Bevallom, én foggal-körömmel ragaszkodom ahhoz, ami egykoron boldoggá tett. Nehezemre esik az elengedés, és addig marcangol az utóíz, amíg (végre) képes leszek továbblépni. Elengedni. Fredrik Backman könyve pontosan erről szól. A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb című regénye a fájdalmas elengedést írja le, helyenként pedig illusztrálja is azt. A történet középpontjában a beteg nagyapó áll, aki nagyon idős. Az emlékek vadul cikáznak elméjében, keveri őket, mindeközben „karácsonyillat” terjeng a levegőben. Nagyapó útitársa az unokája, Noah lesz, akivel különféle kalandokat élnek át. És megtanulnak búcsúzni. Könyvértékelés.

Kezdem:

Mesélek egy kicsit. Bevallom, én foggal-körömmel ragaszkodom ahhoz, ami egykoron boldoggá tett. Még akkor is, ha már elszakadtunk egymástól, de én még mindig az utolsó falatokat rágom. Nehezemre esik az elengedés, és addig marcangol az utóíz, amíg (végre) képes leszek továbblépni. És elengedni.

Fredrik Backman könyve pontosan erről szól. A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb című regénye a fájdalmas elengedést írja le, helyenként pedig illusztrálja is azt. A történet középpontjában a beteg nagyapó áll, aki nagyon idős. Az emlékek vadul cikáznak elméjében, keveri őket. Ismeri a kulcsokat, de arra már nem emlékszik, azok mit is nyitnak pontosan. Az agya napról napra jobban fárad.

Noah, de a nagyapónak csak Noahnoah, hiszen „kétszer annyira szereti az unokáját, mint mások”, a nagyapó fia, Ted és persze a szeretett nagyanyó, mindannyian a történet szereplői. Noah lesz nagyapó útitársa, sokat beszélgetnek, így különféle kalandokat élnek át. És megtanulnak búcsúzni. A cselekményszálak összeérnek, nagyapó világa virágzik. „Karácsonyillat” terjeng a levegőben. 

 Folytatom:

Fredrik Backman szívszorító sorokba csomagolta az elengedést. Kivételes tehetséggel röpít minket a nagyapó világába, és nyomon követhetjük az elengedés folyamatát – persze sajátos keretben. De azt a keretet én nem börtönként képzelem el, hanem egy termőföldként. Ahol minden a maga ütemében virágzik, ahol a megfelelő kulcsok nyitják a megfelelő zárakat, és ahol az emlékek épületek között tornyosulnak. "Sosem lettél hétköznappá számomra, szerelmem. Elektromos sokk voltál, tűz." – mondja a nagyapó nagyanyónak. Hagyja virágozni a jácintjait. 

(Az író egyébként  a legelején megjegyzi, nem azért írta le a történetet, hogy elolvassák. Ő csak rendszerezni szerette volna gondolatait, hogy megértse őket. Mert ő egy ilyen ember.)

Értékelem:

Noha a mű kifejezetten rövid, értékéből korántsem vesz el. Minden mondat a helyén van, és a hozzájuk tartozó illusztrációk gondolatokat ébresztenek. Azok összefonódnak, és egy olyan összképet adnak, ami méltó a különleges jelzőre.

A regény címe mellett lehetetlen elmenni. Mágnesként vonz magához, csak olvassuk már el! Én pedig szó nélkül hagytam magam, és őszintén bevallom ezt is: jól tettem. A hosszú cím furcsa egyveleget képez a rövid regénnyel, de ettől (is) olyan különleges, olyan fredrikbackmanes.

Letehetetlenletehetetlen.

Olvasóélmény: 10/10

Fotó: Saját