Nagyjából a harmincadik oldal után értettem meg, hogy egy időutazás (jobb később, mint soha) részese is vagyok, amikor Elza és Emília életének apró mozzanatait, szürke foltjait ismeri meg az olvasó. A történet egy luxusházibuliban kezdődik, ahová mindketten hivatalosak, és ahol Budapest krémje megmutatkozik. Felvonul az elit, forog a kamera, villan a fényképezőgép vakuja, izgatottan várjuk, mégis mi fog történni. Aztán a jól megírt, hollywoodi happy end várat magára; a lelki sérülések felszínre törnek. De valahol pislákol a remény, hátha mégis jobbra fordul az élet, és a múlt kísértetei nem mardossák tovább a szívet-lelket. Könyvértékelés.

Néhány hónappal ezelőtt a WMN oldalán olvastam egy igazán figyelemfelkeltő cikket Szentesi Évától. Már akkor kedvet kaptam az Egyformák vagytok című kötethez, és azóta szerettem volna én magam is véleményt formálni a regényről. Átélni azt az olvasóélményt, amelyet csak egy igazán jó kötet adhat. Így Szécsi Noéminek megelőlegeztem a bizalmat, és elkezdtem olvasni.

A címadás bravúros, a borító 5*-ös, a tükör már eleve sokat sejtet a történetből. Első blikkre arra gondoltam, talán visszaköszön egy titokzatos múltbeli alak, vagy az időben utazunk; aztán legyintettem, hiszen igazából mindegy is, valami biztos, vissza fog tükröződni. A felszínre kerül, és meg fogja csillogtatni erejét - vagy éppen a gyengeségét.

Így is lett, és én nem tévedtem nagyot. Szécsi Noémi: Egyformák vagytok regényének főszereplői Emília – Em – és Elza. A kötet három részre tagolódik: az elsőben Em szemszögéből ismerjük meg az eseményeket, a másodikban Elzáé a főszerep, aztán visszatérünk Em-hez, ezáltal egyfajta keretbe rendeződnek a részek.

A könyvkiadói jogásznő, Elza és a történész, Emília (aki a filmforgatáson szakértőként "funkcionál") barátsága szoros, hívják egymást, ha baj van. Meg akkor is, ha szólít a kötelesség, és hagyni kell, hogy a magassarkú törje a lábat; a ruhának feszülnie kell, ugyanakkor mégis sejtelmesen kell lapulnia a testhez, mert a helyen bőven akadnak női riválisok, így jól kell kinézni; és nem árt megfeledkezni arról az aprócska tényről, hogy a nő nem eszköz. Nem egy használati tárgy, amit a felsőbb osztály hímtagjai alkalomadtán hevesebben rángatnak, máskor pedig a szerelem mámorában evickélni hagynak – persze akkor sem kéz a kézben.

A történet maga egy luxusházibuliban kezdődik, ahová mindketten hivatalosak, és ahol megmutatkozik Budapest krémje. Felvonul az elit, forog a kamera, villan a fényképezőgép vakuja, izgatottan várjuk, mégis mi fog történni. Aztán a jól megírt, hollywoodi happy end várat magára, és elindul a sztori. Ugrálunk az időben.

Nagyjából a harmincadik oldal után értettem meg, hogy egy időutazás (jobb később, mint soha) részese is vagyok, amikor Elza és Emília életének apró mozzanatait, szürke foltjait ismeri meg az olvasó. Érezzük Em becenevének rövidségét, életének pislákoló fényét, a történelem iránt érzett mély és őszinte szeretetét, a múlt diadalittas dicsőítését. Aztán ott van Elza, akinek ami a szívén, az a száján, önként ajánlja fel magát a férfiaknak, hiszen van „pinája”. Ez a tény többször is felbukkan a sztori folyamán, a maga vulgáris köntösbe csomagolt igazságával. Hiszen ő „csak” élvezi az életet, szereti a jó társaságot, még akkor is, ha az nem magyarul adja tudtára (kölcsönös) szimpátiáját. 

Az este lezárja az adott napot, és előkészíti a másnapot. A szó szerinti másnapot, amikor a macskajaj visszatérő vendég, a barátnő szerepe pedig felerősödik, főleg a segítségnyújtás tekintetében. Mert ha jó a buli, akkor elszabadulnak az érzelmek, a gátlások feledésbe merülnek. A barátnőnek pedig szükséges megakadályozni az illuminált állapotban elküldött sms-eket, üzeneteket; mert a barátnőnek kutya kötelessége mindig ott lenni. És megakadályozni a bajt.

Aztán akadnak olyan időszakok az életben, amikor nem lehet azt a bizonyos bajt megakadályozni. Csak megtörténik. Csak sodornak az események, néhanapján csöbörből vödörbe, végeláthatatlanul. De valahol pislákol a remény, hátha mégis jobbra fordul az élet, és a múlt kísértetei nem mardossák tovább a szívet-lelket.

A múlt kéz a kézben jár a jelennel, a történelem fel-felvillanó mozzanatait jeleníti meg a Bárdy család története is. Ezen a ponton fontos megjegyeznem, hogy a kötet a Nyughatatlanok és a Gondolatolvasó folytatása, tehát a regénytrilógia harmadik része. De a kötet önmagában is egészt képez, megállja a helyét. Tulajdonképpen az Egyformák vagytok az első regény, amit az írónőtől olvastam. A nyers és szókimondó stílusával, nehezen, de sikerült belopnia magát a szívembe, így nagy valószínűséggel a többiről is születik majd blogbejegyzés.

Idézek egy részt, amikor Elza gondolatai a kisfilm körül forognak, és elmélkedik arról (is):

„Fucking Away, ezzel a címmel versenyeztettem volna külföldi fesztiválokon a rövid animációk szekciójában, magyar címen el sem gondolkodtam, de ez nyilván furmányosabb lenne, szójátékosabb, amilyenek a magyar címek lenni szoktak, hiszen a magyar elme nem érheti be valami olyan laposan tényszerűvel, hogy „Szétcseszem az életem”.”

Az igazsághoz szorosan hozzátartozik, hogy nehezen haladtam az olvasással, minden egyes szavára oda kellett figyelnem. Volt, amit többször is el kellett olvasnom ahhoz, hogy Szécsi Noémi üzenete célba érjen. Röpködtek a remekbe szabott metaforák, a jelzők, én meg csak kapkodtam a fejemet, uramisten, hogy lehet ennyire jól megfogni a szavak velejét. Megtelíteni mondanivalóval.

És kísértetiesen hasonló sorsokkal.

Olvasóélmény: 9/10 (ugrálunk az időben, és nehezen követhető, az olvasó így könnyebben elveszítheti a fonalat)

 Fotók: Saját