Tükör és Irodalom

2019.ápr.05.
Írta: ennaa Szólj hozzá!

11+1 sokatmondó érv Alice Walker Pulitzer-díjas regénye mellett ⇒ Alice Walker: Bíborszín

aw1.jpgAlice Walker Bíborszín(korábban Kedves Jóisten) című kötete kísérletet tesz arra, hogy a rémálomban leküzdje a rémet. És ahhoz, hogy ez megtörténjen, a női szereplőknek kitartásra, hitre és dolgos évtizedekre van szükségük. A regény első lapján megismerjük a tizennégy éves Celie-t. Celie terhes a mostohaapjától, aki megerőszakolta. A lány egyoldalú „levelezés”-be kezd Istennel, remélve, hogy ő meghallgatja, megérti, segít neki kitörni a saját tragédiájából. És a fekete nők tragédiájából; az erőszakból, az elnyomásból, a szenvedésből, a félelemmel, rettegéssel teli mindennapokból, a szexista szabályokból és voltaképpen abból, hogy a „békák” (így nevezi Celie a férfiakat) kényük-kedvük szerint használják őket. Megrázó és húsbavágó levélregény. Nehéz egyetlen egy pontban összefoglalnom, pontosan mit is jelentett, jelent nekem. Ennélfogva ezen értékelést a megszokottól eltérő stílusban írtam meg, mivel úgy gondolom, a Bíborszín több szempontból is csodálatra méltó.

Így történt, hogy 11+1 sokatmondó érvet gyűjtöttem össze, miért tartom fontosnak Alice Walker Pulitzer-díjas kötetét. 

#1 Csodálom a kötetet, mert őszintén és érzékletesen olvashatunk a nehéz sorsú fekete nőkről. Számukra minden egyes nap próbatétel.

#2 Csodálom azért is, mert kényes és érdekfeszítő témákról szól, amelyeknek leírása megrázó és húsbavágó, meghökkentő és megbotránkoztató, megríkató és helyenként mosolyra fakasztó. Széles az érzelmek palettája, a hangsúly a kontrasztokon. Meg az elnyomáson...

#3 Csodálatra méltóak a női karakterek, akik hozzáadnak a kötet megértéséhez, és az sem véletlen, hogy a szerző különböző személyiségű nőket állít egymás mellé, akik idővel megtalálják a közös hangot – kivéve Celie-t és Nettie-t, akik testvérek, az ő esetükben adott a szeretettel teli kapocs. Időn és téren átívelő, támogató közeget nyújtanak egymásnak.

#4 Csodálom a történet szálait, amelyek az idő előrehaladtával egyre inkább összefonódnak, ezáltal pedig a szereplők közelebb jutnak önmagukhoz – Shugnak nagy szerepe van ebben –, egymáshoz és persze a jólléthez.

#5 Csodálom a kötet főszereplőjét, Celie-t, aki iskolázottsága ellenére is képes kifejezni, mi bántja. Helyesírási hibákkal tarkított levelei nehezen értelmezhetőek, ugyanakkor a fájdalma erősen érződik a sorokból.

#6 Csodálom a mű durva nyelvezetét, amely feladta a leckét; jóllehet az olvasást egy kicsit lassította, ám ez is hozzájárult a kötet végkifejletéhez. Megküzdöttem a megértésért. Imádtam, imádom.

#7 Csodálom, hogy a szerző úgy érzékelteti az idő múlását, hogy közben alaposabban megismerjük a szereplőket, illetve motivációikat, és voltaképpen az olvasó együtt halad a történettel a szerző által kijelölt úton. Ám mindehhez szükségeltetik hozzátenni, Alice Walker a rémálomban próbálja leküzdeni a rémet.

#8 Csodálom, hogy az írónő a nagybetűs Hitről olyan gondolatokat fogalmaz meg, amelyeket én, a lelkes olvasó, korábban nem olvastam még ennyire szépen megfogalmazva. A szépséget pedig nem a hagyományos értelemben használom ebben a bejegyzésben; a walker-i szépség életszagtól bűzlik, nadrágot hord és szárnyai vannak. A kérdés már csak az, mit kezd a szárnyaival.

#9 Csodálatra méltó, hogy a kötet elolvasása után az egyik kedvenc színem a bíbor lett.

#10 Csodálom a regény mondanivalóját, miszerint a szeretet egy olyan kapocs, amely meglazítható, de el nem szakítható, és amely az éveken átível, de erejéből mit sem veszít. A szeretet nem öregszik.

#11 Csodálom Alice Walker művét, amely egy rendkívül fontos nőregény az ébredésről (is).

#+1 Csodálom, hogy Karafiáth Orsolya utószava telitalálatnak bizonyult; „(...) ma már egyre többen fel merik emelni a hangjukat, és kikiabálják, ami fáj. Ugyanaz segít minket is, mint Celie-t. Hogy nem egyedül suttogunk.” (337.)

 

Eötvös Natália 

 Olvasmányélmény: 10/10

Fotó: Saját

Ha nem elég a könyves kontentből: megoldás ITT és ITT #csekkolniér    

Kiadó: Európa Kiadó

Eredeti cím: The Color Purple

Fordító: Dezsényi Katalin

Oldalszám: 344 oldal

Kiadás éve: 2018 (Első megjelenés éve: 1987)

Kötés: Keménytábla, védőborító

ISBN: 9789634059158

„Éltem, és tudtam is, hogy élek” ⇒ Gurul a sok-sok pillanat – Szabó Magda élete képekben

szmm2.jpg

A Jaffa Kiadó gondozásában megjelent Gurul a sok-sok pillanat – Szabó Magda élete képekben című kötet fotókban és szövegekben büszkélkedő élményanyag, amely fekete-fehér köntösben idézi a múltat. A kronológiai rendben felállított képek kilenc fejezetre tagolódnak, és egy fejezet egy évtizedet ölel fel. A kötetben az olvasó bepillantást nyerhet Szabó Magda gyermekkorának egy-egy fontos állomásába, szüleivel való kapcsolatába; lehetősége nyílik arra, hogy megértse, mit jelenthetett az írónő számára „dóczystá”-nak lenni, illetve arra, hogy a bécsi nyarak milyen hatással voltak rá; az olvasó tanúja lehet annak, hogyan bontakozott ki Szabó Magda tehetsége, zsenialitása az évek során és a kötetből kiderül az is, hogyan szerettek menthetetlenül egymásba Szobotka Tiborral. A Család, illetve a házasság évei külön fejezetben gurulnak elénk.

Szabó Magda műveihez fűződő rajongásomról korábban már többször is írtam (mondjuk itt, itt, itt meg itt), ennélfogva nem meglepő, hogy rendkívül izgatottan vettem kezembe a képeskönyvet, amely bevallom, rövid idő alatt hatalmába kerített. Az írónő alakja olyan erővel bír, amely egy szó nélkül a kötet lapjaihoz láncol, és nem enged el. Miért is engedne, az olvasónak eszébe sem jut félretenni azt; a lapok fényesek, ízlésesen szerkesztett fotókat és szövegeket tartalmaznak.

Szabó Magda számomra örök rejtély, kiismerhetetlen, és pont ez a titokzatos szupererő (netán hatodik érzék?), amely miatt felfigyeltem évekkel ezelőtt a nevére – és persze a munkásságára. Szavai, mondatai ütősek, elgondolkodtatóak, az emberi viszonyokat egy általa sokszor bejáratott rendszerbe helyezi, ennélfogva sajátos látásmóddal ábrázolja azokat. Köteteiben vajmi kevés színt használ, mégis övé a magyar irodalom egyik legszínesebb életműve. 

Ezen személyesebb hangvételű kötetben érdemes figyelmet szentelni a képek hátterének is. Az írónő a debreceni otthonában, a könyvek között, a Júlia utcai lakás különböző szegletében, budapesti panorámában, kiránduláson, író-olvasó találkozón, Ünnepi Könyvhéten, és még hosszasan sorolhatnám a különböző helyeket, helyszíneket, ahol lencsevégre kapták. Mindezek emlékezetes pillanatokat hordoznak magukban. 

Az én könyvespolcomon Szabó Magda művei külön, kiemelt helyet foglalnak el, ahogyan e fényképalbum is, amelyben ismert és az olvasók előtt eddig még ismeretlen fényképek, (kor)dokumentumok egyaránt helyet kapnak. A kötetet Jolsvai Júlia állította össze, és Szabó Magda keresztfia, Tasi Géza szerkesztette, továbbá az egyes fejezetek címeit a Szüret című kötetben összegyűjtött versekből kölcsönözték. 

A Gurul a sok-sok pillanat – Szabó Magda élete képekben hiánypótló darabként tökéletesen (be)illeszkedhet minden olvasó könyvespolcára. Gyönyörű és különleges képeskönyv majdnem egy évszázadról, kilencven, nagyobb lélegzetvételről, Szabó Magdáról, irodalomról; versről és prózáról, örömről és bánatról – az Élet kötelékéről.

„Éltem, és tudtam is, hogy élek”

Eötvös Natália

(Olvasmány)élmény: 10/10

Fotó: Saját

Ha nem elég a könyves kontentből: megoldás ITT és ITT #csekkolniér    

Kiadó: Jaffa Kiadó

Oldalszám: 280 oldal

Kiadás éve: 2018

Kötés: Keménytábla, védőborítóval

ISBN: 9789634751335

Rövidre vágva: "C'est la vie!" ⇒ Anna Gavalda: Csak azt szeretném, ha valaki várna rám valahol

ag11.jpg

Anna Gavalda Csak azt szeretném, ha valaki várna rám valahol című novelláskötetéhez nagy reményeket fűztem: 1) érdekesnek és kifejezetten hosszúnak találtam a címet, és reméltem, hogy ez a hosszúság az elnyújtott olvasmányélményemhez (is) fog kapcsolódni, 2) jóllehet még nem olvastam a szerzőtől egyetlen művet sem, mégis lépten-nyomom találkoztam a nevével. Kíváncsi voltam, miben rejlik a népszerűsége.

Például az ilyen szövegrészekben:

 „Olyan vagyok, mint az a Bretécher-figura: egy lány ül a padon, nyakában tábla: „Szerelmet akarok”, kétoldalt dől a szeméből a könny, mint a záporeső. Mintha magamat látnám. Te meg azt mondod rá, kép.” (49.)

A kötet (amely a negyedik, javított kiadásban került hozzám) olvasása során olyan érzésem volt, mintha az elbeszélők mellettem ülnének, és csak mesélnének és mesélnének. Közvetlenül, barátságos stílusban. Tizenkét történet férfiakról és nőkről, remekül szerkesztett dialógusokkal, egyedi köntösben. A novellák, elbeszélések Franciaországban játszódnak, és külön-külön is értelmezhetőek, azonban összekötheti őket a lecsupaszított cselekmény, amely voltaképpen mentes mindenféle mellékszáltól, ezzel is rövidre vágva a Gavalda-világot. Ugyanis Anna Gavaldát tekintve egy olyan írói világról beszélhetünk, amely vagy elsőre beszippantja az olvasót, vagy pedig mellékel egy cetlit a szöveg(ek)hez: „C’est la vie!”  

Az első novella, a Kis praktikák a Saint-Germain-Des-Prés-n erős felütés, amihez füzérként kapcsolódik a többi, korántsem szirupos történet. A nem túl mókás dolgokat így kezdi a szerző: „Hülyék a nők, akik gyereket akarnak. Hülyék.” (24.) Ez az indítás már önmagában is ütős, hát még a magzat köré épített novella! Az Ambre egy szerelem krónikája, amelyben az elbeszélő szókimondó, szarkasztikus stílusa tetszett leginkább, így könnyedén megkedveltem a történetet is. Egy öregedő rocksztár mesél, aki 1991-ben a vénáját kereste, csak saját maga érdekelte. Majd fordulóponthoz ér az élete; megkedvel egy lányt, aki a fotóinak köszönheti a tisztán látását. A Catgut komoly témákat feszeget; nemi erőszakról, bosszúvágyról, tettvágyról, testi és lelki csonkításról egyaránt szól. A novella lépésről lépésre magyarázza, pontosan mit is jelent a kezdőmondat: „Nem így lett betervezve.” (110.)

Mindemellett akadnak olyan írások is, amelyeknek nem éreztem rá az ízére, nem vitt előre a szöveg. A Gavalda-mondatok stílusosan tömörek, könnyen olvashatóak, és a gyors(abb) olvasás eredményezhet egy-egy lényeges pont feletti átlépést. Átugrást. Valószínű, ez történhetett az én esetemben.

ag22_2.jpg

A novelláskötetet ajánlom mindazoknak, akik röviden, nagy igazságokról szeretnének olvasni. Továbbá nem restek egy képzeletbeli, franciaországi körútra indulni, N. Kiss Zsuzsa fordításában, és mindeközben arra is időt szánnának, hogy alaposabban is megismerkedjenek a történetek szereplőivel, akiket a szerző az Életből "kölcsönzött". Határozatlan időre.

S ezen karakterek valahol szeretnének...

 (Mar)adni.

Eötvös Natália   

Ha nem elég a könyves kontentből: megoldás ITT és ITT #csekkolniér    

Kiadó: Magvető Kiadó

Eredeti cím: Je voudrais que quelqu’un m’attende quelque part

Fordító: N. Kiss Zsuzsa

Oldalszám: 228 oldal

Kiadás éve: 2008 (2001)

Kötés: Keménytáblás

ISBN: 9789631438277     

Olvasmányélmény: 8/10

Fotók: Saját

Ezt a „másmilyen” regényt el kell olvasnod, hogy tisztá(bba)n láss ⇒ Emily M. Danforth: Cameron Post rossz nevelése

cp10.png

Nem szokásom már a blogbejegyzés címében véleményt formálni, és ennyire direkt módon leírni, hangsúlyozni, hogy tetszett a kötet. De Emily M. Danforth Cameron Post rossz nevelése című regényével nem tudok másképp tenni; egyszerűen lehengerlő.

Emily M. Danforth többszörösen összetett mondatai különösen nagy figyelmet igényeltek, ennélfogva egy kicsit soká tartott beilleszkedni a prózaszöveg közegébe, hangulatába. (Így történt, hogy nem született kép a regényről, mivel még előolvasásra kaptam a Danforth-kötetet.) És amikor sikerült, egyszer csak azt vettem észre, hogy véget ért a történet, és én ezt nagyon nem akartam.  

A regény főhőse Cameron Post, akit a bigott nagynénje, Ruth az Isteni Ígéret Keresztény Iskola és Gyógyítóközpontba küld „kihűteni”, „kijavítani”. A „bűne”, hogy szexuális identitása „másmilyen”, mint ami egy (keresztény) közösségben elvárt és elfogadott. A saját neméhez vonzódik, de nem nevezheti önmagát homoszexuálisnak, mert ilyen nem létezik, ilyen nincs, ő „beteg”. Ki kell gyógyulnia belőle, és ebben készségesen (?) segítenek az Ígéretben, főként Lydia, akinek szinte minden problémára van egy megnyerő bibliai idézete.

Az előzményekről fontos szót ejteni, hiszen annak hiányában értelmezhetetlen a cselekmény. A történet 1989-ben kezdődik, a Montana állambeli Miles City-ben, amikor is Cameron még csak 12 éves, és egy autóbalesetben elveszíti a szüleit. Azon a napon, amikor megtudja a megrázó hírt, csókolózik az egyik barátnőjével, és úgy gondolja, a szülei elvesztése egyfajta büntetés azért, mert a legjobb barátnőjével közelebb kerültek egymáshoz. Érdekes, hogy Cameron egyrészről bűntudatot érez, másrészről pedig megkönnyebbül, mert nem kell felfednie a szülei előtt másságát. És voltaképpen ez a kiindulópont, amely göröngyös úton elvezet az Ígérethez. 

„A kazetta dobozán ez állt: Ha elég messzire futsz önmagadba, olyan érzésekbe futsz bele, amelyekről sosem gondoltad, hogy megvannak benned. Hátul volt egy kép, Mariel és Patrice állt rajta egymás mellett, gyér fényben. A tartalom leírásában az a kifejezés is szerepelt, hogy több, mint barátság. Azt hiszem, a lelkem mélyén sejtettem, mi rejlik a melegtémára utaló kifejezés mögött, de nem tudtam volna megnevezni.” (48.)

Cameron karakterét zseniálisan építette fel a szerző; önmagával és a leszbikusságával való viaskodása, illetve a lelkének különböző mélyrétegei zseniális módon bukkannak elő egy-egy jéghegy-jelenet kapcsán. Cameron a helyzethez – vagy a rendszerhez?  – képest jól bírja az átnevelést. Erős jellem, könnyen barátkozik, mindemellett pedig egy kamasz, akiben a "Ki vagyok én?"-kérdés az átlagosnál többször merül fel. Nincs egyedül; Adam és Jane segítségével, barátságával könnyebben átvészeli az ott-létet. Az események sűrűjében a 90-es évek Amerikájának társadalmi és politikai hátterébe is betekinthet az olvasó, amelyek akkoriban korántsem nyújtottak elfogadó közeget a homoszexuálisok számára.

A kötetben kiemelt szerep jut a videokazettáknak és a televíziónak. A videokazetták Cameron számára szinte mindenre megoldást nyújtanak; megbontják a kapcsolatot a külvilággal, ezáltal a tinédzserlány időt adhat magának a tanulásra (is). Értem ezalatt a filmekből kölcsönzött tippeket, amelyeket a valóságban próbált alkalmazni, így meghódítani a kiszemelt lányt. Mindemellett a videokazetták kapaszkodók voltak a nehéz időszakban, és formálták a személyiségét. Az Ígéretben hiányzottak Cameron-nak a kazettái, talán azért, mert régen az volt a biztos pont, a pont, amely az otthonra emlékeztette, továbbá önmagára (is).

A tévéhez/tévézéshez kapcsolódik az a jelenet, amely erős érzelmeket váltott ki belőlem. Cameron és a nagymamája egy szilveszteri közvetítést néztek a tévében, és a műsorvezető, Jay Thomas előadott egy „idétlen” számot, majd elkezdett beszélni az Andy Griffith-show „elveszett epizódjáról”. Ebben az epizódban Gomer női ruhákat próbál fel, majd sétálni megy a városba, és ezt követően elküldik a haditengerészethez „kihűteni”. És ha mindez nem lenne önmagában rémes, a kicsit sem vicces műsorvezető odakapcsolt a társához, Nia-hoz, akinek azt mondta: „Ne felejtsd el, Nia, ott a Times Square-en: a férfiak. Némelyik nő is férfi. Némelyik férfi pedig nő, úgyhogy vigyázz, kit kezdesz el simogatni ott a téren.” (335.)  Mindezekből látszik, a szerző fontosnak tartotta, hogy erős társadalomkritikát csempésszen a sorok közé.

Danforth remekül szövi a cselekményszálakat, és hitelesen építette fel azt a rendszert, amely vallásos alapokon nyugszik, és amelyben az ígéret vérrel-verejtékkel fúródik a diákok tudatába. Van, akinél célba ér, és van, akinél nem, de a folyamat mindnyájukban mély nyomot hagy. Az önmagukról alkotott kép kontúrjai az ígérethez híven mintha halványodnának, ám a történet végkifejlete tartogat még meglepetéseket. 

A Cameron Post rossz nevelése érdekfeszítő olvasmány, amelyet el kell olvasni mindazoknak, akik nem szándékoznak egy túlzottan piszkos szemüvegen át szemlélni az identitással, főként a szexuális identitással kapcsolatos kérdéskört, és szeretnének önállóan véleményt formálni. A tisztán látáshoz remek szöveget biztosít Danforth, aki kellő érzékenységgel nyúlt az LMBTQ-témához.

Megéri elolvasni az önelfogadás rögös útjának történetét.

(Túl) sokat tanulhatunk belőle.

Eötvös Natália

 

Olvasmányélmény: 10/10

Fotó: forrás itt 

Ha nem elég a könyves kontentből: megoldás ITT és ITT #csekkolniér 

Kiadó: Athenaeum Kiadó

Eredeti cím: The Miseducation of Cameron Post

Fordító: Todero Anna

Oldalszám: 440 oldal

Kiadás éve: 2019

Kötés: Kartonált

ISBN: 9789632932132

Boldogságkutatás a vaksötétben ⇒ Fehér Boldizsár: Vak majom

fb1.jpg

„Jó néhány évvel ezelőtt volt egy tanárom, aki azt mondta, az lehet belőlem az életben, ami csak akarok, hiszen még olyan fiatal vagyok, és a lehetőségek száma végtelen. Igen ám, de a döntések száma véges.” (7.) – Fehér Boldizsár így indítja első regényét. A Vak majom egy izgalmas kötet, amelyet nem érdemes letenni. 

Ennélfogva félretenni azt a piszkos, görbe tükröt, amely végigvonul a kötet cselekményén. 

Fehér Boldizsár duplázza a túlzást. Duplázza a szerencsét, amely bármelyik pillanatban átalakul(hat) balszerencsévé. Mindeközben mutat egy tükröt, amelyet voltaképpen maga az ember (majomkodással) görbített meg; nem akar felelősséget vállalni a tetteiért, mondván, jobb nem tudni arról, mi zajlik a nagyvilágban – vagy éppen arról, mi zajlik körülötte. Nem kell foglalkozni a bajokkal; egyszerűbb átruházni más(ok)ra a problémát, a tettekért, illetve a megoldással járó felelősséget, és különféle elméleteket gyártani. A vaksötétbe burkolózni. Így nem történhet baj.

Vagy mégis?

A Vak majomban a „rejtőjenős”- és az „agathachristie-s” mozaikdarabkák kényelmesen megférnek egymás mellett. A prózaszöveg narrátora egy fiatal milliárdos (!), az AESDORC nevű „kincsesládika” tulajdonosa. Megtudjuk, hogy a névtelen főszereplő (aki hősnek sem nevezhető) családi háttere zűrös, az anyagi háttere nemrég indult (fel)virágzásnak, a felelősségvállalással pedig hadilábon áll. Pontosan úgy, ahogy a szerelemmel, a „férfivá érés”-sel, majd a meneküléssel, vagy éppen azzal, hogy pontosan milyen szerep is jut(ott) neki abban a bizonyos pszichológiai kísérletben, amely egy párizsi luxus-szállodában játszódik, és amelyet kérdőjelek sokasága lehetetlenít el. Méghozzá úgy, hogy a két Nobel-díjas professzor, Rudolf Hürlimann és Hans Fritzenwanker nemes egyszerűséggel hagyják, hogy a szálloda vendégei kedvükre majomkodjanak; azt lássanak, higgyenek, amit csak akarnak.

Hiszen a boldogság(uk) a tét.

„Számomra mégsem az teszi annyira emberivé azt a szörnyeteget, hogy képes beszélni, vagy ismeri a betűket és a számokat. Hanem az, hogy mindennél jobban vágyik rá, hogy az élete számítson valakinek. Miért válik gonosszá? Mert elviselhetetlen számára a gondolat, hogy a létezése semmilyen fontossággal nem bír a világban. (87.)

Különösen tetszettek a festészetről, az antik kultúráráról és az irodalomról szóló részek, amelyekhez apró magyarázatok is tartoztak, nehogy szürke folt keletkezzen a szöveg megértése kapcsán. Úgy gondolom, Fehér Boldizsár rendkívül alapos munkát végzett; szájbarágósan (meg)magyaráz, ha kell, ismétel is, nyomatékosít, esetenként szabadkozik – főleg ha a narrátorának írói szakértelméről van szó –, továbbá segít az olvasónak megérteni a szereplők élettörténeteit is, miközben létfilozófiai kérdéseket vet fel. 

És ha már a szereplők többsége mesél, akkor megjegyzem, az egyetemi éveim alatt a kísérlet fogalma számomra összefonódott Philip Zimbardo börtönkísérletével – persze ennek semmi köze a kötethez. Csak kedvem támadt elmesélni. Meg azt is, hogy a Vak majom rendkívül olvasmányos és szórakoztató regény. A pogácsában talált motiváló üzenetek lavinaszerűen hozzák magukkal a furcsábbnál furcsább eseményeket, amelyek izgalmasan illeszkednek a szöveg mozaikdarabkáihoz. Tetszett, tetszett és tetszett.

Tehát a regénybeli karakterek egymás után haladnak előre (vajon tényleg arra van az előre?). És amíg a sorban állók a vaksötétben tapogatóznak, sosem jutnak el a megoldásig; a változásig, a boldogságig, amelyhez nem elég néhány ropogósra sült üzenet, vagy a sorsban való hit.

A fény akkor válik láthatóvá, ha az ember rájön, mi a (szükséges) teendő akkor, ha a „plafonig ér a szar”. 

Mert a bajok nem bújócskáznak.

Próbára tesznek.

Egy(én)enként.

Eötvös Natália

 

Olvasmányélmény: 10/10

Fotó: Saját

Ha nem elég a könyves kontentből: megoldás ITT és ITT #csekkolniér 

Kiadó: Magvető Kiadó

Oldalszám: 196 oldal

Kiadás éve: 2018

Kötés: Flexibilis karton

ISBN: 9789631437508

Albert Camus világa új színeket kapott ⇒ Jacques Ferrandez: Az idegen

img_8079.JPG

Az idegen Albert Camus azonos című regényének adaptációja. Jacques Ferrandez képregényében színes az abszurditás. A történet szerint az algíri francia irodai hivatalok, Meursault „érzéketlenül” részt vesz az édesanyja temetésén, miközben abban sem biztos, hogy édesanyja melyik nap hunyt el. A szerelmi élete is abszurd – a maga módján –, hiszen Meursault képtelen az érzelmei kifejezésére, nem empatikus. Majd megismerkedik egy férfival, akinek még bonyolultabb a magánélete, mint az övé, és az események egyre szorosabban követik egymást. Meursault gyilkosságot követ el, elítélik miatta, a büntetése halál. A képregény második része pedig bemutatja, illusztrálja a büntetés előtti börtönnapokat is. Érdekes cselekmény, rövid mondatok, mély mondanivaló.

Albert Camus írói világát fekete-fehéren (is) értelmezhetjük, hiszen a kötet főszereplője elidegenedik az érzelmek kifejezésétől, közöny jellemzi viselkedését. Nem szólal meg – szívesen. Céltalanul vegetál abban valamiben, amelyet mások életnek neveznek. Az abszurditás pedig színes; többféleképpen értelmezhető. Ugyanis nemcsak Meursault viselkedése furcsa, hanem azoké is, akik asszisztálnak a regényben és a képregényben ábrázolt nyugati környezet társadalmának szürrealitásához.

" – Be fogjuk bizonyítani, hogy ez az ember nemcsak, hogy bűnös, de nem számíthat semmiféle elnézésre a bíróság részéről.

– Az az érzésem, hogy nélkülem tárgyalják az ügyet...

– Nem is kérik ki a véleményemet a sorsomról. Tulajdonképpen ki a vádlott?

– Vádlottnak lenni fontos dolog... Van mondanivalóm...

– A saját érdekében jobb, ha hallgat!” (110.)

Ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy Az idegen főszereplőjének sokszor (m)elege van, izzad, és izzadságcseppek jelezhetik az algíri francia kispolgár-életének belső vívódását. Nem találja helyét a társadalomban. Ennek ékes példái a 16. és a 17. oldalon található rajzok, amelyekhez egyetlen egy szó sem tartozik. Csak rajzok; hol közelebb, hol távolabb ábrázolják a karaktereket a virrasztáson, amikor is mindenki gyászolja Meursault édesanyját, csak Mersault ül rezzenéstelenül. Mereven. Továbbá amikor főszereplő (el)beszél, azt E/1. személyben teszi, ugyanakkor a miértek egyértelmű megválaszolására nem kerül sor.

jf3.jpg

Az idegen igényes, szépen megrajzolt képregény, amely hűen tükrözi Albert Camus világát, és még egy kicsit csavar rajta: voltaképpen kiszínezi azt. Ebben a kötetben az abszurditás meleg színeket kap, jelezve, hogy az eredeti Camus-regény nemcsak fekete és fehér, hanem sokkal színesebb. Szerteágazóbb. És nem túlzom, ha szemet gyönyörködtetőnek nevezem a rajzokat. A művet Bayer Antal műfordító, a Magyar Képregénykiadók Szövetségének elnöke fordította magyar nyelvre.

A Ferrandez-képregény egy plusz élményt ad az olvasónak.

Ettől (is) olyan különleges.

Eötvös Natália 

 

Olvasmányélmény: 9/10

Fotók: Saját

Ha nem elég a könyves kontentből: megoldás ITT és ITT #csekkolniér 

Kiadó: Athenaeum Kiadó

Eredeti cím: L’Étranger

Fordító: Bayer Antal

Oldalszám: 136 oldal

Kiadás éve: 2018

Kötés: Keménytáblás

ISBN: 9789632934198

"Téli szél zúg s elalusznak a lángok" ⇒ Ady Endre 100 éve nincs közöttünk

ady-endre-foto-libratius_hu.jpg

1919. január 27-én hunyt el a költő, publicista Ady Endre. Ma száz éve. A magyar irodalom egyik kiemelkedő alakjáról Karinthy Frigyes úgy találta, "nem érteni, hanem csodálni és szeretni kell".  Szerintem itt egy nagy felkiáltójel hiányzik. Költészete már az első pillanattól kezdve mély hatással volt rám, menthetetlenül a szívembe zártam sorait. Ebben a bejegyzésben pedig a kedvenc verseimet szedtem egy irodalmi csokorba. Ady Endre ma százszor hangosabban szól. És üzen. Rá emlékezem.

Héja-nász az avaron

 

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,

Vijjogva, sírva, kergetőzve,

Két lankadt szárnyú héja-madár.

 

Új rablói vannak a Nyárnak,

Csattognak az új héja-szárnyak,

Dúlnak a csókos ütközetek.

 

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,

Valahol az Őszben megállunk,

Fölborzolt tollal, szerelmesen.

 

Ez az utolsó nászunk nékünk:

Egymás husába beletépünk

S lehullunk az őszi avaron.

 

Őrizem a szemed

 

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

 

Világok pusztulásán

Ősi vad, kit rettenet

Űz, érkeztem meg hozzád

S várok riadtan veled.

 

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

 

Nem tudom, miért, meddig

Maradok meg még neked,

De a kezedet fogom

S őrizem a szemedet.

 

Párisban járt az Ősz

                               

Párisba tegnap beszökött az Ősz.

Szent Mihály útján suhant nesztelen,

Kánikulában, halk lombok alatt

S találkozott velem.

 

Ballagtam éppen a Szajna felé

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:

Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,

Arról, hogy meghalok.

 

Elért az Ősz és súgott valamit,

Szent Mihály útja beleremegett,

Züm, züm: röpködtek végig az uton

Tréfás falevelek.

 

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé

S Párisból az Ősz kacagva szaladt.

Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán

Nyögő lombok alatt.

 

Elfogyni az ölelésben

                               

Szájon, mellen, karban, kézben,

Csókban tapadva, átkosan

Elfogyni az ölelésben:

Ezt akarom.

 

Epében, könnyben és mézben,

Halálosan, tudatosan

Elfogyni az ölelésben:

Ezt akarom.

 

Ilyen nagy, halk, lelki vészben

Legyek majd csontváz, víg halott.

Elfogyni az ölelésben:

Ezt akarom.

 

Lédával a bálban

                               

Sikolt a zene, tornyosul, omlik

Parfümös, boldog, forró, ifju pára

S a rózsakoszorús ifjak, leányok

Rettenve néznek egy fekete párra.

 

»Kik ezek?« S mi bús csöndben belépünk.

Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk

S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat

A víg teremben némán szerte-szórjuk.

 

Elhal a zene s a víg teremben

Téli szél zúg s elalusznak a lángok.

Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve

Rebbennek szét a boldog mátka-párok.

 

A versek forrása: ITT

Fotó forrása: ITT

Ha nem elég a könyves kontentből: megoldás ITT és ITT #csekkolniér 

Guernsey-n a bátorságot duplán mérik ⇒ Mary Ann Shaffer – Annie Barrows: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság

masab1.jpg

 Mary Ann Shaffer és Annie Barrows regényükben feladták a leckét. Tanuljunk egy kicsit. Egymásról. Tanuljunk egy kicsit. Az emberi jóságról. A bátorságról. Hogy az olvasás szeretete erő, amely képes arra (is), hogy egy közösséget kovácsoljon össze a második világháború idején. A Krumplihéjpite Irodalmi Társaság tanmese az életről – és az apró betűs részekről, amelyekre különösen érdemes odafigyelni.

A „Jane Austen-i hangulatú” kötet főszereplője Juliet Ashton, hősei a csatorna-szigeteki Guernsey-n élők. Azok az emberek, akik túlélték a német megszállást, köszönhetően annak (is), hogy alapítottak egy társaságot, amely alibiként született meg. Az egyéni történeteket episztoláris formában ismerheti meg az olvasó. A levélváltások 1946 januárjától kezdődnek, és egyre mélyebb érzelmeket hoznak a felszínre, miközben a második világháború sötét korszakának egy-egy kiragadott, apró betűs része is megelevenedik az olvasók előtt.

De ezen részek mellett ott a remény, az emberi jóság. Nagyon tetszett az az aspektus, amellyel a két írónő foglalkozik. Egy másik szemüvegen át szemlélik a háborút és annak következményeit, és teszik mindezt úgy, hogy a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságot helyezik a cselekmény központjába. Ez telitalálat számomra, és remek írói technikára utal.

„Ezért imádok úgy olvasni. Az ember érdeklődését felkelti egy icipici részlet, amelynek nyomán eljut egy újabb könyvhöz, és onnan valami apróság révén egy harmadikhoz. Mint egy mértani haladvány, amely sehol nem ér véget, és az ember merő gyönyörűségből foglalkozik vele.” (20.)

A karakterek kidolgozottak; Juliet hozza az újságírói/írói attitűdöt, hiszen a „téma a földön hever, csak le kell hajolni érte”, és ha már ezen örökzöld idézetet említem, akkor azt is hozzá teszem, hogy Juliet végül megtalálja a lehető legjobb, legérdekesebb témát, amely végig a lábai előtt hevert. A másik szereplő, akit kiemelek, a bátor Elizabeth McKenna, aki menedéket nyújt, önkéntesen ápol, segít, ahol tud. És Elizabeth az, akinek egy német századostól születik gyereke, és mindez az események hosszú láncolatát indítja el.

Egy-egy jelenetnél úgy éreztem, hogy túl szirupos a cselekmény, valószínű azért, mert a romantikus regények (és még alliterál is) olvasóközönségének táborát nem erősítem. Ám ezt leszámítva, egy kifejezetten érdekes olvasmány a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság (egyébként a kötetből film is készült, amely a Netflix műsorán látható). Arról nem is beszélve, hogy sokféle érzelmet vált ki az olvasóból, amelyeket a kötet végéhez közeledve talán meg tud fogalmazni.

És azt is, hogy szívesen a tagja lenne egy ilyen TÁRSASÁGnak.

Ahol duplán mérik a bátorságot.

Eötvös Natália

 

Olvasmányélmény:  8/10

Fotó: Saját

Ha nem elég a könyves kontentből: megoldás ITT és ITT #csekkolniér 

Kiadó: Park Kiadó

Eredeti cím: The Guernsey Literary and Potato Peel Pie Society

Fordító: Szántó Judit

Oldalszám: 376 oldal

Kiadás éve: 2018

Kötés: Füles, kartonált

ISBN: 9789633554470

Mexikóvárosban a kreativitás gőzerővel működik ⇒ Roberto Bolaño: A science fiction szelleme

rb4.jpg

Roberto Bolaño A science fiction szelleme című kötete a 60-as évek Mexikóvárosában játszódik, voltaképpen egy észak-amerikai labirintusban, a padlásszobában, ahonnan "rendkívüli napfelkeltéket" lehet látni, igen, az a szerző korai regényének fontos helyszíne, ahogyan a gőzfürdők is, melyeknek szubkultúrája erőteljesen megjelenik a regényben. A történet során két fiatal író, Remo Morán és Jan Schrella (Bolaño alteregója) irodalmi és szerelmi próbálkozásait kísérheti végig az olvasó; Jan például rajongói leveleket ír a kedvenc sci-fi-szerzőinek, miközben a sorok között egy korkép rajzolódik ki, a szürke sötétebb árnyalataiból. Remo csatlakozik egy költészeti műhelyhez, majd beleszeret Laurába. A „Mexikói kiáltvány” pedig pontot, netán felkiáltójelet tesz a kötet végére, ugyanakkor nyitott kérdés(eke)t hagy maga után.  

A chilei író a kötetet 1984-ben fejezte be, Blanesben. Számomra ezen évszám jelentése és megmagyarázhatatlan ereje együtt növekszik George Orwell nevével, akinek az 1984 című disztópiát köszönhetjük. Elfogult vagyok. Ahogyan a spanyol nyelvű irodalommal is, gondolok itt Gabriel García Márquezre, nagybetűkkel, kétszer aláhúzva. Fontos megjegyezni, hogy a Jelenkor Kiadónál, a Roberto Bolaño-életműsorozatban megjelent a 2666, illetve 2017-ben A science fiction szelleme is, amely addig kiadatlan volt. Külön köszönet illeti a fordítót, Kutasy Mercédeszt, aki munkájával nagymértékben hozzájárult az olvasói élményhez.

rb3.jpg

Sok időbe telt, míg A science fiction szellemének végére értem. Időt adtam neki. A Bolaño-próza környezetébe, pardon, univerzumába szükségeltetik beilleszkedni, és minden egyes karaktert alaposan megfigyelni; a tetteiket, az azok mögötti motivációkat, az események sorrendjét, dinamikáját. A szerző ügyesen, részekre osztotta a kötetet; fő cselekményszál, rajongói levelek és interjú – mindezek váltják egymást egy olyan szövegben, melyet a szerző folyamatosan gondozott. Precizitásához kétség sem fér. Érdekesség: a kötet végén, az alkotói folyamatba betekintést nyerhet az olvasó, így láthatja az író által rajzolt karakterek portréit is. 

„Az eső tanít bennünket. Este van, és esik: a város úgy pörög, akár egy ragyogóan csillogó búgócsiga, de némely területek homályosabbnak, üresebbnek tűnnek; olyanok, mint valami meg-megszakadó folt; a város boldogan pörög az özönvíz közepén, a foltok pedig lüktetnek, innen úgy tűnhet, megduzzadnak, mint egy beteg halánték vagy mint a fekete fürdő, amelyet hidegen hagy a csillogás, amivel az eső akarja fölruházni. Néha az a benyomásom, hogy sikerül megérinteniük egymást: esik, villámok csapkodnak, és az egyik homályos kör emberfeletti erőfeszítéssel súrolja a másik homályos kört. De csak ennyi. Hirtelen összezsugorodnak, és tovább lüktetnek. Talán beérik azzal, ha súrolják egymást, lehet, hogy az üzenet, akármi legyen is az, már keresztülment rajtuk.” (182.)

Mindent összevetve – és kibogozva, határozottan állítom, örülök, hogy elolvastam A science fiction szellemét. Noha a kötet címe alapján egészen másra számítottam; fordulatosabb cselekményt, átláthatóbb szálakat és egyértelmű(bb) üzenetet vártam. Ehelyett kaptam egy kis darabot Bolaño „ládájából” (utalok itt Christopher Domínguez Michael előszavára), amiben sokkal több eredetiség van, mint az elsőre gondoltam.  És ha egy kötet eredeti, kiemelkedik a többi közül, az olvasó érdeklődését felkelti, kíváncsivá teszi, miközben észre sem veszi, de ott marad az események sodrásában, örvényében. 

A „Mexikói kiáltvány” végén felkiáltottam. Megértettem.

A Bolaño-univerzum gőzerővel működik. 

Eötvös Natália

 

Olvasmányélmény: 8/10 (tudom-tudom, kicsit viseltes a Bolaño-kötet, de nincs mit tenni, sokat utaztunk együtt:))

Fotók: Saját

Ha nem elég a könyves kontentből: megoldás ITT és ITT #csekkolniér 

Kiadó: Jelenkor Kiadó

Eredeti cím: El espíritu de la ciencia-ficción

Fordító: Kutasy Mercédesz

Oldalszám: 300 oldal

Kiadás éve: 2017

Kötés: Keménytábla, védőborítóval

ISBN: 9789636766542

Így olvastam én ⇒ 2018 nagy könyves meglepetései

osszegzo.jpg

Én nagyon szeretek olvasni. 

Ki hitte volna.

(Jó történeteket.)

(Ki hitte volna.)

Például azért, mert  olvasás során meghatározó élménnyel gazdagodhatok, és minden egyes kötet hozzám ad valamit, továbbá kikapcsolódást nyújt a hétköznapok fogaskerekében, így pedig menedéket ad a gondolataimnak, sőt, az is előfordulhat, hogy megihlet. 

Eltelt egy év. De még milyen év! 2018 rendkívül produktív volt; sokat olvastam-írtam-fotóztam, kreatívkodtam (jaj, de jó szó), és folyamatosan azon dolgoztam, hogy minél jobb és érdekesebb tartalmat állíthassak elő. Újévi fogadalmaim között szerepel, hogy több szépirodalmi művet olvasok majd, továbbá verseskötetek értékelésével is színesíteném a blogot. Mindemellett új projekteket, rovatokat is tervezek. Különösen melengette a szívemet, hogy szívesen fogadtátok az első portrémat, amely Szabó Magdához kapcsolódott (link ITT), és az is nagy örömömre szolgált, hogy többen visszajeleztetek egy-egy általam értékelt/ajánlott kötet kapcsán, mennyire tetszett nektek. 

A Tükör és Irodalom blog mint életem egyik legjobb döntése annak köszönhető, hogy életemben (talán) először nem ijedtem meg az ismeretlentől. Belevágtam. Beleolvastam. Megtetszett. Az idei év nagy tanító volt, a következő még nagyobb lesz. Az én történetem 2018-ban kezdődött el igazán, jövőre pedig még ennél is nagyobb lelkesedéssel folytatódik. Hálásan köszönöm a kiadóknak az együttműködéseket, a köteteket, és Nektek pedig azt, hogy olvastok, követitek a posztjaimat, de legfőképp azt, hogy támogattok.

És most térjünk át 2018 nagy könyves meglepetéseire, amelyeket tartalmuk miatt (képzeletbeli) díjakkal jutalmaztam. Ennélfogva különböző kategóriákat állítottam fel, köteteket rendelkeztem hozzájuk, a végeredményt pedig meg is leshetitek. Dobpergés (a bejegyzések a fotóra kattintva érhetitek el): 

 

A legelgondolkodtatóbb történet díja:

 

ghb1_1.jpg

 

Az őrülten szerelmes gondolatok különdíja:

 

aciman.JPG

 

A legizgalmasabb fordulatok regénye:

 (A Tükörjáró-sorozat második részének olvasása folyamatban :)) 

 

ateljegyesei.JPG

 

A legszenvedélyesebb próza díja:

 

jmc1_1.jpg

 

A legérdekesebb irodalmi kötet díja:

 

kd1_1.jpg

 

A legőszintébb sorstörténetek díja:

 

lv6_1.jpg

 

A legkülönlegesebb párbeszédek díja:

 

sw13_1.jpg

 

A legérzékenyebb kötet díja:

 

szm2_1.jpg

 

Nagyon boldog új évet, és sok-sok olvasói élményt kívánok! :) 

 

Még több könyves kontent: ITT és ITT #csekkolniér