Leültem a szemtelenül kényelmes bőrkanapémra. Egy kósza mosoly eltévedt az arcomon, vagy mondhatnám úgyis, hogy hazatalált. Az évek során sokszor éreztem azt, hogy hiába beszélek és beszélek, mégis marad bennem szó. Még nem mondtam eleget. Még nem mutattam meg igazán az irodalomhoz fűződő kapcsolatomat. Nem árulok zsákbamacskát; nem mondok mást, csak azt, amit a szívem-lelkem elbír. De most (el)beszélni akarok. Tényleg. Férfiak mellettem – Egy virtuális novelláskötet margójára.

Leültem a szemtelenül kényelmes bőrkanapémra. Egy kósza mosoly eltévedt az arcomon, vagy mondhatnám úgyis, hogy hazatalált. Nézőpont kérdése. Az én nézőpontom mindig kicsit máshogy állt, talán ferde is volt – és most is az – , de eszem ágában sincs ezen változtatni. Szeretem fordítottan látni a világot, az eseményeket. És a férfiakat mellettem.

Az évek során sokszor éreztem azt, hogy hiába beszélek és beszélek, mégis marad bennem szó. Még nem mondtam eleget. Még nem mutattam meg igazán az irodalomhoz fűződő kapcsolatomat. Hogy írnék más műfajban is, elbeszélnék, és egy virtuális novelláskötetet indítanék. A Férfiak mellettem egy formabontó, online olvasható, kis kötet, ami a férfi-nő kapcsolatot helyezi a cselekmény(ek) középpontjába, miközben a lélek dolgairól mesél. 

A sorokat az érzelmek szabályoznák. Így ha fájó érzések kavarognak a történetben, akkor kevesebb a mondanivaló, s több a pont. Hiszen a pont valami végét jelentené, viszont akadnak olyan szituációk, amikor már a szó is kevés. Nincs mit tenni; le kell zárni egy fejezetet.

Vagy egy novellát.

A továbbiakban több olyan bejegyzés fog születni, amely megtörtént eseteket dolgoz fel, személyes élményeimmel karöltve. Mindemellett fiktív történeteket is tartalmaz majd a virtuális novelláskötet.

A szereplőknek nincs szuperképességük; hibáznak. Az érzelmek széles skáláján lépegetnek – néhol ugrálnak – , és hisznek a nagybetűs szerelemben, de félnek megtenni a nehézkes, első lépéseket. Akarják a boldogságot, akarják Őt, de túl nagy a szakadék a jelen és a múlt között. Ugrásszerű változásban reménykednek, de helyette csalódást kapnak. Aztán összeszedik minden bátorságukat, felállnak a fájdalommal megtelt, sötét mederből, és haladnak tovább.

A novelláim hősei küzdenek, hajtja őket a belső vágy, a tettvágy, a szerelemvágy. Vágyakoznak megállás nélkül, örökös körforgásban. Haladnak, többször néznek előre, mint hátra, az emlékeik közül pedig igyekeznek a jót megőrizni. A fájó pillanatokat elengedni. Keresni a boldogságot. Megtalálni a boldogságot. S a kettő közötti határvonalat csak úgy átugrani. Ám ez nem egy amerikai lávsztori, a történeteimet legtöbbször maga az élet írja: férfi és női karakterek főszereplésével. 

A női lélek monológja, a saját belső vívódásaim, az online ismerkedéssel eltöltött (örökkévalóságnak tűnő) tizenegy évem, a férfiakhoz fűződő románcaim, mind-mind szerves alkotóelemei a virtuális novelláskötetemnek. Nem árulok zsákbamacskát; nem mondok mást, csak azt, amit a szívem-lelkem elbír. De most (el)beszélni akarok. Tényleg.

Mert itt vannak a férfiak mellettem: az emlékeimben, a képzeletemben, a történeteimben.

Olyan közel vagyunk egymáshoz.

Elférünk.

(Fotó: Saját)

A Pulitzer-díjas Michael Chabon regénye, a Ragyog a hold egy vaskos (élet)történet, amelyben a fikciót és a valóságot csupán egy leheletnyi vonal választja el egymástól. Az elbeszélő Mike, a főszereplő a nagyapa, aki igazán megosztó személyiség, a maga módján karakteres (és felejthetetlen) is. A második világháború, a zsidóság, Nordhausen városa, a börtönben eltöltött hónapok, a nagymama téveszméi és a félig elért eredmények, több száz oldalba sűrített történet darabkái. Aztán minél több oldalt olvasunk el a kötetből, annál inkább tisztul az ég, és a hold megtanulja a ragyogó oldalát mutatni.

Michael Chabon: Ragyog a hold című regényében az idő ugrásszerűen változik: a helyszín az egyik pillanatban a börtöncella, a másikban Nordhausen városa, egyszer az űrmánia és a rakéták iránti rajongás, másszor a nagymama iránti, csillapíthatatlan szerelem ismerteti nagyapa személyét, aki a halálos ágyán  vall, és illeszti össze életének darabkáit. A elbeszélő Mike, az unoka, aki segít a hézagokat megtölteni tartalommal (például a lábjegyzetekkel, amikre érdemes odafigyelni), miközben a fikciót és a valóságot csupán egy leheletnyi választóvonal érzékelteti. Az olvasónak pedig nincs más dolga, mint olvasni és olvasni, és elképzelni, milyen lehet egy gyufaszálon egyensúlyozni.

Az általam adott címben a gyufaszál jelképes, ahogyan a regény címében szereplő hold is. Egyébként kifejezetten tetszik az író stílusa, ahogyan szavakat fűzi egymásra, méghozzá precíz részletességgel, míg azok láncolatot nem képeznek. Mesterien. "Mérnöki" pontossággal. Tehát a hold mint motívum végigvonul a kötetben, és különböző értelmezésekben ölt testet. Én maradok annál a verziónál, hogy az élet ragyogását szimbolizálja, a fényt, ezáltal pedig a reményt, hogy a köd is eloszlik egyszer, így pedig a hold megtanulja a ragyogó oldalát mutatni.

Miközben olvastam meg-megálltam egy pillanatra, és felidéztem a történelemhez fűződő ismereteimet; évszámok, helyek és nevek szoros egymásutánját. A regényben kiemelkedő hangsúlyt kap a második világháború, amely bőven tartalmazott szomorúságot, kínt és könnycseppeket. Orrfacsaró bűzt, élet-és halálszagot. Tudniillik, amikor a kezembe veszek egy kötetet, hagyom, hogy annak története egyenként hasson az érzékszerveimre: látni, hallani, érezni, szagolni, ízlelni akarom a cselekményt és annak kusza szálait, mert csak úgy alakul ki közöttünk kapcsolat. Michael Chabon regényéről pedig nem lehet kapcsolat nélkül beszélni.

Az olvasó lelki szemei előtt látja a háború elesettjeit és túlélőit, érzi a félelmet és a szorongást a levegőben, miközben őszintén azt kívánja, bárcsak kitisztulna az ég. Aztán néhány néhány résszel odébb halljuk a nagymama segélykiáltását, mert az elméjének téveszméi kezdenek eluralkodni felette, és ki akar szabadulni azok fogságából. Hol a hitébe kapaszkodik, hol a férje karjaiba zuhan, mindegy is, csak tűnjenek el a Bőrtelen Ló emlékének képkockái.

Mindeközben ízleljük a szerelem keserédes zamatát, a börtönben töltött hónapok cukros robbanását, megértjük, a regény KULT könyv mivoltát. Ennél az észrevételemnél idézem a szöveg egy részletét:

Mielőtt becsukta volna a kocsi csomagtartóját, a hátsó lökhárítónak  támaszkodott, és hallgatta a csendet. Nem volt tökéletes, mert sosem volt tökéletes, de megtanulta élvezni, ahogy a halk vagy távoli hangok felerősítik a csendet, mint ahogy egyetlen csepp kék festék is fokozza a fehérséget.

Gyufaszál, dohányzás, füst. A nagypapa hármas egysége (plusz az űr és a rakéták iránti szenvedélyes rajongása). Egyensúlyoz, mert próbál helyesen cselekedni, de az, hogy mi a helyes, azt néha ő maga sem tudja eldönteni. Az a helyes, amit a társadalom helyesnek fogad el, vagy amit a regény főszereplője helyesnek vél? Dilemma, féligazságokkal, félbehagyott utakkal.

Tulajdonképpen a leírt "tények" is egyensúlyoznak, hiszen nem tudjuk, pontosan hol is helyezkedik el a valóság és a fikció választóvonala, és azt sem, mennyire gyúlékony az a gyufaszál. Mégis olvasunk és olvasunk, aztán a kötet végén felmerül a kérdés: egyensúlyozunk tovább, vagy képesek vagyunk landolni?

Mert akkor a csillagok között talál(hat)juk magunkat.

RAGYOGVA.

 (A nagybetű utal a regényben használt „HUMANIZMUS”-ra, amely a 152. oldalon kerül pontos megfogalmazásra.)

Olvasói élmény: 10/10

(Fotók: Saját)

Fényképek. Emlékek. Eltitkolt vagy éppen kimondott múltbéli történetek a Sándor-ági rokonok főszereplésével. Tizenkilenc kisebb-nagyobb rész fonódik össze Sándor Anikó regényében, amelyekben az írónő őszintén vall a gyerekkoráról, a családjához fűződő kapcsolatáról, így pedig a fotóalbum szereplőiről; a szeretetéhségről és a szeretethiányról, a boldogságkeresésről és a magányról. Aztán a félve feltett kérdésekre idővel válaszok érkeznek, hiszen a családi összejövetel bőven tartogat még meglepetéseket, és a szürke album szereplői... ők egyszerűen csak próbáltak boldogok lenni. 

A Megbukott bűvészinasokban hosszabb és rövidebb részek váltogatják egymást: hol az írónő mesél, hol átadja a szót Évának, hol pedig Ica néni „mályvaszínű plüssnaplója” tár elénk porosodó titkokat. Majd a regény végéhez közeledve az írónő nagybátyja, Miklós lesz az, aki a családi összejövetelen tisztázza az ávós nagybácsi körül kialakult „legendáriumot”, illetve elmeséli azt is, hogyan mentette meg a leleményes unokabáty (mindössze tizenhárom esztendősen) a zsidó gyerekeket. És ahogy megismerjük az (élet)történeteket, úgy rajzolódik ki előttünk a kor politikai berendezkedése, illetve annak helyenként sötét pillanatai. 

A cím zseniális, magába foglalja a kötetet üzenetét. Mindannyian hibázunk és hibáztunk, esetenként megbuktunk. Ennélfogva akadnak sötétebb foltok az életünkben, és a kérdés csupán az, megtanulunk-e azokkal együtt élni vagy nem adjuk fel a reményt, és hiszünk-e abban, hogy jobbra fordulhat a sorsunk? Generációkon átívelő kérdések mutatnak rá arra, hogy a szereplők keresi helyüket a világban – és a családi fotóalbumban (is). Ez adja a regény fő cselekményszálát.

Képzeletben végigjártam gyerekkorom helyszíneit, és azt elemezgettem, hol, mitől féltem, miért szorongtam. Megszámoltam a napokat: mennyit éltem már, és mennyi lehet hátra, ha... Aztán váratlanul, ahogy pár évvel korábban, új életem kezdetén, megint meghallottam a mellkasom legmélyéből azt a bizonyos hangot. Akkor ezt mondta: „Ennyi volt, most elmegyek!” Így fordítottam hátat teljes addigi életemnek. Most pedig így szólt: „Ebből elég volt!” – Erőteljes volt és parancsoló. Ha tényleg meg akarok gyógyulni, ki kell takarítanom magamból a félelmet. Eszembe jutott a lány, aki az indonéz ashramban állítólag az epilepsziájából gyógyult meg, szerinte annak hatására, hogy el tudta engedni a múltja fájdalmas emlékeit. Gondoltam, mi lenne, ha én is kipróbálnám...

A fenti idézethez szorosan kapcsolódik a megállapításom, miszerint a regényben a gyerekkori traumákkal összefügg az örökös otthontalanság érzése. Ennélfogva fontos tartozni valakihez (aki támaszt és menedéket nyújthat), függni valakitől. Érezni valakiért. Kutatni a mindent elsöprő és magának utat törő szerelmet, a maga földöntúli érzelmi hullámvasútjával. Aztán több évtized elteltével hálát adni a Sorsnak, hogy megéltük ezt a kínok közepette született csodát. Az erről szóló rész Ica néni naplójából derül ki, amelyből idéz a szerző.

Végül pedig nem hagyhatjuk, hogy feledésbe merüljenek a családi krónikák, hallani kell őket, hiszen azok is hozzánk tartoznak. Családi ereklyék, amelyek vagy az emlékeink között porosodnak, vagy az egyik rokon elbeszélései alapján segítenek megérteni, kik is vagyunk valójában. Mi dolgunk a világnak becézett „valamiben”, mi az életünk célja, és mégis miért hiányos egy-két családi fotó...

Talán azért, mert a hiányzó szereplők a boldogságukat keresték.

(Vagy még keresik.)

Olvasóélmény: 9/10

Fotó: Saját

Nagyjából a harmincadik oldal után értettem meg, hogy egy időutazás (jobb később, mint soha) részese is vagyok, amikor Elza és Emília életének apró mozzanatait, szürke foltjait ismeri meg az olvasó. A történet egy luxusházibuliban kezdődik, ahová mindketten hivatalosak, és ahol Budapest krémje megmutatkozik. Felvonul az elit, forog a kamera, villan a fényképezőgép vakuja, izgatottan várjuk, mégis mi fog történni. Aztán a jól megírt, hollywoodi happy end várat magára; a lelki sérülések felszínre törnek. De valahol pislákol a remény, hátha mégis jobbra fordul az élet, és a múlt kísértetei nem mardossák tovább a szívet-lelket. Könyvértékelés.

Néhány hónappal ezelőtt a WMN oldalán olvastam egy igazán figyelemfelkeltő cikket Szentesi Évától. Már akkor kedvet kaptam az Egyformák vagytok című kötethez, és azóta szerettem volna én magam is véleményt formálni a regényről. Átélni azt az olvasóélményt, amelyet csak egy igazán jó kötet adhat. Így Szécsi Noéminek megelőlegeztem a bizalmat, és elkezdtem olvasni.

A címadás bravúros, a borító 5*-ös, a tükör már eleve sokat sejtet a történetből. Első blikkre arra gondoltam, talán visszaköszön egy titokzatos múltbeli alak, vagy az időben utazunk; aztán legyintettem, hiszen igazából mindegy is, valami biztos, vissza fog tükröződni. A felszínre kerül, és meg fogja csillogtatni erejét - vagy éppen a gyengeségét.

Így is lett, és én nem tévedtem nagyot. Szécsi Noémi: Egyformák vagytok regényének főszereplői Emília – Em – és Elza. A kötet három részre tagolódik: az elsőben Em szemszögéből ismerjük meg az eseményeket, a másodikban Elzáé a főszerep, aztán visszatérünk Em-hez, ezáltal egyfajta keretbe rendeződnek a részek.

A könyvkiadói jogásznő, Elza és a történész, Emília (aki a filmforgatáson szakértőként "funkcionál") barátsága szoros, hívják egymást, ha baj van. Meg akkor is, ha szólít a kötelesség, és hagyni kell, hogy a magassarkú törje a lábat; a ruhának feszülnie kell, ugyanakkor mégis sejtelmesen kell lapulnia a testhez, mert a helyen bőven akadnak női riválisok, így jól kell kinézni; és nem árt megfeledkezni arról az aprócska tényről, hogy a nő nem eszköz. Nem egy használati tárgy, amit a felsőbb osztály hímtagjai alkalomadtán hevesebben rángatnak, máskor pedig a szerelem mámorában evickélni hagynak – persze akkor sem kéz a kézben.

A történet maga egy luxusházibuliban kezdődik, ahová mindketten hivatalosak, és ahol megmutatkozik Budapest krémje. Felvonul az elit, forog a kamera, villan a fényképezőgép vakuja, izgatottan várjuk, mégis mi fog történni. Aztán a jól megírt, hollywoodi happy end várat magára, és elindul a sztori. Ugrálunk az időben.

Nagyjából a harmincadik oldal után értettem meg, hogy egy időutazás (jobb később, mint soha) részese is vagyok, amikor Elza és Emília életének apró mozzanatait, szürke foltjait ismeri meg az olvasó. Érezzük Em becenevének rövidségét, életének pislákoló fényét, a történelem iránt érzett mély és őszinte szeretetét, a múlt diadalittas dicsőítését. Aztán ott van Elza, akinek ami a szívén, az a száján, önként ajánlja fel magát a férfiaknak, hiszen van „pinája”. Ez a tény többször is felbukkan a sztori folyamán, a maga vulgáris köntösbe csomagolt igazságával. Hiszen ő „csak” élvezi az életet, szereti a jó társaságot, még akkor is, ha az nem magyarul adja tudtára (kölcsönös) szimpátiáját. 

Az este lezárja az adott napot, és előkészíti a másnapot. A szó szerinti másnapot, amikor a macskajaj visszatérő vendég, a barátnő szerepe pedig felerősödik, főleg a segítségnyújtás tekintetében. Mert ha jó a buli, akkor elszabadulnak az érzelmek, a gátlások feledésbe merülnek. A barátnőnek pedig szükséges megakadályozni az illuminált állapotban elküldött sms-eket, üzeneteket; mert a barátnőnek kutya kötelessége mindig ott lenni. És megakadályozni a bajt.

Aztán akadnak olyan időszakok az életben, amikor nem lehet azt a bizonyos bajt megakadályozni. Csak megtörténik. Csak sodornak az események, néhanapján csöbörből vödörbe, végeláthatatlanul. De valahol pislákol a remény, hátha mégis jobbra fordul az élet, és a múlt kísértetei nem mardossák tovább a szívet-lelket.

A múlt kéz a kézben jár a jelennel, a történelem fel-felvillanó mozzanatait jeleníti meg a Bárdy család története is. Ezen a ponton fontos megjegyeznem, hogy a kötet a Nyughatatlanok és a Gondolatolvasó folytatása, tehát a regénytrilógia harmadik része. De a kötet önmagában is egészt képez, megállja a helyét. Tulajdonképpen az Egyformák vagytok az első regény, amit az írónőtől olvastam. A nyers és szókimondó stílusával, nehezen, de sikerült belopnia magát a szívembe, így nagy valószínűséggel a többiről is születik majd blogbejegyzés.

Idézek egy részt, amikor Elza gondolatai a kisfilm körül forognak, és elmélkedik arról (is):

„Fucking Away, ezzel a címmel versenyeztettem volna külföldi fesztiválokon a rövid animációk szekciójában, magyar címen el sem gondolkodtam, de ez nyilván furmányosabb lenne, szójátékosabb, amilyenek a magyar címek lenni szoktak, hiszen a magyar elme nem érheti be valami olyan laposan tényszerűvel, hogy „Szétcseszem az életem”.”

Az igazsághoz szorosan hozzátartozik, hogy nehezen haladtam az olvasással, minden egyes szavára oda kellett figyelnem. Volt, amit többször is el kellett olvasnom ahhoz, hogy Szécsi Noémi üzenete célba érjen. Röpködtek a remekbe szabott metaforák, a jelzők, én meg csak kapkodtam a fejemet, uramisten, hogy lehet ennyire jól megfogni a szavak velejét. Megtelíteni mondanivalóval.

És kísértetiesen hasonló sorsokkal.

Olvasóélmény: 9/10 (ugrálunk az időben, és nehezen követhető, az olvasó így könnyebben elveszítheti a fonalat)

 Fotók: Saját

Finom érzékenységgel szemlélem a 2017-es évet. Aztán meglátom a vaskos jegyzetfüzeteimet, a folyamatosan bővülő könyvespolcomat, a teleírt, nagyon színes post-iteket, és mosolyogni kezdek. Köszönöm 2017, sokat tanultam tőled (és magamról).

Ha változás következik be az ember életében, akkor felborul a gondosan ápolt rendszere. Az a rendszer, amelyet erején felül épített, verejtékkel, és falakkal vett körbe. Aztán jön egy inger, egy impulzus, vagy egy vágy, és gyökeresen átalakul az élete. A régi szokásokból újak lesznek, az ismert utak idegen helyekre kalauzolnak. Valami megfordul. Valami változik.

Finom érzékenységgel szemlélem a 2017-es évet, amely számomra a változás éve. A nagybetűs fordulatoké, a beteljesült vágyaké és a reszketve kimondott nemeké. Amikor is félve tettem meg az első lépéseket, de magabiztosan az utolsókat. A végletek embere vagyok, igen, ilyen vagyok. És érzékeny. Ott legbelül, ahonnan az írásaim születnek; ahonnan kitörök és maradandót alkotok.

Így többször előfordult, hogy elragadtak a gondolataim. Elkapott az alkotás vágya. Teleírt, nagyon színes post-itek mutatták az irányt, jelezték a teendőket, a célokat, és mosolyt csaltak az arcomra. Miközben a vaskos jegyzetfüzeteim folyamatosan megteltek tartalommal.

Érzésekből formáltam bejegyzéseket, cikkeket. Majd októberben elindult a szerelemblogom, a Tükör és Irodalom, így már a könyvélményeimről is írhatok. Mivel az Enna Megmondja főként randiblogként funkcionált, majd egy idő után világossá vált, hogy a könyvértékelés kissé ellentmond az akkori blogom profiljának. Így létrejött a Tükör és Irodalom, amely ötvözi az írás és az olvasás iránti szeretetemet.

Hatalmas öröm számomra remekműveket értékelni, különböző írók tollából. Olvasás közben pedig elrepülök egy másik, képzeletbeli világba, ahol nincsenek határok. Ahol csak hagyom, hogy vigyen a történet, különböző utakra sodorjanak a cselekményszálak, aztán átélem a katarzist. Mert egy igazán jó könyv képes katarzist okozni, legyen szó boldog vagy boldogtalan végről.

Mindemellett több új projekttel is készülök, például a Férfiak mellettemmel, amely rendhagyó a maga módján. És nem titkolt szándékom az sem, hogy könyvet is ki szeretnék adni a közeljövőben.

Végül pedig...

... olvassatok sokat,

érezzetek mélyen

és hagyjátok, hogy valami csodálatos történjen veletek 2018-ban (is)!

Boldog Új Évet!

Egy barátság, amely nem kérdez, csak önzetlenül ad. Amely hátat fordít az idő vasfogának, és az évek elteltével is erősen ég a fénye. Rose Tremain könyvére, a Gustav-szonátára nehezen találok megfelelő szavakat. Miközben mohón olvastam Gustav Perle és Anton Zwiebel barátságának történetét, folyamatosan azon gondolkodtam, hogyan lehet a regény ennyire életszagú. Ennyire megindító és fájdalmas. Egyszerre. Családi sorsok, eldobott, boldog pillanatok, és megőrzött, fájó emlékek. Felcserélődtek a jelzők, változtak a személyek. Mindemellett utazunk az időben, a múlt és jelen szálai összefonódnak, a kötelék pedig egyre szorosabb lesz. Könyvértékelés.

Kezdem:

Rose Tremain könyvére, a Gustav-szonátára nehezen találok megfelelő szavakat. Miközben mohón olvastam Gustav Perle és Anton Zwiebel barátságának történetét, folyamatosan azon gondolkodtam, hogyan lehet a regény ennyire életszagú. Ennyire megindító és fájdalmas. Egyszerre.

Egy barátság, amely nem kérdez, csak önzetlenül ad. Amely hátat fordít az idő vasfogának, és az évek elteltével is erősen ég a fénye. És amely a két fiú életét átszőtte, értelemmel ruházta fel azt.

A regény három részre különül el. Az elsőben megismerjük a szereplőket, azok életkörülményeit, amikor is Gustav és a zsidó Anton találkoznak az óvodában, majd összebarátkoznak. Kettejük sorsa megpecsételődik.

A második rész pedig egyfajta időutazás, amely során apránként választ kapunk az első fejezetben felmerült kérdésekre. Persze nem mindegyikre, mert ott a zseniális harmadik rész is, de nem spoilerezek (tovább). A Schwingfest című fejezet Gustav szüleinek megismerkedését írja le, és az azokból kiinduló cselekményszálakkal alkot egy egész részt. Egyszerűen remek.

A harmadik pedig az én személyes kedvencem, hiszen nem várt fordulatokat tartalmaz. Sokféleképpen el lehetett volna indulni, de a brit írónő egy olyan útra terelte regényének szereplőit, amely zseniális megoldásnak bizonyult.

Folytatom:

"Gustav Perle ötéves korában egyetlen dologban volt biztos: hogy szereti a mamáját." – idézem az első fejezet, első mondatát.

Családi sorsok, eldobott, boldog pillanatok, megőrzött fájó emlékek. Felcserélődtek a jelzők, változtak a személyek. De az olvasó a történet nagy részében mégis Svájcban marad, amely végig megőrzi semlegességét. És miközben utazunk az időben, a múlt és jelen szálai összefonódnak.

Gustav felelősségteljes szállodaigazgató, folyamatosan lépett felfelé a ranglétrán. Megküzdött a sikerért. Anton hárítja a felelősséget, nem képes szembenézni a félelmeivel. Elhaladnak mellette az évek, de ő  még mindig „keresi” a sikert. Önmagával küzd. (És a kottavonalaival.)

Értékelem:

Az írónő sorsokat írt le, a maguk csupasz és őszinte valójában. Sallangmentesen, életszagúan. Ám az életszagot korántsem pejoratívan jelzőként használom, hanem a nagybetűs élet velejárójaként. Ugyanis annak fejezetei néha ütöttek-kopottak, és még egy kicsit sem illatoznak…

A cím pedig csodálatos, megindító és fenomenális egyszerre. Hálás vagyok az élményért, hiszen még az utolsó sor, utolsó mondata is mélyen megérintett. 

És ahogyan telik az idő, úgy suhan el mellettünk az élet. A Pillanatokat értékelnünk kell, sőt, muszáj (!), mert csak úgy mondhatjuk el magunkról, mi mindent megtettünk azért, hogy éljük az életünket. Ám amikor ennek ellenére mégis sötétedik az égbolt, és nem tudjuk merre tovább, akad majd egy kötelék, amely mindig visszahúz. 

Szorosan.

Barátságosan.

Olvasóélmény: 10/10

Fotó: Saját 

Bevallom, én foggal-körömmel ragaszkodom ahhoz, ami egykoron boldoggá tett. Nehezemre esik az elengedés, és addig marcangol az utóíz, amíg (végre) képes leszek továbblépni. Elengedni. Fredrik Backman könyve pontosan erről szól. A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb című regénye a fájdalmas elengedést írja le, helyenként pedig illusztrálja is azt. A történet középpontjában a beteg nagyapó áll, aki nagyon idős. Az emlékek vadul cikáznak elméjében, keveri őket, mindeközben „karácsonyillat” terjeng a levegőben. Nagyapó útitársa az unokája, Noah lesz, akivel különféle kalandokat élnek át. És megtanulnak búcsúzni. Könyvértékelés.

Kezdem:

Mesélek egy kicsit. Bevallom, én foggal-körömmel ragaszkodom ahhoz, ami egykoron boldoggá tett. Még akkor is, ha már elszakadtunk egymástól, de én még mindig az utolsó falatokat rágom. Nehezemre esik az elengedés, és addig marcangol az utóíz, amíg (végre) képes leszek továbblépni. És elengedni.

Fredrik Backman könyve pontosan erről szól. A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb című regénye a fájdalmas elengedést írja le, helyenként pedig illusztrálja is azt. A történet középpontjában a beteg nagyapó áll, aki nagyon idős. Az emlékek vadul cikáznak elméjében, keveri őket. Ismeri a kulcsokat, de arra már nem emlékszik, azok mit is nyitnak pontosan. Az agya napról napra jobban fárad.

Noah, de a nagyapónak csak Noahnoah, hiszen „kétszer annyira szereti az unokáját, mint mások”, a nagyapó fia, Ted és persze a szeretett nagyanyó, mindannyian a történet szereplői. Noah lesz nagyapó útitársa, sokat beszélgetnek, így különféle kalandokat élnek át. És megtanulnak búcsúzni. A cselekményszálak összeérnek, nagyapó világa virágzik. „Karácsonyillat” terjeng a levegőben. 

 Folytatom:

Fredrik Backman szívszorító sorokba csomagolta az elengedést. Kivételes tehetséggel röpít minket a nagyapó világába, és nyomon követhetjük az elengedés folyamatát – persze sajátos keretben. De azt a keretet én nem börtönként képzelem el, hanem egy termőföldként. Ahol minden a maga ütemében virágzik, ahol a megfelelő kulcsok nyitják a megfelelő zárakat, és ahol az emlékek épületek között tornyosulnak. "Sosem lettél hétköznappá számomra, szerelmem. Elektromos sokk voltál, tűz." – mondja a nagyapó nagyanyónak. Hagyja virágozni a jácintjait. 

(Az író egyébként  a legelején megjegyzi, nem azért írta le a történetet, hogy elolvassák. Ő csak rendszerezni szerette volna gondolatait, hogy megértse őket. Mert ő egy ilyen ember.)

Értékelem:

Noha a mű kifejezetten rövid, értékéből korántsem vesz el. Minden mondat a helyén van, és a hozzájuk tartozó illusztrációk gondolatokat ébresztenek. Azok összefonódnak, és egy olyan összképet adnak, ami méltó a különleges jelzőre.

A regény címe mellett lehetetlen elmenni. Mágnesként vonz magához, csak olvassuk már el! Én pedig szó nélkül hagytam magam, és őszintén bevallom ezt is: jól tettem. A hosszú cím furcsa egyveleget képez a rövid regénnyel, de ettől (is) olyan különleges, olyan fredrikbackmanes.

Letehetetlenletehetetlen.

Olvasóélmény: 10/10

Fotó: Saját

Szemtelen lassúsággal utazom a sorok között. Ismét egy novella utolsó mondata következik, és én megint libabőrös leszek, ez egy már hosszú fejezetek óta. A percek nehezen telnek, az órák, mintha régóta elbúcsúztak volna, és az emlékek elidőznek mellettem. Ha a „csendes kalendárium” beszélni tudna, elmondaná, hogy a könnyel (és a könnyekkel), a mosollyal, a szerelemmel, a szakítással, a kötődéssel és az elmúlással csínján kell bánni, néha többet is kapunk belőle, mint amennyit elbírunk. Grecsó Krisztián új kötetét, a Harminc év napsütést értékelem. 

Kezdem:

Szemtelen lassúsággal utazom a sorok között. Ismét egy novella utolsó mondata következik, és én megint libabőrös leszek, ez egy már hosszú fejezetek óta. A percek nehezen telnek, az órák, mintha régóta elbúcsúztak volna, és az emlékek elidőznek mellettem. Grecsó Krisztián új kötete, a Harminc év napsütés szorosan jön utánam (vagy én megyek utána?), beleélem magam a novellákba. Talán kicsit érzékenyebben is érintenek, talán kicsit a szívemhez is szólnak. Hiszen nekem is volt első szerelmem, tiniként én is lázadtam a világ ellen, a karácsonyi sürgés-forgás az én emlékeimben is méltó helyet foglal el, na és az otthon... az otthon édes ízét minduntalan magamban érzem. A nagymamám, az én kis szívemnek is kedves, az édesanyám süteményei pedig néhanapján félresikerülnek. De a szándék a fontos, és az neki van bőven.

Folytatom:

Ha a „csendes kalendárium” beszélni tudna, elmondaná, hogy a könnyel (és a könnyekkel), a mosollyal, a szerelemmel, a szakítással, a kötődéssel és az elmúlással csínján kell bánni, néha többet is kapunk belőle, mint amennyit elbírunk. Azok folyamatos mozgásban vannak, kéz a kézben járnak. A generációkat összekötő „csendes kalendárium”, harminc év gondosan lejegyzett emlékeit tárja az Olvasó elé, ízlelgetve annak minden egyes pillanatát.

Ennek fényében a novellák közül kiragadnék néhányat, és idéznék belőlük pár sort. Csupán azért, mert a szívemnek kedvesek, és a mondanivalójuk mélyen megérintett.

Az Össze kéne szedni című novellából kiragadott részlet:

„Össze kéne szedni a szilvát!” Ezt mondta valaki. Nem köszönt, nem ugrott a nyakába, csak állt a rongyos bakaruhájában, amiben kétszer járta meg a Dont, és ezt mondta: „Össze kéne szedni.” Mi mást lehet mondani négy év után? Akkora öröm ez, hogy nem lehet élni benne. Nem lehet kimutatni, ekkora boldogság nem talál magának nevetést, mosolygást, ekkora váratlanság csak néz bele a semmibe, hallgat.”

A monológ-mappa című részben található, A férj monológjából idézett néhány sor:

Idegen lettem. A lakásában. A házasságban. Lassan magamban is. Nem értettem, miért tűröm ezt. Hogy úgy vagyok, mint akit elragadtak. A kimondhatatlan mondatok sorra kimondattak, azok, melyekről évekkel azelőtt mind a ketten azt gondoltuk, hogy a mi házasságunkban soha nem hangzanak majd el. Éreztem, hogy nem igaz, hogy majd elmúlik. Hogy az árulást el lehet felejteni. Azok a mondatok létező dolgok lettek, családtagok, a sértések ott sorakoztak a levegőben, és én már azt sem akartam, hogy szeressék egymást, hogy a vádaskodások is velünk ölelkezzenek.

A Kémlelő című novellából idézem:

 „És ott, a kémlelőben más volt a világ. És mi is mások voltunk: boldogak és ijedősek. Féltünk, hogy ránk szakad a lépcsőházi sötét, és odabent majd, ahol a boldogság lakik, ahol nevetnek a többiek; nem látnak majd minket egy pillanatra.”

Értékelem:

Ahogyan az író mozgásba hozza a szavakat, ahogyan megformálja a mondatokat, és ahogyan a kötetet megtelíti élettel, zseniális. Mármint zse-ni-á-lis. Szavainak lelke van.

A jó cím pedig elgondolkodtat, hat az érzékszerveinkre, valamiféle reakciót vált ki. A Harminc év napsütés pedig pontosan ezt teszi. Érezzük, ahogyan a bőrünket simogatják a nap sugarai, kicsit még melegünk is van. Közben halljuk az óramutató kattogását, lassan telik az idő, hiszen az éveknek egyenként kell adni lehetőséget arra, hogy bizonyíthassanak. Hogy ők is képesek adni, magukból. Például emlékeket, amelyekkel finoman bánunk, így gondosan őrizzük azokat, nehogy feledésbe merüljenek. És látjuk az évszakok örökös körforgását is, egyszer fázunk, másszor melegünk van, de hagyjuk a boldogságot szétterülni testünkben. Nincs szükségünk a fájdalomra, arra már alig emlékszünk, csak a napsütésre koncentrálunk. Melengeti a lelkünket.

És azt sosem felejtjük el...

Olvasóélmény: 10/10

Fotó: Saját

A kezembe vettem Juhász Gergely első regényét, az Ütközést. Tetszett a cím és a borító is, hát belelapoztam. Megtaláltam a hídemberekről szóló részt. Nagyon megérintett, miközben elgondolkodtatott, aztán visszalapoztam a könyv legelejére. Csak olvastam és olvastam: Shawn, Lana, Norina és Logan (élet)történetét, párbeszédeit és „ütközéseit”. Pillanatok az élet margóján. Vélemény.

Kezdem:

Shawn Graham, egykori televíziós showman, akit tíz éve csillapíthatatlan bűntudat gyötör. Autóbalesetet okozott, aminek hatására az élete gyökeresen megváltozott, összetört. Az ütközésben két kislány és egy családapa életét vesztette, viszont a balesetet Martha Tyler túlélte, aki később létrehozott egy alapítványt, azzal a céllal, hogy támogassa a nehéz sorsú, széthullott családokat. Shawn a börtönbüntetése után a fejébe veszi, hogy összegyűjt egymillió dollárt, az összeget pedig személyesen átadja Martha Tylernek, és bocsánatot kér tőle. Aztán öngyilkos lesz.

Minden a terve szerint alakul egészen addig, amíg be nem lép a Welcome Home kávézóba.

Mindeközben a történet több szálon is fut: megismerjük a fiatal pincérnőt, Lana Hobbest, aki írói álmokat dédelget, és a kéziratát írja. A Welcome Home-ban dolgozik, beszélget a vendégekkel, így különböző sorsokat ismer meg. A tizenöt éves tini, Norina is „betéved”  a kávézóba, majd szép lassan kiderül, hogy a barátnője, súlyos beteg. Na és Logan... Logan a rosszfiú, aki az oroszoknak próbálja – mármint „próbálja” –, megadni a tartozását.

Fordulat fordulat hátán, csupán néhány nap leforgása alatt, de nem spolierezek.

Folytatom:

Olvasás közben éreztem a frissen sült pite illatát. Éreztem a feszültséget is a levegőben, amikor a szereplők titkaikat féltették. Csak azok nehogy a felszínre törjenek, mert akkor mindennek vége. Mégiscsak fontos a látszat, az nem annyira sötét, mint a valóság. A cselekmény magával ragadt, könnyedén váltották egymást a szálak, amelyek aztán összeértek. Én, az Olvasó, ott voltam a Welcome Home-ban. Részese voltam a történetnek.

A hídembereknek külön bekezdést szentelek, annyira tetszett. Norina így mesél Lanának a hídemberekről:

 Tudod, Lana, emberek jönnek és mennek az életünkben. Van, aki sokáig, hosszú évekig velünk marad, és akadnak olyanok, akik épp csak keresztezik az utunkat. Viszont azalatt, amíg együtt vagytok, megtanítanak valamire, megvédenek valamitől, vagy csak átsegítenek egy nehéz helyzeten, amiben éppen vagy. Ez a dolguk: hogy találkozzanak veled, és átvigyenek a hídon, az egyik partról a másikra. Utána folytatják a saját útjukat, és lehet, hogy soha többé nem találkoztok.

Értékelem:

A párbeszédek hangsúlyosak, azokban ismerjük meg igazán a karaktereket: fájdalmukat, örömüket, múltjukat, jelenüket és félve őrzött titkaikat. A sztori beszippantja az Olvasót, csak viszi és viszi előre, miközben egyre izgalmasabbá válik a cselekmény. Együtt izgulunk a karakterekkel. Néhol fel-felbukkan egy-két hangzatos dal, amelyeknek címe tökéletesen illeszkedik a sorok közé.

A regény címe pedig különösen tetszett: figyelemfelkeltő és elgondolkodtató. Az Ütközés nemcsak az autóbalesetre utalhat, hanem (átvitt értelemben) akár jelentheti a különböző sorsok ütközését is. A fordulatokat, a Pillanatokat.

És az biztos, hogy Juhász Gergely regényében bőven akad felejthetetlen Pillanat.

Olvasóélmény: 10/10

Fotó: Saját

Rohannak a betűk. Valami új van készülőben, miközben egy álom valósággá válik. A betűk szavakká formálódnak, és a hátukon mondanivalót cipelnek. Bemutatkozom és eönkifejezek. 

Rohannak a betűk. Célirányosan előre, elválaszthatatlanul. Egyszerűen csak... velem születtek. Ajándékba kaptam őket – generációkon átívelő adományként –, hogy tanuljak némi felelősségérzetet; de az sem árt, ha közben megtanulok velük jól bánni. Mármint a megfelelő módon bánni, és észrevenni a bennük rejlő Lehetőségeket. Így ők rohamléptekben menetelhetnek, ugyanis eljött az idő; valami új van készülőben.

Egy álom valósággá válik.

A betűk szavakká formálódnak, és a hátukon mondanivalót cipelnek. Minél nagyobb súlyt visznek a hátukon, annál értékesebb a mondanivalójuk – elválaszthatatlanok egymástól. Hiszen minden egyes leírt betű – és/vagy leütött karakter – egyfajta céllal születik. Valamit át akar adni; valamit meg akar fogni vagy valamit el akar ejteni. (Esetenként kiejteni...)

Mindemellett kell egy közvetítő közeg, egy „anyag”. Úgy tűnik, hogy kollagén helyett (ezúttal) beérik velem is, így én leszek az a bizonyos „anyag”. Egy érzékeny nő, aki írásban tudja magát eönkifejezni. Aki ha kezébe vesz egy könyvet megszagolja, mert érezni akarja régi lapok és a tinta illatát. Meg akarja érinteni a múlt vagy éppen a jelen egy kivonatát, papírokba tömörített valóságát. Bár a valóság leírva olyan világokba röpít, aminek a képzelet aligha szabhat határt.

A Tükör és Irodalom pedig a szerelemblogom. Hiszen az irodalom iránti szerelmem már gyerekként megmutatkozott, amikor is minden év, április 11-én, a költészet napján felolvastam saját verseimet. Ha jól emlékszem, az utolsó, általános iskolai alkotásom gyűjtőneve az Ábrándos 9 volt. Nincs mit tenni, menthetetlenül irodalomszerető voltam már akkor is – azóta is. Majd különféle műfajokban kipróbáltam magam; aztán újságíróként diplomát szereztem, és most is tanulok. Örökké tanulok: magamról és másokról. Csodálatos körforgás, a maga titokzatos koncepciójával.

Például azt sem tudhattam előre, hogy majd én indítok egy irodalmi blogot. Hogy hosszú utat járok be, aminek első lépéseként lehull a rózsaszín köd, leolvad a cukormáz, és marad az igazság. A néhol ködös igazság; de kellő energiával és munkával kitisztulhatnak a homályos részek. A múltamnak ebben a bekezdésben csupán néhány sort szánok, mivel: mindigtovább. (Igen, szeretek szavakat egybeírni, külön választani, aztán ismét összeilleszteni a hiányzó darabkákat. Örökösen alkotok...) Szóval ez a mindigtovább egy olyan érzelemlavinát indított el bennem, amelytől ha akarnék, se tudnék szabadulni. Mert az érzelemlavina hozzám tartozik; főleg akkor, ha minél többször ismétlem a nevét, mert úgy egyre szorosabbá válik a kapcsolatunk.

Az online ismerkedéssel való kapcsolatom pedig tizenegy évet ölel fel, aminek egyik következménye lett az Enna Megmondja blogom. Egy évig szerkesztettem (részletekért kattints IDE), de többször elragadott a hév, és igyekeztem „irodalmibb” köntösbe csomagolni mondanivalómat. Aztán rövidesen egyértelművé vált: az irodalom a múlt, a jelen és a jövő. Összetartozunk.

Na és a tükör... ötbetűs szó, amely méltó helyet foglal az irodalom mellett. Kifejezetten jól mutatnak, és minden erőmmel azon leszek, hogy őszinte barátságot ápoljanak egymással. Mert a tükörre szükség van, ha szeretnénk, hogy tettünk eredménye visszatükröződjön. Mindemellett egy görbe tükör lebontja a cukormázas felszínt, és elkezd kapirgálni – a lélekben is... aztán minél mélyebbre megy, annál görbébb lesz. Na, pontosan ez a célom a bloggal.

Kíváncsiság, tudásvágy, és az irodalom iránti, mélyen gyökerező szenvedély. Már gyerekként arról álmodoztam, hogy én bizony írni fogok; ha törik, ha szakad. Hajtott a kíváncsiság, a tudásvágy, rengeteget olvastam - és olvasok. Minél több tudást „táplálok” elmém fogaskerekébe, annál inkább többet akarok. Csillapíthatatlanul. Így ha kiolvastam egy jó könyvet, az pluszt adott. Egy érzést, amitől nem akartam szabadulni. Rabul ejtett a sztori, vitt magával a cselekmény, majd megfogalmazódott bennem egy vélemény. És általában tetszett; de ha nem, akkor lelkiismeretesen behelyeztem a többi, szeretett könyv közé.

A Tükör és Irodalom színes kavalkádot mutat be a bejegyzések segítségével: ajánlók, könyvekkel kapcsolatos élmények, lelkifröccs, illetve sok-sok érdekesség a szépirodalom – és egy csipetnyi kortárs irodalom - területéről.

Miközben én, Eötvös Natália (Enna),

szívvel-lélekkel,

a sorok között,

minduntalan,

visszatükröződöm.