójelben: az utolsó lapon Lydia az elbeszélő, ezzel nincs is baj, a „baj” talán ott kezdődik, hogy túlságosan sok információt sűrít a szerző az utolsó oldalra, mintha azon a lapon szeretne az összes, olvasóban felmerült kérdésre választ adni. Hangsúlyozom ez a baj inkább idézőjelben értendő, mint anélkül, persze ettől eltekintve is kerek a (sötét) történet.

Noha a műfaj nem áll hozzám a legközelebb, mégis nagyon tetszett; szükségét éreztem annak, hogy írjak róla. És Avalonról, ami elnyeli az igazságot.

A világosságot.

Eötvös Natália (Enna)

Olvasói élmény: 10/10

Fotó: Saját

Nem voltam jó biológiából. A belső borító információi szerint Pálfi Norbert sem. Kettőnk közül ő írt könyvet. Első kötete, a Noé bandája korántsem hétköznapi olvasmány (például azért, mert kettőnél több humoros megjegyzést tartalmaz), a szereplők főként állatok, emberi tulajdonságokkal felruházva, és nem mellékesen a kötet hemzseg a bibliai utalásoktól. Szóval Noé kapott egy utolsó utáni esélyt az Úrtól. Innen indul a történet. A Pálfi-féle, igaz történet. Könyvajánló.

Van egy skót juhászkutyám, Lue. Ha jól tudom, nem akar világuralomra törni. És a skót juhászkutyák „sármjával” sem szeretne kezdeni valamit. Mondjuk modellkarriert építeni. Legalábbis én nem tudok róla. Még nem mondta. Ha mégis megszólalna, azt hinném, álmodom. Vagy azt, hogy egy mesébe csöppentem, miközben felcserélődnének a szerepek. És akkor is hasonló lenne a szituáció, ha Lue hozná a bandáját, mert ő szórakozni akar. Mégiscsak fiatal, hadd élje már az életét, a maga ura. Egyébként ha legközelebb edzeni megyek, ő szívesen jönne velem, és ugye emlékszem, hogy a múltkor is elfeledkeztem róla, meg is sértődött, vegyem már komolyan a barátságunknak. A kapcsolatunkat. Ő mindig hűséges volt hozzám. Majd megunná ezt a párbeszédet (és pár beszédet), meg úgy az egészet, változásra vágyna. Mondjuk politikai karrierre, mert ő mer nagyot álmodni. (Nagyot ugatni.) És a tévében szerepelne. Magazinok címlapjain (és hasábjain) mosolyogna – pardon, vicsorítana. Én meg csak nézném őt, és nem érteném, mi lett az én kis hűséges ebemmel, aki időközben olyan állati lett... (Vigyázat: a bekezdés nyomokban a Pálfi Norbert-féle, igaz történetek részleteit tartalmazza!)

De mindez (szerencsére?!) a képzeletem szüleménye. Lue csendben van, épp alszik. Nem úgy, ahogyan Pálfi Norbert kötetének állatszereplői, akik többségükben éberek, egyébként folyton-folyvást csinálnak valamit: túljárnak egymás eszén, üzletelnek, konditerembe járnak, turnéznak, vagy az Úrral beszélgetnek. Panaszkodnak. És ők bizony menthetetlenül egoisták, ösztönlények, nem tudják, mi az elég, mohón falják a hírnevet, a jóllétet, az életet és egymást, miközben egy-két történet erejéig barátkoznak az emberrel. Vagy átverik. Vagy felfalják őt. Netán mindkettő. Az erdőben már csak ilyen az élet...

Ugyebár „az egész azzal kezdődött, hogy elszaporodott az emberek között a gonoszság”. (7.) A szerző már a kötet első mondatába sok információt sűrít. Például azt, hogy valami elkezdődött. És Noé jókor volt jó helyen (klisé és klisé), így „ (...) egy dolog történt vele, ami másokkal nem: egy szép napon beköszönt hozzá az Úristen. Az Úr kiöntötte a szívét a megszeppent gazembernek. Elmondta, mennyire fáj neki, hogy csodálatos teremtménye, az ember így letért a számára kijelölt útról. Gonosz lett, ostoba, lusta és kövér, haszonleső, nemtörődöm, mosdatlan és hisztérikus.” (7.) Innen indul a cselekmény, pontosabban ez az első mese, ami bevezeti a továbbiakat. Később az olvasó választ kap arra, miért szereti az Úr olyannyira az állatokat.

A klasszikus mintát Aesopus, illetve La Fontaine meséi szolgáltatták. Pálfi a Noé bandájában újragondolja a La Fontaine-fabulákat (is), és még sok minden mást (is), egészen újszerűt alkotott. Nehezen tudnám kategorizálni, de igazság szerint nem is szeretném, nem szándékozom keretek közé szorítani az általam olvasott, „modern meséket”. És nem is lehetne. A Pálfi-gyűjtemény történetei felidézik az olvasóban gyermekkorának állatmeséit: A holló és a róka, A tücsök és a hangya, A róka és a gólya történetét, klasszikus köntösben.

Jó nagy adag társadalomkritika. Görbe tükör. Igen, ezek jellemzik a Noé bandáját, modern köntösben. Magány ellen pasziánsz. Igen, az olvasó ezt (is) megtudhatja a kötetből, modern köntösben. Mellékszálon pedig a sorok között feltűnik Darwin is, aki mesél egy kicsit a feleségéről, a bonyolult kapcsolatukról és a „furcsa” anyósról. Aztán véletlenek sorozata következik, amit a kötet egyik fontos tanulsága követ: „az evolúció és az entrópia, a fejlődés és a káosz egy és ugyanaz” (153.) Mindemellett fontos megemlítenem, véleményem szerint a legjobban megírt mesék a különféle "eredettörténetek" voltak, amikor a szerző a civilizációról, illetve a fajok eredetéről ír, ennélfogva A műfajok eredete kifejezetten tetszett. A macska és a fizikus stílusa, szerkesztése zseniális. Hangsúlyozom: zseniális.

A műalkotás eredete c. mesénél felkaptam a fejemet, és egy szó jutott eszembe: remek. Remekmű. Idézem:

„Semmi sem volt tökéletes. Minden, amivel benépesítette a világot, csak gyenge másolata volt saját magának. Egy dolog sem volt olyan tökéletes, mint ő. Aztán a Jóisten egy szép napon, annyi munka után, véletlenül megteremtette a televíziót. A tökéletes létezőt! Igen! Bevégeztetett! Elkészült a nagy mű, a teremtés koronája. Teremtett még magának egy fotelt, rendelt valamit a kínaiból és bekapcsolta a fényládát. A fényhozó üdvözölte a láda mélyéről.

Tanulság: az alkotás egyetlen ellensége a tökéletes mű.” (74.)

Összességében a Noé bandája egy szókimondó kötet, ami kéz a kézben jár a groteszk stílussal; az eltúlzott karakterekkel, elnagyolt problémákkal és persze a beszédes állatokkal. A róka, a farkas, a nyúl, az oroszlán, a béka, a bika, tehát az erdő állatai meséről mesére megmondják a magukét. Noé pedig a sufnijában próbálkozik – a végsőkig. Pálfi meséinek szereplői ügyesen kifiguráznak, miközben tükröt tartanak a társadalom elé. Kezd nagyon homályos lenni az a tükör... (Van olyan, aki tényleg lát benne valamit/valakit?)

„Tanulság: a kortárs művészet lényege, hogy felismerhetetlenül közel áll a valósághoz.” (62.)

Eötvös Natália (Enna)

Olvasói élmény: 8/10

Fotó: Saját

Emlékfoszlányok. Töredelmes vallomások. Fel-felbukkanó miértek, sorsszerű pillanatok, ki nem mondott, múltbeli nemek. És (jövőbeli?) igenek. Vámos Miklós szerint „a jóból piczit adnak”. Szerintem felejthetetlent. Könyvajánló.

Kezdjük az elején. Kezdjük egy vallomással. Még csak az első presszómat iszom. De már ötödjére írom át ezt a bekezdést. Oké, ötödjére, de a hármas szám kerekebb, végtelennek tetsző, jobban szeretem, erről majd később (Vámos Miklós-féle mondatvég). Talán azért megy „nehezebben” e bekezdés megírása, mert itt foglalom foglalnám össze, miről is szól a novelláskötet. Miért fontos nekem, hogy Vámos Miklósról írjak? Ráadásul úgy, hogy eszem ágában sincs spórolni a karakterekkel... Sok a kérdés, sok az emlékfoszlány. A szerző novelláin keresztül indul múltidéző útjára, személyes hangvételű kötetében. A sorok között fel-felbukkanó miértekre néhol választ keres, néhol talál is, és sorsszerű pillanatait elemzi. Ahogyan a szavakat is. NEM, inkább játszik velük. IGEN – és ezt (is) töredelmesen bevallja.

Én pedig elhatároztam, hogy csak úgy vagyok hajlandó felépíteni a könyvajánlómat, hogy az elsőtől az utolsó sorig hű maradjak az általam olvasott novellákhoz és a „piczik”-hez. (Na jó, még az üres lapokhoz is.) Vámos Miklós vallomásainak nyelvezetéhez. Stílusához. Szerencsémre (!), a stílusa közel áll az enyémhez, és mindketten írunk. Az is kiderült a novellák olvasása közben, mindketten szeretjük a szójátékokat. Viszont ez a könyvajánló nem a közös pontokról szól. Hanem az élményekről. Az én olvasói élményemről, illetve a szerző emlékfoszlányairól, amelyekről őszintén ír, esetenként alternatív végkifejlettel látja el. És pontosan ezért fontos nekem, hogy Vámos (Tibor) Miklósról írjak. Kellő karakterszámot szenteljek neki és a kötetének: a töredelmes vallomásoknak.

Szóval mégis mitől vallomás a kötet? És miért töredelmes? Az első kérdésre a válasz a személyes hangvétel, a sokszor egyes szám első személyű elbeszélő, néhol a „vallomástevő” kerül az adott epizód középpontjába, néhol pedig sejtelmesen nem kerül megnevezésre, csupán az egyes szám harmadik személye ismert, tehát ő. A sorok között szoros kapcsolat - pontosabban kötelék – alakul(hat) ki az író és az olvasó között, mindkét fél örömére. Hát hogyne örülne az olvasó egy olyan író technikájának, töredelmes történeteinek : 1., aki a szépirodalomból sorra hozza a példákat, az idézeteket (és az „idézeteket”), 2. játszik a szavakkal, ennélfogva halmozza a kreatív szójátékokat (igen és igen!), 3. inkább mond IGEN-t, mint NEM-et. És nem kényszerből teszi.

Dad og ok az egyik legjobb novella, amit olvastam a kötetben. Két részre tagolódik: a Színe és a Visszája című részekre. Gyermekkori emléket mesél el, illetve annak segítségével mutat egy alternatív „megoldást”, egy „mi lett volna ha” – történetet. „Tételezzük föl, hogy a fent körvonalazott történet valamelyest másképp alakul.” (90.) Az egyik főszereplő az akkor még gyermek, Vámos Miklós (Vámos Tibor), a másik az édesapja, mellettük pedig a tatár katona. A szerző édesapjának „szerencséje”, hogy a hadifogságban megtanult oroszul. A többi kiderül a kötetből, ám az biztos, hogy a Dad og ok sok vallomást hoz a felszínre. Továbbá kiemelném a  NEMIGEN c. novellát is, ami a NEM-ek és az IGEN-ek játéka, játszmája (?), illetve nem feledkezhetem meg a legelső novelláról sem, amivel a szerző vallomásait indítja. Ez a szöveg az Elbeszélni címet viseli: „Történetmesélőnek születtem. Romantikusan hangzik, de ez az igazság. Mindig történetekben érzékelem a valóságot, s ha van rá érdeklődés, ha nincs, elmondom. Én meghallgatom magam, akkor is, ha más nem.” (7.)

És az egyik kedvencemből, a Hévből idézem az alábbiakat:

 „Az embert a szokásai tartják egyben. Meg a szenvedélyei. Hihetnénk, ellentétes fogalmak ezek. A szokás mintha a hétköznapi rutin része volna, következésképp gépies, szinte unalmas. Míg a szenvedély kiszakít a mókuskerékből, tiszta erővel löki az embert a hév ismeretlen tájak felé. Valóban. De a megszokás is lehet heves.” (62.)

Tehát az Athenaeum Kiadó gondozásában megjelent töredelmes vallomás irodalmi csemege. A novellákban bőven akad szépirodalmi utalás és idézet (gondolok itt az igaziakra, a létezőkre, a nyomtatásban megjelenőkre), amelyek színesítették a kötetet: Puskin, Tolsztoj(ok), Karinthy, Örkény – szívmelengető sorokba ágyazva. Egy kevés(ke) hiányérzet, második vallomásom: néhányszor úgy éreztem, egy-két vallomás alaposabb körbejárást igényelt volna. Olvastam volna még. Többet. A töredelmes múltidézésről, az emlékfoszlányok összjátékáról, egy novelláskötetnyi „körút”-ról: otthonról és külföldről hozott tapasztalatokkal, élményanyagokkal. Lírai hangvétel, remek írói technika. „Tessék, papír, tartsad, vigyed” (103.)

P.S.: Tartozom még egy vallomással: Vámos Miklós rajongó lettem.

(Mégiscsak három a magyar igazság. Zárójel: Magyarul. Magyarán. Magyarosít. Magyar. Ma. Agy. - avagy az üres lapok margójára.)

Eötvös Natália (Enna)

Olvasói élmény: 10/10

Fotó: Saját

Csernus Imre olyan kérdéseket is fel tud tenni, amit mások nem. Csernus Imre számára a tévészereplés csak egy kirándulás volt. És Csernus Imre, ha egy százalék esélyt lát, akkor megy, soha nem adja fel. Új kötetében, A harcosban kendőzetlen őszinteséggel vall az életrajzáról. A lélekrajzáról. Önmagáról.

„A »feladom« azt jelenti, hogy nem élek.” (253.) – írja Dr. Csernus Imre, sokunknak (vagyis közismertebb nevén) Csernus doki, és őszerinte, aki feladja, „hulla”, a „csicskalét”-ről nem is beszélve. Kemény szavak, valóságos problémák, tizenöt fejezetben. Az egyes részekben – bár véleményem szerint az epizódok is megfelelő lenne – megismerjük a szerző gyermekkorát, a családjával való kapcsolatát, a testvérével közös, „vérre menő” játékaikat, aztán a tanulós éveket, az orvoslást választó Csernus Imre élettörténetét. Elhatároztam, hogy jó orvos leszek c. fejezetben kifejti: „Egy kedves szó, mosoly, maximális odafigyelés már felér egy fél gyógyulással. És akkor bevillant, hogy pszichiáternek kellene mennem.” (47-48.) Papírra veti a drogproblémáit, a lipóti éveket, az egészségügyben eltöltött huszonöt évet, majd azt is, hogy abbahagyja a rendelést és előadásokat tart. A szerző szavaival élve: Csernus Imre nem "jelenség". "Hozzáállás".

Szeretek címkézni. Kedves Olvasóim, ezalatt azt értem, hogy szeretem különféle jelzőkkel ellátni az adott kötetet, tehát felcímkézni. Ez nem beskatulyázás, és ezáltal nem is szorítom „keretek” közé az adott művet, csupán a jelzővel (vagy jelzőkkel) érzékeltetem, mit is jelent számomra a kötet. Mit vált ki belőlem. Mit tudok hozzá társítani, mi az a plusz, ami megfogalmazódott bennem az olvasás során.

Eszerint A harcos a továbblépés kötete, a becsülendő, a tiszteletreméltó dr. Csernus Imre őszinte soraiból kirajzolódó élet- és lélekrajz, radír nélkül. Minek is kitörölni múltat, az már elmúlt, már megtörtént, fontos a tapasztalatszerzés, senki sem tökéletes, mindannyian hibázunk. A kérdés csupán az, mit kezdünk a tapasztalatokkal. Továbbá ha adódik egy probléma, annak felismerjük-e a gyökerét, vagy úgy teszünk, mintha semmi (semmi és semmi) sem történt volna? Képesek vagyunk-e kezünkbe venni a sorsunk irányítását, és kiállni magunkért? „Bevállaljuk?”

Számomra becsülendő, hogy a szerző leírja saját tapasztalatait a drogfüggőségről, majd a leszokásról, a lipóti évek élményeit is papírra veti, különös tekintettel egy-két páciensre, tehát a doki nem köntörfalaz. „Ami volt, az elmúlt. Ami jön, az még nincs.” (273.) Kendőzetlen őszinteséggel vall múltjának sötét foltjairól, és senkit sem ámít azzal, hogy a boldog élet csak úgy magától kialakul. Mert bizony tenni kell érte. Igenis dolgozni kell a Jóért, a boldog életért, a siker(ek)ért, senki sem születik „csicskalét”-re. Mindig van választásunk.

Ez a tanulság vonható le összességében a kötetből, hiszen A harcos Csernus Imre életútját írja le. Az utolsó fejezetekből megtudjuk: a vendéglátás boldoggá teszi, szenvedélye a kávé, és mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Depresso kávéháza, és persze ne feledkezzünk meg a borról sem, a noszvaji gasztrokulturális helyről, a Csendülőről, hiszen mindezek mutatják, Csernus Imre felismerte az új lehetőségeket, és élt velük.

Véleményem szerint azért zseniális ez a kötet, mert a szerző senkinek sem akar megfelelni. Ez pedig érezhető a sorok között is. Ezért ennyire őszinte. Ennyire csernusdokis. És itt már nem kérdés, hogy „bevállaljuk-e”, mert ha elkezdjük olvasni, akkor bizony "bevállaltuk", továbbá valamit várunk a kötettől. Például olvasói élményt.

 „A legtöbb ember ugyanis azt csinálja, hogy kis feladatot vállal be, és nagy sikerélményt szeretne. De a kis feladatból nem lesz nagy durranás, márpedig ők nagyot szeretnének. Ebből adódik a frusztráció, a frusztrációból meg az irigység. Irigyek lesznek arra az emberre, aki sikeresebb, miközben azt nem veszik számításba, hogy a nagyobb siker mögött mennyi munka áll. Nagyobb kihívás, nagyobb rizikó, a bukás nagyobb esélye.” (106-107.)

Csernus Imre igen, bevállalta. Megírta. Nem adta fel.

Számomra itt kezdődik a hitelesség.

(És itt is folytatódik.)

Eötvös Natália (Enna)

Olvasói élmény: 10/10

Fotó: Saját

A Jelenkor Kiadó gondozásában megjelent Meghalnék érted című kötetből kiderül, F. Scott Fitzgerald nem „szélhámos”. És nem is „varázsló”. A jazzkorszak krónikása, rá nem jellemző módon gondol egyet, majd kettőt, és az 1930-as években tabutémákról ír. Az „elveszett” szövegek komolyabb hangvételűek, egy sötétebb világba kalauzolnak, így az idősödő szerző nem szolgálja ki a tömeg - és persze a magazinok - igényeit. De nem is akarja. Ehelyett hagyja, hogy leolvadjon a cukormáz. Megszűnik a pezsgés.

A Meghalnék érted – És más elveszett történetek a tabutémák kötete, azoké a témáké, amelyek az idősödő Fitzgeraldot foglalkoztatták. Az 1930-as évek elején és végén keletkezett szövegek (főként novellák) nem a szerzőtől megszokott, könnyed hangvételben íródtak, illetve nem mutatták be a jazzkorszak pezsgését (ékes példája A nagy Gatsby), így a szövegek nem szolgálták ki a magazinszerkesztők - köztük Harold Oberman -, illetve az olvasók igényeit sem. Nem követték a jól bevált Fitzgerald-receptet: az ifjú szerelmesek, kiváltképp a csinos és „hideg szívű” lányok, a fényűző életet élő férfiak története kimaradt az anyagokból. Az akkor már idősebb szerző egy sötétebb világot mutat be, hiszen "a kút már teljesen kiszáradt", és a kor tabutémái foglalkoztatják: a nagy gazdasági világválság, a bevándorlók kérdése, az amerikai történelem, illetve annak háborúi, a vad fiatalság korszaka, szenvedélybetegek (alkoholisták, drogfüggők). Főszereplői általában nők és férfiak, netán mindkettő, akiknek útjai véletlenül mindig kereszteződnek – vagy szétválnak. Karakterei a (hollywoodi) mézes-mázas felszín alól törnek fel. És itt olvad le az a bizonyos cukormáz...

A kötetben szereplő írások évekig az asztalfiókban hevertek, innen ered a címben szereplő "elveszett" jelző. A szövegeket személyes élmények ihlették, a szerző többször is merít élettörténetéből, ezért is érinti olyan érzékenyen a kritika. Az amerikai írók "elveszett nemzedéké"-nek tagjaként (is) ismert Fitzgerald, nem „szélhámos”, és nem is „varázsló”, hogy „ugyanazt a terméket megbízhatóan szállítsa”, három évtizeden át. Az „elveszett” – más szóval a kiadatlan – novellák hátterében az áll, hogy a szerző „egy másik kutat akar ásni”, és „egy másik vénát akar találni”.

A címadó novella, a Meghalnék érted (A Lake Lure legendája) több szempontból is jelentős. „Ebben a sztoriban Hollywood pontosan úgy jelenik meg, amilyennek én látom.” – utal Fitzgerald a novella hangulatára, személyes történetének korántsem csillogó fejezetére. Mindemellett a novella két kulcsfontosságú szereplője Delannux és Atlanta, kapcsolatuk kezdettől fogva vakvágányon fut, miközben a sorok az öngyilkosság kérdése vetődik fel: ha reménytelen és viszonzatlan a szerelem, akkor mi értelme az életnek?

Néhány történet számomra túlzottan melodramatikus volt, ami arra enged következtetni, hogy Fitzgeraldból nem csak a regényíró és novellista szól, hanem a forgatókönyvíró is. Olvasás közben úgy érezhetjük, a szerző képkockáról képkockára rak össze egy filmet, legyen szó westernfilmről, melodrámáról vagy gengszterfilmről (lényeges szesztilalom időszaka!). Kifejezetten széles a paletta.

A Kesztyűs kézzel, illetve a Fogat fogért c. novellák különlegesek. Zseniálisak. Eltérő végkifejletet tárnak az olvasók elé, amihez elegendő csupán egy-egy mondat átírása, és máris más útra tereli a karaktereket. Például a Kesztyűs kézzelben a vágyakozás marad, és a "mi lett volna ha", a Fogat fogért című novellában pedig mondhatni egymásra találnak a főszereplők, Josie és Tib, aki túl „hirtelen”. „Semmi sem olyan hirtelen, mint amikor első látásra történik valami”. (325.) Zárójelben: ha döntenem kellene, hogy számomra melyik az ideális végkifejlet, az elsőt választanám, amikor novella nem ér véget igazán. Amikor a boldog vég még várat magára. A másik verzió túlságosan hollywoodi, túl sok cukormázzal.

Tehát Fitzgerald karaktervilágában az ellentétek (idős-fiatal, gazdagság-szegénység, férfi-nő) fontos része a szövegeknek, főként a novelláknak, segítségükkel komolyabban tud foglalkozni azokkal a bizonyos tabutémákkal. A sorok között archetipikus figurákat is találhatunk: a kalandort, magányos hőst, a törvényekívülit, illetve a reménytelen szerelem, a vágyakozás, a harc (a lélek harcaira gondolok itt) egyaránt fontos kellékei a Fitzgerald-kötetnek. Ahogyan az is, hogy konfliktusok halmozódnak, az érzelmek "túltengnek", a szituációk esetenként túlságosan dramatikusak. És ne feledkezzünk meg a szem, a tekintet jelentőségéről sem, hiszen több novellában is fellehető, hogy a szerelmesek elvesznek egymás tekintetében. Mert ugye valamiben el kell veszni, mégiscsak úgy az igazi, úgy van értelme az életnek.

A ház asszonyai (Láz) című orvosnovellából kiragadtam egy számomra igen kedves részletet:

„Emmet lement a nappaliba, és letelepedett a karosszékébe gondolkozni. A Trainor lányt megkérte, hogy tartson vele, mert a jelenlétében valahogy szégyellt volna bármilyen goromba vagy modortalan dolgot mondani. Remélte, hogy a lány tekintetében ülő másvilági hályog, amivel mintha folyton egy gazdagabb és szórakoztatóbb világba nézett volna a szeme sarkából, soha nem hullik le, és nem tárulnak elé mindazok az otromba igazságok, melyekkel ő maga épp most próbált szembenézni. Nem akarta, hogy a lány is lássa, amit ő.” (414-415.)

Lehet, hogy Fitzgerald novellái „elvesztek”, de azokból nem veszett el ő, a szerző, aki semmi mást nem akart, csak megszólalni. Hangot adni a komolyabb témáknak (is).

És ez az, ami igazán számít.

(Ami igazán számított.)

Eötvös Natália (Enna)

Olvasói élmény: 10/10

Fotó: Saját

Ebben a kötetben az igazság (sajnos) nagyon magányos, (sajnos) árválkodik, és (szerencsére) vár. Hátha végre komolyan veszi valaki. Mondjuk a kötet főszereplője, Leah Stevens, aki az igazság megszállottja, szívesen old meg ügyeket, főleg a régi-új barátnőjéhez, az "eltűnőművész" Emmy Grey-hez kapcsolódóan. Majd lapról lapra kiderül, több közös van bennük, mint azt elsőre gondolná(n)k. Fordulatos thriller Megan Miranda tollából, sok-sok kibogozni való szállal és fertőtlenítőszaggal.

A tökéletes idegen főszereplője, Leah Stevens zárójelben éli az életét. Falakat emel maga köré, titkolózik, mondván, nem követheti el újra azt. Mert az nem játék. Ezért Leah elmegy Bostonból, és Pennsylvania csendes vidékére költözik, maga mögött hagyja a múltját, pontosan úgy, ahogyan azt barátnője, Emmy Grey tette – és teszi. Az új kezdet reményében összeköltöznek, ám egyik napról a másikra a csendes város zajossá válik, a bűntények sorozata beszédtémát ad, és a kis közösség igyekszik megvédeni a határait. Korántsem zárójelben.

Megan Miranda második regényében az igazság (sajnos) nagyon magányos, (sajnos) egyedül árválkodik, és (szerencsére) vár. Hátha végre komolyan veszik. Mert a kisváros(ok)ban mindenkinek van rejtegetnivalója. Vesztenivalója. Pontosan ezért óvják ennyire a kis közösségüket – főleg az idegenektől. De hiába minden tökéletes óvintézkedés, mégis brutálisan megtámadnak egy lányt (Bethany Jarvitz) a tó partján, aki kísértetiesen hasonlít Leah-ra, és Emmy Grey se szó, se beszéd eltűnik. Aztán csak bonyolódik és bonyolódik a sztori, egészen addig, míg „az igazság felszínre emelkedik, akár a buborékok a forrásban lévő vízben. Természeti erőként felbuzog, zihálva robban a felszínre, ahogy mindig is sorsa volt.” (251.)

A tökéletes idegen sok apró mozaik regénye, egy nyomozás története, a törékeny bizalom és a személyazonosság kérdésének thrillere, amiben a kis mozaikdarabkák próbálnak tökéletesen illeszkedni egymáshoz. Az összekötő kapocs az elbeszélő, Leah, aki az igazság megszállottja, és ő az, aki valóban megérzi a fertőtlenítőszagot a levegőben. Felfedi a Cobb-Jarvitz-Hickelman-Grey-ügy ok-okozati hálóját, amiben a helyi nyomozó, Kyle Donovan is segít neki. Ütős párost alkotnak.

„Én pedig követtem őt. Ez egyszer pontosan az igazságig követtem. Odajuthat az ember, és nem tetszik neki, amit talál. Rájön, hogy az igazság nem ragyog, csillog vagy lángol, és nem olyan érzés, mintha bordák repednének fel, hogy kiáradjon a fény. Épp ellenkező is lehet. Csontok hajlanak befelé és feszülnek szét, ahogy maga a testünk is. Amikor rájövünk, hogy senki sem az, akinek hittük.” (257.)

Megan Miranda többször is csak sejtet, sokszereplős kötete különleges odafigyelést igényel, mivel folyamatosan történik valami. Ezzel nem is lenne probléma (sőt, ez a lényeg!), csak a szerző úgy írja le az eseményeket, illetve az azokhoz kapcsolódó szereplőket, hogy az olvasónak nem egészen egyértelmű, mire is gondol pontosan. Nekem például a kötet közepén megfordult a fejemben, hogy Leah az egészet csak képzeli, szinte semmi sem valóságos, tehát kitalálja életének egy-két szereplőjét, vagy annyira el akarja felejteni a múlt képkockáit, hogy számára elmosódik a határ a valóság és a fikció között. Jóllehet ügyesen formálta karaktereit a szerző, fordulatokban sem volt hiány, de néhány szál mégis elvarratlan maradt (például a Paige-szál), és a legvégéről nekem nagyon hiányzott a katarzis.

A tökéletes pont.

Eötvös Natália (Enna)

Olvasói élmény: 8/10

Fotók: Saját

Vincent van Gogh és a Napraforgók. Sarah Winman és a Bádogember. Párban érkeznek, kiemelik egymást, zseniálisat alkotnak. Majd belső indíttatásra mesélnek, ki-ki a maga eszközével, a maga módján. Winman Ellis és Michael segítségével indítja útjára regényének nagybetűs történetét, azt a történetet, ami jelentést kölcsönöz a múló pillanatnak. Meg a ragyogó borítónak. Ajánló.

A Bádogember Sarah Winman harmadik regénye (Amikor Isten nyúl volt, Csodálatos dolgok éve), amiben egy rendkívül összetett, szerelmi háromszöget mutat be. A háromszöget Michael, Ellis és Annie alkotják, akik imádják egymást, igaz barátok, de ha alaposabban a sorok közé nézünk, megértjük, "a fiúk és a férfiak csodálatos dolgokra képesek". És a szerző frappánsra sikeredett prológusából kiderül, Ellis édesanyja, Dora szorosan kötődik Vincent van Gogh Napraforgók című festményéhez - pontosabban annak másolatához. Dora a művészeti vonal képviselője a regényben, ő az, aki ösztözni a fiúkat (Ellis és Michael), hogy alkossanak, ki-ki a maga módján, a maga eszközével, de ne hagyják veszni a tehetségüket. (És egymást.)

Mély és őszinte barátság alakul ki Ellis és Michael között. A tizenévesek elválaszthatatlanok, szinte mindent együtt csinálnak, például Oxford utcáin bicikliznek. És kiemelik egymást, akárcsak a komplementer színpárok. Majd elutaznak Dél-Franciaországba, ahol fordulóponthoz ér a kettejük között kialakult kapcsolat; valami egészen új veszi kezdetét. A festői szépségű tájon tett kirándulás magában hordozza a múló pillanat hevét, ahogyan a kérdéseket is: Hogyan tovább? Hosszú-hosszú évek telnek el válaszok nélkül. Ellis megismerkedik Annie-vel, összeházasodnak. Michael pedig se szó, se beszéd, eltűnik. A cselekményszálak összegubancolódnak, a szerző folyamatosan változtatja az elbeszélőit (Ellist és Michaelt), így ugrálunk térben és időben, de milyen jó is ez, így, ebben a formában, általa dinamikusabbá válik a cselemény.

Winman a remek párbeszédeibe minden olyan érzelmet belesűrít, ami egy fájó szívet nyomhat: elfojtott vágyódást, (örökké tartó) szenvedélyt, egy románc féltve őrzött emlékét, két szerelmes múló pillanatát. Mindemellett azokban a párbeszédekben van valami varázslatos, zseniális „egyszerűség”, véget nem érő gondolatfolyammal összefűzve. Mert az olvasó elméjének fogaskereke folyamatosan forog és forog, értelmezi, feldolgozza az információkat, majd arra a következtetésre jut, hogy nem elég. Többet akar tudni. Többet akar érteni a szerző által kreált szerelmi háromszögből.

Ennél a pontnál idézem az egyik kedvenc epizódomat, Michael érzékletes, belső monológját:

„Emlékszem, hogy jöttek és mentek a barátságok a húszas éveimben és a harmincas éveim elején. Túl kritikus voltam – ha nem ugyanazt gondoltuk egy filmről vagy a politikáról, már vissza is húzódtam. Senki sem ért fel Elisszel és Annie-vel, úgyhogy meggyőztem magam, hogy rajtuk kívül senkire sincs szükségem. Vitorlás voltam a szélben, bójákat kerülgettem, mielőtt befutottam volna egy nyugodt öböl keresetlen csendjébe.” (250-251.)

Ennélfogva újra és újra elolvastam a dialógusokat, számomra azok jelentették a történet gerincét. Jóllehet cselekményszálak nélkül nincs történet, de én mégis úgy érzem, a párbeszédek nélkül nem lenne teljes a Bádogember. Szükség van azokra a gondolatfolyamokra, szükség van a karakterek egymással folytatott, különleges dialógusaira. Azokból derül ki igazán, mennyire szerteágazó a felszín alatti érzelempaletta.

Nem fogok köntörfalazni: miközben olvastam a kötetet, többször is elmorzsoltam néhány könnycseppet. A szerző annyira életszagúan (!!!) és különlegesen formálta karaktereit, szavait, dialógusait, hogy egyszerűen képtelen voltam másként cselekedni. Soraira adott reakcióm hűen bizonyítja, remek írói technikával van dolgunk. Sarah Winman szereplői úgy mondtak sokat, hogy közben alig mondtak valamit. Mégis mesterien útravalót adtak ahhoz az élethez, amiben az önzetlen szeretet, a figyelem, a törődés és az empátia kulcsfontosságú szerepet játszik, és ahol a Napraforgók még jelentheti az elfogadást...

Vagy sokkal többet annál.

Eötvös Natália (Enna)

Olvasói élmény: 10/10

Fotók: Saját