Egy barátság, amely nem kérdez, csak önzetlenül ad. Amely hátat fordít az idő vasfogának, és az évek elteltével is erősen ég a fénye. Rose Tremain könyvére, a Gustav-szonátára nehezen találok megfelelő szavakat. Miközben mohón olvastam Gustav Perle és Anton Zwiebel barátságának történetét, folyamatosan azon gondolkodtam, hogyan lehet a regény ennyire életszagú. Ennyire megindító és fájdalmas. Egyszerre. Családi sorsok, eldobott, boldog pillanatok, és megőrzött, fájó emlékek. Felcserélődtek a jelzők, változtak a személyek. Mindemellett utazunk az időben, a múlt és jelen szálai összefonódnak, a kötelék pedig egyre szorosabb lesz. Könyvértékelés.

Kezdem:

Rose Tremain könyvére, a Gustav-szonátára nehezen találok megfelelő szavakat. Miközben mohón olvastam Gustav Perle és Anton Zwiebel barátságának történetét, folyamatosan azon gondolkodtam, hogyan lehet a regény ennyire életszagú. Ennyire megindító és fájdalmas. Egyszerre.

Egy barátság, amely nem kérdez, csak önzetlenül ad. Amely hátat fordít az idő vasfogának, és az évek elteltével is erősen ég a fénye. És amely a két fiú életét átszőtte, értelemmel ruházta fel azt.

A regény három részre különül el. Az elsőben megismerjük a szereplőket, azok életkörülményeit, amikor is Gustav és a zsidó Anton találkoznak az óvodában, majd összebarátkoznak. Kettejük sorsa megpecsételődik.

A második rész pedig egyfajta időutazás, amely során apránként választ kapunk az első fejezetben felmerült kérdésekre. Persze nem mindegyikre, mert ott a zseniális harmadik rész is, de nem spoilerezek (tovább). A Schwingfest című fejezet Gustav szüleinek megismerkedését írja le, és az azokból kiinduló cselekményszálakkal alkot egy egész részt. Egyszerűen remek.

A harmadik pedig az én személyes kedvencem, hiszen nem várt fordulatokat tartalmaz. Sokféleképpen el lehetett volna indulni, de a brit írónő egy olyan útra terelte regényének szereplőit, amely zseniális megoldásnak bizonyult.

Folytatom:

"Gustav Perle ötéves korában egyetlen dologban volt biztos: hogy szereti a mamáját." – idézem az első fejezet, első mondatát.

Családi sorsok, eldobott, boldog pillanatok, megőrzött fájó emlékek. Felcserélődtek a jelzők, változtak a személyek. De az olvasó a történet nagy részében mégis Svájcban marad, amely végig megőrzi semlegességét. És miközben utazunk az időben, a múlt és jelen szálai összefonódnak.

Gustav felelősségteljes szállodaigazgató, folyamatosan lépett felfelé a ranglétrán. Megküzdött a sikerért. Anton hárítja a felelősséget, nem képes szembenézni a félelmeivel. Elhaladnak mellette az évek, de ő  még mindig „keresi” a sikert. Önmagával küzd. (És a kottavonalaival.)

Értékelem:

Az írónő sorsokat írt le, a maguk csupasz és őszinte valójában. Sallangmentesen, életszagúan. Ám az életszagot korántsem pejoratívan jelzőként használom, hanem a nagybetűs élet velejárójaként. Ugyanis annak fejezetei néha ütöttek-kopottak, és még egy kicsit sem illatoznak…

A cím pedig csodálatos, megindító és fenomenális egyszerre. Hálás vagyok az élményért, hiszen még az utolsó sor, utolsó mondata is mélyen megérintett. 

És ahogyan telik az idő, úgy suhan el mellettünk az élet. A Pillanatokat értékelnünk kell, sőt, muszáj (!), mert csak úgy mondhatjuk el magunkról, mi mindent megtettünk azért, hogy éljük az életünket. Ám amikor ennek ellenére mégis sötétedik az égbolt, és nem tudjuk merre tovább, akad majd egy kötelék, amely mindig visszahúz. 

Szorosan.

Barátságosan.

Olvasóélmény: 10/10

Fotó: Saját