Miután elolvastam Bódi Attila első kötetét, egyszerűen képtelen voltam megérteni, miért csak a napokban jutottam el odáig, hogy leemeljem a könyvespolcomról. És elolvassam. A Lázadni veletek akartam olvasmányos stílusával, élesen megrajzolt karaktereivel, Ceauşescu diktatúrájában születő „készre alkudott történetei"-vel engem erősen meggyőzött arról, hogy e kötetről érdemes beszélni. Egyetlen sorát sem szabad figyelmen kívül hagyni.

Mert ha az olvasó véletlenül (egyébként én nem hiszek a véletlenekben – felkiáltójel) egy-két sor, netán néhány oldal felett átsiklana, vagy egy fárasztó nap végén a kezébe venné, és már koncentrálni sem tudna az olvasottakra, hibát követne el. Egy olyan hibát, ami a végkifejlet megértését nehezítené, sőt, akadályozná, és nem mellékesen az olvasó egy remek regénytől fosztaná meg magát. Mindezekkel csupán azt szeretném érzékeltetni, Bódi Attila munkásságára érdemes figyelni. Ugyanis a szerző valami olyasmit művel a szavakkal, amire nem sokan képesek. A feszültségkeltés eszközeit ügyesen használja, a szövegének van eleje, közepe és vége, ennélfogva teljesen érthető, nincsenek követhetetlen cselekményszálak, mellébeszélések és szerencsére klisék sem. Csak a kőkemény igazság, fiktív karakterek sorstörténeteibe szőve.

A szöveg olvasásakor úgy éreztem, mintha Bódi egy láthatatlan polcról levenné a karakterek ismertetőjegyeit, személyiségjegyeit, és különösen az 1989 ősze előtt datált események között válogatna, majd azokat beillesztené Ceauşescu diktatúrájának egy-egy sötét(ebb) mozzanatába, pontosan úgy, hogy az epizódok nehezen felejthetőek legyenek. „Van időm emlékezni, csak azt nem tudom, van-e hozzá bátorságom is.” (9.) Tehát erről szól a fáma; a "készre alkudott történetek"-ről, amelyek félbehagyva hevernek a temetetlen múltban, Romániában, ahol 1989-ben nem volt pénz fagyira. Három magyar kamaszfiú, Péter, Áron és Zoli sajátos rendszerellenes tetteit kísérheti figyelemmel az olvasó. Ők hárman a fejükbe veszik, hogy lázadni fognak a diktatúra ellen, mert az az egyetlen megoldás, az egyetlen kiút, és meg is teszik, de súlyos árat fizetnek érte. Hosszú évek telnek el, miközben: „Nem lehet mindenre emlékezni, minden tévedést, fájdalmat, szégyent, bűnt bevallani. De elfelejteni sem lehet őket, csak relativizálni. Keresem a valóságnak azt a változatát, amelyik nekem a legkedvezőbb.” (228.)

A kötet két elbeszélővel (Váradi Zoltánnal és Tóri Áronnal), két részre tagolódik, ennélfogva segíti a történeti és történelmi áttekintést. Véleményem szerint a karakterek fejlődnek, hiszen keserves kínok árán, de maguk mögött hagyják a múlt terheit. Jóllehet nem felejtenek, de megtanulják enyhíteni a fájdalmaikat. Csak így bírnak túlélni.

Tehát a két egymástól teljesen elkülöníthető (habitusban, szemléletmódban) elbeszélő, Váradi Zoltán és Tóri Áron vissza-visszaemlékezései körvonalazzák az 1989-es eseményeket, továbbá betekintést engednek a mindennapok félelmeibe és tragédiáiba. Szó esik az elhallgatásról mint ragasztróféléről, ami „mindent egyben és rendben tartott (62.), illetve arról is, hogy a diákoknak karszámot kellett viselniük, többek között a hatóságok és az iskolai dolgozók tájékoztatására. Váradi Zoltán száma a kilenc-nyolc-kilenc volt, „Júdás száma”. Mindegyik kamasz lázadt – a maga módján, de a rendszer nem tűr(t) ellentmondást. Az izmusok beszélnek és beszélnek, megspékelve a sorstörténetekkel, majd húsz év elteltével a szereplőknek szembe kell nézniük tetteik következményeivel az osztálytalálkozó apropóján.

Különösen tetszettek azok az epizódok, amelyek egy kocsmában, bisztróban játszódnak (tudom-tudom magasröptű gondolatok születési helye), hiszen akkor és ott mintha megállna az idő; a tettvágy, a tenni akarás szintet lép, miközben a hazafiságot piedesztálra emeli a szerző. A bölcseletek többsége a hajnal eljövetelével a mélybe zuhan, de néhányuk valósággá válik. Mindig akad (legalább) egy szereplő, aki tenni akar magáért. Másokért. A szabadság(uk)ért. Aztán jön a rideg valóság, a maga fekete Daciájával, de előtte a Szekuval, meg Ottó bácsi "kedvező" (?) ajánlataival, és ami azután következik, sötétségbe borul.

A sötét képkockák a történelem részei.

A készre alkudott történeteké.

Eötvös Natália

Olvasói élmény: 10/10

Fotók: Saját