Életregény. Így nevezi Bauer Barbara A leggazdagabb árva c. kötetét. Sorainak főszereplője Wenckheim Krisztina Mária Anna Regina, Wenckheim József Antal gróf lánya, egyetlen gyermeke, aki háromévesen árván marad. És gazdagságot örököl, ami egyrészről megkönnyíti, másrészről pedig megnehezíti életének fejezeteit. A kis kontesz magával ragadó története a 19. század második felének Magyarországát mutatja be; Pest-Buda lüktető pezsgésével, nemesi uradalmainak mindennapjaival. Meg egy Balassi-kötettel. Ajánló.

Bauer Barbara életregényében Wenckheim József Antal gróf, Jókai Mór és Ybl Miklós is elfér egymás mellett. Meg a történetük; életüknek főbb állomásai, illetve összekapcsolódó pontjai, és igazából bárhonnan is szemléljük az eseményeket, a nemesi uradalmak hétköznapjai bőven tartogatnak még meglepetéseket. Esetenként hívatlan vendégeket, nem szívesen látott rokonokat, vagy egyszerűen csak egy furcsa nászajándékot: egy fekete koporsót (hoppá, egy nagyon fontos utalás Jókai Mór: Egy magyar nábob c. regényére).

Aztán ott van a kis kontesz karaktere, aki szimpátiát kelt az olvasóban. Wenckheim Krisztina grófkisasszony igazán bájos, kicsit cserfes, és mélységesen együttérző teremtés, aki ott segít, ahol tud. És ezt nem kötelességből teszi, hanem jószándékból. Majd idővel Sisi császárné palotahölgye lesz - a regény szerint egy kis vers indítja útjára ezt a cselekményszálat.

A leggazdagabb árva a második kötet, amit az írónőtől olvastam (a Porlik, mint a szikla értékelését ITT olvashatjátok). Mindkét regényében visszatérő fogalom az útkeresés, a belső béke megkeresése – és persze megtalálása, hiszen a szerző hősei a világban keresik a helyüket. A méltó helyüket. Azt a helyet, ahová boldogan érkeznek, még akkor is, ha az elsőre lehetetlennek tűnik. Vagy túlságosan távolinak.

Wenckheim Krisztina Mária Anna Regina életregénye során az olvasó megismerkedik Benedek atyával, a Papbácsival, a Nagymamával, Minka nénivel, Jenny kisasszonnyal, Ilonkával – és „sötét” (netán feslett?) múltjával, s Frigyessel is, aki kulcsszereplője a kötetnek. Csupán néhány nevet soroltam fel, akik nagymértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy egy percre se tegyük le A leggazdagabb árvát. Mert az vétek lenne.

 Tudja, nem tudom, mikor vagy mitől, vagy... mi kell ahhoz, hogy megnyugodjak. Valami hiányzik. Valami, ami önnek biztosan megvan, mert ott voltak ön mellett a szülei, és ha kérdések merültek fel önben, akkor megválaszolták. Nekem ez nem adatott meg. Nincsenek válaszaim. Nem tudom, milyen lett volna velük, de azt tudom, hogy milyen nélkülük. (250.)

A stílus és a nyelvezet amolyan bauerbarbarás, ami nekem kifejezetten tetszik, szívesen olvasom sorait. És örömmel. Talán azért, mert a szereplői a megannyi megpróbáltatás után, de megtalálják a boldogságukat. Egy kicsit sem bánják az afelé vezető Utat, mert ami azután várja őket...

Ahhoz nincs fogható.

Ahhoz nincs mérhető.

Olvasói élmény: 9/10

Fotók: Saját

Aki bújt, aki nem, Essexben nem csak gyerekek, legendák is születnek, majd szájhagyomány útján terjednek, így szemtelenül beférkőznek a kis közösség mindennapjaiba. Addig tekeregnek körbe-körbe, míg a helyi lakosok megtanulnak (túl)élni. Mert Sarah Perry regényében a félelem karöltve érkezik az Essexi Kígyó köré szőtt mitikus történetekkel, rejtélyes álmokkal, illetve a Bajjal. Miközben az Áruló Tölgyfája „roskadozik a patkóktól”. Ajánló.

Sarah Perry nem bízta a véletlenre: maradandót alkotott. Az essexi kígyó c. regénye egy olyan mitikus, tizenkilencedik századi környezetbe kalauzolja olvasóit, amelyben az írónő korhűen ábrázolja a viktoriánus világot, és a legendákat is úgy tálalja a sorok között, hogy az olvasó mohón falja a lapokat. Egyre többet és többet akar.

Ahogyan a történet szereplői is. Válaszokat, mihamarabb, hiszen nincs vesztegetnivaló idejük. A jelek sokasodnak, a gyerekek „jönnek-mennek”, a lápvidék titkokat rejt. A kötet elején kiderül, Cora Seaborne özvegy, s rajong különc fiáért, Francis-ért. Majd mindketten Essexbe utaznak, és kezdetét veszi a furcsa kaland, ezáltal pedig a cselekmények különleges módon kapcsolódnak egymáshoz.

Aki bújt, aki nem, a Furcsa Hírek Essexből érkeznek; a Baj, a vízi lény, az Áruló Tölgyfája, ami „roskadozik a patkóktól”, Naomi személye, az ijesztő nevetés, a kék tinta, a kéklő ég, s a rejtélyes álmok, mind-mind megtalálhatóak a kötetben. Fontosnak tartottam kiemelni a felsoroltakat, hiszen jelentőségük van. Ahogyan annak is, hogy a „bűnösök megfizetnek vétkeikért”.

Corát a tettvágy vezérli, nem titkolt szándéka, hogy egy ismeretlen állatfajra bukkanjon (az ammoniteszeknek fontos szerepük van), s így a neve méltó helyet kapjon a British Museumban. Mindemellett megismerhetjük a sebész, Dr. Luke Garrett személyét, William Ransome-ot , Aldwinter egyházközségének plébánosát, annak beteg feleségét, és Spencert, Charles Ambrose-t, Cracknellt, s még hosszasan sorolhatnám a szereplőket. Mindegyikük hozzáad valamit a regényhez. Az igazsághoz.

A kötet különlegessége – a borítón kívül – abban is rejlik, hogy meg kell küzdeni a megértéséért. A karakterek mögé kell látni, egyenként szükségeltetik értelmezni a cselekedeteiket. Például amikor az olvasó azt hinné, már kiismerte Cora karakterét, rádöbben, bőven tartogat még a hölgy meglepetéseket. Továbbá Cora és William levelezése mozaikként illeszkedik a cselekményszálak közé, színesítik azokat. Nekem különösen tetszett a régies nyelvezet, a kölcsönös tisztelet papírra vetett kivonata, s a kettejük között bimbózó „románc” egy-egy kiragadott fejezete.

Mindemellett a félelem és a bűntudat kettőssége is megjelenik a sorok között, méghozzá úgy, hogy fejezetenként egyre többet tudunk meg a két fogalom egymáshoz való viszonyáról.  Ha jobban kifejteném ezt a bizonyos viszonyt, az már spoilerezésnek minősülne, de annyit elárulhatok: a válaszok néha a szemünk előtt tekeregnek (hogy stílusos legyek), és nagyon mélyen gyökereznek.

A félelem pedig megbénítja a testet, lelket, a bűntudat felemészt, a továbblépés és visszalépés közé esetenként egyenlőségjel kerül. Hosszasan elmélkedhetnék arról, mire tekinthetünk szörnyként. Vagy kire. Sarah Perry kötetében bravúros válaszokat kapunk, illetve egy kicsit talán el is gondolkodunk az olvasottakon.

Hiszen aki bújt, aki nem...

Olvasói élmény: 9/10

Fotó: Saját

Szólíts a neveden. Letehetetlen regény. Lélekszakadva elfojtott érzelmekkel, amelyek egy idő után már nem bírják tovább, muszáj a felszínre törniük. Muszáj az Elio és Oliver közötti szikrát lángra lobbantaniuk, a nyári szenvedélyt forróbbá tenniük, miközben a két fiatal szembenéz a valósággal. Mert az később (!) tartogathat felejthetetlen élményeket, legalább olyan átéléssel és gyengédséggel, mint egy féltve dédelgetett álom. Egymásról. Egymással. André Aciman kötét ajánlom. 

Adott egy félénk kamasz fiú, Elio, egy szemtelenül jóképű, amerikai kutató, Oliver és egy felejthetetlen, forró nyár. André Aciman: Szólíts a neveden című kötete az olasz riviérára kalauzolja az olvasót, illetve vadregényes tájakra, ahol még Dante is fel-feltűnik (szoborként vagy idézetek formájában), és a nagybetűs pillanat hevében elmélyül a két fiatal közötti barátság. Persze csak akkor, ha a belső vívódásaikat a háttérbe szorítják, s az elfojtott érzelmek utat törnek maguknak.

Az ominózus,"tűzzel" és "kábulattal" teli nyáron Oliver felforgatta Elio mindennapjait. Nyaralóvendégként érkezik a kamasz fiú családjához, és az utolsó simításokat végzi a kéziratán, így a proffal (Elio édesapjával) többször is folytat eszmecserét; ennélfogva olvashatunk a klasszikus irodalomról és a klasszikus zenéről is. 

Mikor ha nem később? - indítja első fejezetét a szerző. Az én bejegyzésemben e mondat címként szerepel, mivel rendkívül sokatmondó, rengeteg érzelmet terel egy mederbe, az emlékek medrébe. Ennélfogva megtudjuk: Rómában a válluk szenvedélyesen összeér, az erkély nem csak Shakespeare drámájában játszik kulcsfontosságú szerepet, aztán a Szent-Kelemen szindróma létező fogalom, és a Santa Maria dell'Anima emlékei a régi falnál érik el tetőpontjukat, amelyet egy szenvedélyes csók pecsétel meg. Elio és Oliver nyíltan felvállalja önmagát, mit sem törődve a járókelők árgus tekintetével.

A szerző ügyesen bánik a metaforákkal, a szavakkal, a szavak sorrendjével, az érzelmi paletta széles skáláját vonultatja fel az olvasó előtt. És az olvasónak pedig nincs más dolga, minthogy hagyja magát elkalauzolni Olaszország vadregényes tájaira, főként a piazzettai események által. Ugyebár dolce vita.

Szeretem a szentimentális sorokat, így nem meglepő, hogy a kötet nagyon közel áll a szívemhez. Az író mesterien szövi a történet fonalát, ezáltal pedig a cselekményszálakat is kellőképp mesterien alakítja. Szólíts a neveden története páratlan, a karakterek mégis párban érkeznek. Eleinte félénken, rettegve a visszautasítástól (vagy a beteljesüléstől?), aztán egyre közelebb és közelebb kerülnek egymáshoz, a legféltettebb titkok testet öltenek, valósággá válnak, miközben elhangzik: "Szólíts a neveden!".

André Aciman stílusa (hála és köszönet a fordítónak, Szigethy-Mallász Ritának, a remek munkájáért!) egy olyan szentimentális burokba helyezi a két szereplőt, pontosabban főszereplőt (igen, a figyelem középpontját is ketten birtokolják, ennyire hasonlóak), ami arra készteti az Olvasót, hogy olvasson. És olvasson tovább. Egy percre se hagyja Eliot egyedül őrlődni, mert a kételyek fojtogatják, aztán megbénítják, míg végül magatehetetlenül heverészik a földön. Vagy fekszik az ágyon. Majd jön egy jel, ami lángra lobbantja azt a bizonyos szikrát, elindul az érzelmi lavina, amit egyes egyedül Oliver képes kordában tartani. Már ha akarja.

És az a fránya korkülönbség, a (csekély) hét év, miközben titokban ellopni a pillanatot, a másik fürkésző tekintetét, vagy épp az olvasásban megzavarni, kizökkenteni a kézirat megírásából, kizökkenteni az álomvilágból. Mert a valóságban is van valami, amire érdemes figyelni. Például egymásra.

"A szemem világa, mondtam, a szemem világa, a világ világossága, ez vagy te, az életem világossága. Fogalmam sem volt, mit jelenthet a "szemem világa", sőt a lelkem mélyén el is gondolkoztam, honnan a csudából kerülhetett elő ez a közhely, most azonban épp az ilyen badarságoktól szöktek a szemembe könnyek, amiket legszívesebben a párnájába sírtam, a fürdőnadrágjában töröltem volna, a könnyek, amikről azt kívántam, bár megérintené őket a nyelve hegyével, hogy ettől egy csapásra elszálljon minden bánatom." (105.)

Számomra a kötet a kedvencek élvonalába került. A stílus, a nyelvezet, ahogyan Aciman mesterien formálja a szavakat, így nem meglepő, hogy a kötetet szépirodalmi kategóriában, Lambda Irodalmi Díjjal jutalmazták. A szerző szakterülete a francia irodalom, Marcel Proust munkássága, és jelenleg az ötödik regényén dolgozik. Egyébként a kötetből nagyjátékfilm is készült, 2017-ben, Luca Guadagnino rendezésében. 

Remek írói stílus: megvan

Mesterien szőtt cselekményszálak: megvan

Felejthetetlen sorok: megvan

Olvasói élmény: 10/10
Fotó: Saját

"Szóra éhes lélek". Bauer Barbara úgy pakolgatja egymás mellé a szavakat, méghozzá hármas egységben, mintha a legfinomabb, legízletesebb kenyér hozzávalóit válogatná össze. Elsőként a kovászt. Aztán a székely hagyományokat. Végül az otthont teszi a Porlik, mint a szikla című regényébe - természetesen ősi recept alapján. Könyvajánló.

Tudom-tudom, furcsa címet adtam a bejegyzésemnek. Kicsit több idézőjel, zárójel, mint ami elfogadott, kicsit több információ, mint ami elfogadott, főleg amikor "történt valami". Például 1920. június 4-én a Nagy-Trianon-kastélyban. Aztán másnap, június 5-én. És tudniillik, úgy nagyon nehéz otthonra lelni, ha közben honvágy gyötri a szívet, a lelket. Mert a szívünkben csupán egy otthonnak van hely. Bauer Barbara: Porlik, mint a szikla című regénye pedig erről is szól.

És Amandáról, aki egy sikeres nő. Az a nő, aki megállás nélkül hajt, szinte belezuhan abba a bizonyos körforgásba, majd elfelejt levegőt venni. Nincs rá ideje. Aztán felmond, és szerencsére van egy figyelmes Mamuskája (nagymamája), aki (még) időben mutat neki egy mentsvárat. A mentsvárig Székelyföldre utazik, ott átéli a pillanatot, és még Péterrel is megismerkedik.

Mamuska a múltról mesél, és mesél (dőlt betűvel, őszintén). Nem a történelmet meséli, hanem a valóságot, úgy, ahogyan azt ő saját szemeivel látta, saját bőrén tapasztalta. Beszél a "borzalom éjszakájáról", a múlt sötét képkockáiról, a "szóra éhes lélek"-ről, a családi tragédiá(k)ról, az ország tragédiájáról, a trianoni döntésről. Mindezt a Székelyföld iránt érzett határtalan szeretet járja át (amit halmozott metaforákkal, és a már említett dőlt betűkkel érzékeltet a szerző).

Amanda sokáig nem foglalkozott a nagymama szavainak súlyával, nem értette az üzenetet. Pedig az végig a szeme előtt hevert. Csak látnia kellett. "Ne félj elhinni, ha mást is találsz, ami a tiéd.", hangzik el többször is Mamuska bölcsessége. A különös utazás célja megkeresni a múltját, megtalálni önmagát. Meg akarja élni a pillanatot. Aztán olyannyira jól érzi magát a régi-új közegben, hogy nem várt fordulatokkal gazdagodik élettörténete.

A tisztelet hangsúlyos elem, ami a hagyományokat őrzi. A Porlik, mint a szikla magában hordozza az első világháború borzalmas pillanatait, a nehezen gyógyuló sebeket, az Erdélyi Otthont, a trianoni békediktátum következményeit. Rendkívül szépen megfogalmazott, mély mondanivalótól hemzsegő sorok együttese a kötet, ami oly' könnyedén bánik az olvasói élménnyel. Ad. Sokat ad. És egyáltalán nem mindegy, hogy ásványvíz vagy borvíz, csombor vagy borsikafű, meg amúgy is a tárkonyos ecet szükséges? Nézőpont kérdése lenne? Nem, a tradícióké.

Külön bekezdést szentelek a pékségnek. Igen, a pékek nagyon korán kelnek, dagasztanak, persze előtte felsorakoztatják egymás mellé a hozzávalókat, aztán valami csodálatosat alkotnak. Mondhatni ízletes mesterművet. És az, hogy az olvasó könnyedén bele tudja magát helyezni a történetbe, így pedig szinte érzi a friss kenyér illatát, az korántsem a véletlen műve, hisz az írónő egy péktanfolyamot is elvégzett.

Nagyjából a kötet közepén (vagy lehet egy ici-picit tovább) az olvasó megismerkedik Virág (Mákvirág), Ilon, Simon és Zoltán közös történetével, ami kulcsfontosságú a cselekményt illetően. Annyit még elárulhatok, hogy fordulatos és izgalmas, és segít értelmezni, megérteni a "történt valami"-t is. Nekem kifejezetten tetszett, hogy a regény végéhez érve mindenre fény derül. Mármint Fény.

A kötetből megtudjuk, hogyan képes egy utazás megváltoztatni az események előre megtervezett rendjét; hogyan lehet lélekkel dagasztani, miközben a Fény átjárja testünket; sőt, még az is kiderül, hogy a hagyományok a múlt díszes őrzői, továbbá az összetartozás, a családi kötelék és a szeretet hármasa szoros láncolatot alkot.

"A kő porlik, omlik, mint a szikla, a fa múlandó, de újra megveti magát a földben. Újra és újra kinő, és faraghatunk belőle új kaput." 

Olvasói élmény: 9/10
Fotó: Saját

Ebben a regényben a szintetikus sonka és a szintetikus tofu egymással vetekedik, viszont mindkettőhöz marslé dukál, földöntúli, finom ízzel, mindeközben a Lehetetlen megfejthetővé válik, és az ajtó nemcsak beszél, hanem még viccelődik is (!) - persze szigorúan kísérleti jelleggel. Bobbie Peers nem bízza a véletlenre; egy olyan világot teremt William Wenton számára, amelyben a biotechnológia és a mesterséges intelligencia fontos alkotóelem, a lurídium pedig hiánycikk. Könyvjánló.

A William Wenton-trilógia első kötete, A lurídiumtolvaj izgalmas olvasmány: cselekményének szálai a legváratlanabb pillanatban gubancolódnak össze, és rejtvényeket hagynak maguk után. Majd jön a főhős, a fiatal William, aki játszi könnyedséggel megfejti a Lehetetlent, a világ legbonyolultabb kódját, így az események szoros láncolatát indítja útjára. 

Most vagy soha. William megragadja a pillanatot. Elmegy a kiállításra. Mert érzi, hogy ott a helye, látnia kell a Lehetetlent, amely rövid időn belül továbbköltözik, méghozzá Finnországba, így nincs ideje tétovázni. Ennélfogva megragadja a a pillanatot, annak hevében és mámorában. Abban a mámorban, amely minden egyes alkalommal úrrá lesz rajta, ha kódok társaságában találja magát. Majd rejtélyes módon megfejti azokat (előtte egyetlen kódfejtőnek sem sikerült), és szép lassan összeilleszti életének hiányzó darabkáit.

Mindeközben dönt a szintetikus sonka és a szintetikus tofu között (noha mindkettőhöz marslé dukál, földöntúli, finom ízzel), aztán barátságot köt Isciával, móresre tanítja Freddyt, s hihetetlen kalandokba keveredik: a Poszthumán Kutatóintézetben, azon belül az Orbitóriumban, a Kozmotóriumban, s később a Félretájékoztatási Központban is, amely a legbiztonságosabb (búvó)helyként funkcionál. 

Ebben az eseménydús kötetben Norvégia és London kulcsfontosságú helyszín, ugyanis általuk ismerhetjük meg a nagypapa személyéhez tartozó történet hiányzó láncszemeit, ezáltal pedig egyre érthetőbbé válik az Abraham Talley-Fritz Goffman-Benjamin Slapperton háromszög is. Meg az is, mégis mi közük az intelligens fémhez, a lurídiumhoz, amely képes felvenni bárminek az alakját, programozás révén.

Bobbie Peers egy fordulatos, kalandos és rendkívül precízen megalkotott, "szintetikus" világba kalauzolja olvasóit, és mindezt úgy, hogy néhány utalást tesz a Terminátorra is. (Bravúros megoldás.) Infobot, filozofóbot, lépcsőmászóbot, torzsalkodóbot, csupán néhány robot, amelyek fel-feltűnnek az ifjúsági regényében. Én olvasás közben szinte láttam magam előtt a történet képkockáit. Mintha egy kaland-és akciófilm jelenetei elevenednének meg lelki szemeim előtt. Ám ez sem a véletlen műve: az író sikeres filmrendező és forgatókönyvíró, sőt, első kötet megfilmesítési jogait a Kódjátszma rendezője, Morten Tyldium megvásárolta!

A kötet folytatása, tehát a trilógia második része A kriptokapu címet viseli majd, és kíváncsian várom, milyen fordulatokkal örvendezteti meg olvasóit Bobbie Peers. Hiszen az biztos, hogy William Wenton élete még csak most kezdődik el igazán...

És nem kísérleti jelleggel.

Olvasói élmény: 9/10
Fotó: Saját

Marceline Loridan-Ivens kötete nem egy szokványos apa-lánya kapcsolatot mesél el. Jóval több annál. Jóval mélyebb annál. A történet szálai 1944-ben indulnak útjukra, a franciaországi Drancyban, aztán a Harmadik Birodalom haláltáboraiban folytatódnak. Marceline-t Birkenauba deportálják, Édesapját pedig Auschwitzba, így elválasztják őket egymástól. És te nem jöttél vissza fájdalmas emlékek együttese, némán elnyomott miértek sorozata, illetve egy olyan kötelező kötet, amit hatalmas vétek lenne nem elolvasni.

Marceline Loridan-Ivens kötete nem egy szokványos apa-lánya kapcsolatot mesél el. Jóval több annál. Jóval mélyebb annál. Marceline és Édesapja ("Slojme") az SS-szel szemben próbálta megőrizni méltóságát, miközben embertelen körülmények között harcoltak a túlélésért. Hogy újra egymás (védelmező) karjaiban lehessenek.

És te nem jöttél vissza történetének szálai 1944-ben indulnak útjukra, a franciaországi Drancyban, aztán a náci haláltáborokban folytatódnak. Marceline-t Birkenauba deportálják, Édesapját pedig Auschwitzba, így elválasztják őket egymástól. Ám mielőtt ez megtörténik, az Édesapa felhívja figyelmét a lányának arra, hogy fiatal, így talán életben fog maradni, de ő (tehát "Slojme") nem fog visszatérni. Ezt Marceline sosem felejtette el, örökké belé ivódtak Édesapja szavai.

Kötelező kötet, ami az olvasó szíve mélyére hatol. Ott megkeresi a legérzékenyebb pontot, és csakis ott kezd el mesélni. Őszintén, kendőzetlenül, zsigeri élni akarással. És te nem jöttél vissza fájdalmas emlékek együttese, némán elnyomott miértek sorozata és egy szívbemarkoló apa-lánya kapcsolat bizonyítéka. Hatalmas vétek lenne nem elolvasni.

"Egyike vagyok annak a százhatvan embernek, aki még él a két és félezer visszatérőből. 76 500-an voltunk franciaországi zsidók, akik Auschwitz-Birkenauba mentek. A táborokban hat és fél millióan haltak meg." (120. oldal)

Ahol az SS még a bőr alá is beférkőzik, ahol a félelmet tapintani lehet a levegőben, ahol a betegségek hazajárnak és a halál mindennapos vendég, ott próbál helytállni Marceline és Édesapja. Továbbá olvashatunk több deportált zsidóról is, közülük Malát emelném ki, akire a tábor(ok)ban hősként tekintettek.

Családi krónika, kordokumentum, vallomás, egy elveszett levél kárpótlása, egy kislány segélykiáltása, egy idős hölgy segélykiáltása és válasza Édesapja elvesztésére - halálára. A Harmadik Birodalom haláltáborainak, koncentrációs táborainak kegyetlenségeire. Amiket inkább elfelejtene, minthogy megtanuljon velük együtt élni. Csillapíthatatlan bűntudatot érez, mert ő életben maradt.

"A túlélés érzéketlenné tesz mások könnye iránt. Különben belefulladnánk." - olvasható a 35. oldalon. Majd ír a szerző a visszatérésről, annak körülményeiről, és arról, hogyan folytatta életét, továbbá a hatalmas űrről, amit az Édesapja hiánya hagyott maga után.

De a lelke mélyén Loridan-Ivens még mindig az a kislány maradt, akitől az Édesapja megkérdezi: 

"Mire vágysz a világon a legjobban, Marceline?"

Fotó: Saját

Olvasói élmény: 10/10

Arundhati Roy második regénye, A Felhőtlen Boldogság Minisztériuma korántsem könnyed olvasmány. Politikával átszőtt mondataiban egy olyan világ képe rajzolódik ki, amely a hátán (és a szívén?) hordozza a háború borzalmait, szenvedéseit, fájdalmait, halottjait és sötét titkait. A vaskos kötet magába foglalja az indiai-pakisztáni ellenségeskedést, a kasmíri konfliktust, illetve a hinduk és a muzulmánok közötti ellentétet is. Mindeközben a temetőben új ismeretségek köttetnek, régi kapcsolatok fűződnek szorosabbra, a szabadság pedig másfajta értelmezést nyer. Provokatív regény a szubkontinensről.

Arundhati Roy második regénye korántsem könnyed olvasmány. Politikával átszőtt mondataiban egy olyan világ képe rajzolódik ki, amely a hátán (és a szívén?) hordozza a háború borzalmait, szenvedéseit, fájdalmait, halottjait és sötét titkait. A Felhőtlen Boldogság Minisztériumának szereplői nem alszanak nyugodtan. Nyugodt lelkiismerettel. Mindegyikük hibázott, ennélfogva valamit elfelejtene. Valamit eltemetne. Mert a múlt sötétebb, mint azt szeretnék, és a jövő ködösebb, mint azt szeretnék.

A cselekményekszálak összefonódva alkotják a történet gerincét, a szereplők pedig saját kis (élet)történetükkel járulnak hozzá a felemelő olvasói élményhez. A vaskos kötet magába foglalja az indiai-pakisztáni ellenségeskedést, a kasmíri konfliktust, illetve a hinduk és a muzulmánok közötti ellentétet is. Ennélfogva bepillantást nyerhetünk az indiai világba; a vallási, politikai és társadalmi ellentétek fojtogatásába, miközben a szereplőknek szembe kell nézniük a lelkiismeretükkel. 

Hírhedt ellenőrzőpontokon a katonák néha a fiatalemberek mellkasára tapasztják a fülüket, és hallgatják a szívverésüket. Az a szóbeszéd járta, hogy némely katonáknak még a sztetoszkópjuk is van. "Ennek a szíve a szabadságért ver", mondogatják, és ez elég ok ahhoz, hogy túl gyors vagy túl lassú szívet rejtő testet Cargóba, a Pápá kettőbe vagy a Síráz moziba vigyék - a Völgy legrettegettebb kihallgató központjaiba." - olvasható a kötet 427.-428. oldalán.

Kulcsfontosságú helyszín a temetőben lévő Dzsannat panzió, ami "kapcsolatban áll" a túlvilággal, és rövid időn belül hatalmas népszerűségre tesz szert, hiszen a kiszorultak, kiűzöttek befogadását tűzte ki céljául. Andzsum, aki hidzsrának (testben lévő szent lélek) vallja magát (nem pedig transzneműnek), az ő nevéhez köthető az Ódelhin kívül álló panzió létrehozása. 

A temető mint összekötő kapocs. A temető mindenkit befogad: szenvedélybetegeket (például heroinistákat), hidzsrákat, hindukat, muzulmánokat. A sírkövek közelében új ismeretségek köttetnek, régi kapcsolatok fűződnek szorosabbra, a szabadság pedig másfajta értelmezést nyer.

A regény mozgalmas, fordulatokkal teli; a szereplők küzdenek, harcolnak, másokkal és önmagukkal is. Belső vívódásuk, hol lecsendesedik, hol pedig felerősödik - az aktuális politikai helyzettől függően. Az olvasónak nem szükségeltetik igazságot tennie, csak sodródia kell az árral. Arundhati Roy sodró lendületével (és a sorok között elrejtett véleményével).

Izgalmas, provokatív kötet, a maga szerteágazó (élet)történeteivel, gyarlósággal, hiúsággal, hatalomvággyal, félelemmel, fájdalommal és csipetnyi szerelemmel fűszerezve. Norman, te vagy az? című egyetemi darab, amely elindítja a szerelmi szálakat, hiszen ott, akkor, a darab próbáján Sz. Tilóttamá (Tiló), Múszá Jeszuí (Múszá), Nágarádzs Hariharan (Nága), Garson Hobart, és Biplab Dászgupta (akit később A háziúr c. fejezetben részletesebben megismerhetünk) sorsa örökre megpecsételődik. Tiló különcségével elvarázsolja őket, idővel mélyebb érzelmeket táplálnak iránta, és fel-felbukkannak majd egymás életében. És "érzelemerdejében" - ahogyan az írónő címkézte a szerelmi szálak egyvelegét.

Mindemellett Zainab, Szaddám Huszein (a férfi, aki ezt a nevet viseli, igazából más néven született), Nimmó Górakhpuri, Dr. Ázád Bháratíja, illetve Amrík Szingh, a maga kegyetlenségével, brutalitásával szorosan kapcsolódik a kötethez. Míg az utóbbi személy erősen ellenszenvet vált ki az olvasóból, addig az előtte felsorolt nevek rokonszenvesebbnek tűnnek.

India, Kasmír, Pakisztán, kibékíthetetlen ellentétek, és az ominózus év (1984) Delhi történelmében. Az olvasónak figyelmesen kell követni az eseményeket. Arundhati Roy regénye vallási, politikai, társadalmi ellentéteken nyugszik, ugyanakkor mégis mutat egy temetőben lévő világot, amelynek lakói kölcsönösen tisztelik egymást, elfogadják egymást. Szabadok a maguk módján.

A kötet végéhez közeledve olvashatunk egy kislányról, Dzsabín kisasszonyról, (később Udajá Dzsabín kisasszonyról), aki megérkezésével felforgatja a mindennapjait, és valami olyasmit hoz magával, amire a Dzsannat lakói sosem gondoltak volna. 

Megindító, humánus regény. Kalandos, az életből kiragadott fejezetekkel. De mégis reményteli köntösben. Huszonegy év telt el azóta, hogy Arundhati Roy megírta első regényét, Az Apró Dolgok Istenét, ami fikcióra épült. Ellentétben az új kötetével.

Második kötetét az írónő A vigasztalanoknak ajánlja.

Felhőtlenül.

(Őszintén.)

Olvasói élmény: 10/10

Fotók: Saját

Hygge. Öt betűs szó, amely a pillanat örömében születik, és magába foglalja a valahova tartozást, az egyszerűséget, az otthonosságot, a melegség érzését és a jóllétet egyaránt. Louisa Thomsen Brits: Hygge - Harmónia dán módra címet viselő, lélekmelengető könyvében az egymáshoz és a pillanathoz való kapcsolódás csodálatos egyveleget alkot. Arról nem is beszélve, hogy a kötet által közelebb jutunk a boldogsággal átitatott, "sajátosan dán" fogalom megértéséhez, miközben megtanulunk harmonikus kapcsolatban élni önmagunkkal, illetve a minket körbeölelő nagyvilággal. Ajánló.

Hygge. Öt betűs szó, amely a pillanat örömében születik, és magába foglalja a valahova tartozást, az egyszerűséget, az otthonosságot, a melegség érzését és a jóllétet egyaránt. Louisa Thomsen Brits lélekmelengető kötete, a Hygge - Harmónia dán módra bemutatja, hogyan éljük meg a pillanatot, hogyan értékeljük a mindennapok apró csodáit, és nem utolsó sorban, hogyan teremtsük meg a belső harmóniát. 

A kötet a boldogság "receptjét" hozza el az otthonunkba, néhol illusztrációk kíséretében, néhol pedig hasznos tanácsokkal ellátott idézetek formájában nyújt lelki és szellemi felüdülést. A hygge szertefoszlik egy olyan környezetben, ahol káosz uralkodik. Ennélfogva még csírájában sem mutatkozik meg, így képtelenség a harmóniát és a káoszt egy mondatban említeni. Tudnillik, képtelenek egymás mellett létezni.

A dánok tudatosak; nem hagyják, hogy bármi is megzavarja az ő kis együttlétüket, családi összejöveteleiket. Külső és belső harmóniára törekednek, pontosabban nemcsak arra törekednek, hanem aszerint is élnek. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a világ legboldogabb emberei közé sorolandók.

A "recept" tehát a következő: belülről kifelé, semmiképp sem fordítva, különben nem fog működni. A hygge érzése bennünk lakozik (nem "szükségeltetik" dánnak lenni hozzá), csupán életre kell hívni. Ehhez nincs más dolgunk, mint odafigyelni az apró örömökre, átélni a meghitt pillanat varázsát, és kiszakadni az örökös hajtásból. Egy pillanatra megállni és a melegség érzésével megtölteni szívünket. Harmonikus kapcsolatban élni önmagunkkal, illetve a minket körbeölelő nagyvilággal. Hinni a mindennapi csodákban, egyszerűen, egyenlőségben élni, együtt létezni.

Egy ódon, ütött-kopott tárgy; egy rongyosra forgatott és olvasott könyv; egy gyertyafényben megvilágított családtag arcképe egyaránt megidézheti a hyggét, ugyanis mindezek a komfortosságot, a biztonságot érzékeltetik az ismerős mindennapokban. A mindennapok azáltal válnak ismerőssé, hogy különféle napi rituálékat alakítunk ki.

Ha elengedjük a stresszt, a zavart keltő, negatív érzéseket, akkor jó úton haladunk a lélekmelengető hygge felé. Ennél a megjegyzésemnél idézem az egyik kedvenc részemet a kötetből:

"Amikor a hyggét élvezzük, a jóllét érzését erősítjük önmagunkban és másokban, és újra emberi méltóságot csempészünk a folytonos rohanás és kérlelhetetlen termeléskényszer jellemezte társadalmi berendezkedésünkbe, kaput nyitva a jóság, a szeretet és az előzékenység előtt. A hygge úgy árasztja szét a jóllétet a társadalomban, mint a tisztitótűz lángja." - olvasható a könyv 150. oldalán.

Tehát létezik az a pillanat, amikor harmóniában állunk önmagunkkal, kizárjuk a negatív gondolatainkat, elengedjük a feszültséget, a görcsös tenniakarást, és egyszerűen csak... átéljük a pillanat örömét. A belső harmóniából fakadó boldogságot, amely körbevesz minket, csak elég tudatosnak kell lennünk ahhoz, hogy észrevegyük azt. 

Mert a hygge maga a folyamat.

Maga az élmény.

Olvasói élmény: 9/10

Fotók: Saját

Hagyatékból előkerült dosszié, öt füzettel, mély és őszinte szerelemmel. Szabó Magda: Nyusziék - Naplók 1950-1958 című kötete érzelmi kincsesláda, a maga földöntúli erejével. A füzetek emlékek, a múltról, Szabó Magda és férje, Szobotka Tibor kapcsolatáról. Ők ketten teremtenek egy belső világot, távol a külső világtól, annak zajától, félelmeitől, kételyekkel teli mindennapjaitól, a pénztelenségtől, a munkától, netán annak hiányától, s mindattól, ami kettejük boldogságát akadályozhatná. "Ezer élet kellene, és mind Veled" - Iskolai füzetek az igaz szerelemről.

Hagyatékból előkerült dosszié, öt füzettel, mély és őszinte szerelemmel. Szabó Magda: Nyusziék - Naplók 1950-1958 című kötete olyan jegyzeteket tartalmaz, amelyek könnyedén belopják magukat az olvasók szívébe. Nem túlzás, és még csak nem is ámítás, hiszen az írónő olyan részletesen ismerteti férjével, Szobotka Tiborral való kapcsolatának egy-egy kiragadott fejezetét, hogy néhol megfelelő jelzőt sem találhatunk rá. Mert csak ők érthették. Csak ők érezhették - igazán.

A kötet érzelmi kincsesláda, a maga földöntúli erejével. A füzetek emlékek, a múltról és kettejük szerelméről. Az írónő az első (Nyusziék I.) és a második (Nyusziék II.) naplóban részletesen ismerteti egy-egy belső világbeli napját, napjukat, szenvedélyes szerelmük meghitt pillanatait, ezáltal a "topuzást", "nyuszizást" (együtt végzendő tevékenységek, amelyeket egymás beceneveiből alkottak) is, az anyagi helyzetük kilátástalanságát és a szűkös mindennapokat, a harmadikban pedig már kevesebbet ír a férjéhez fűződő kapcsolatáról, így a munkahelyi történéseknek nagyobb figyelmet szentel. A negyedik füzet egyfajta "útleírás", bár nem a szó legszorosabb értelmében, inkább amolyan szabómagdásan. Az ötödik füzet (Nyúlak negyedik könyve) a fényről szól, ami kivezet a kilátástalanságból, és még inkább megpecsételi kettejük sorsát. Kettejük szerelmét. Ebben a füzetben található egy utólagos bejegyzés is, 1983. március 1-jei dátummal, ami jelentősen eltér a Nyusziékban megszokott hangulatvilágtól. 

Kifejezetten tetszettek az idegen szavak, az írónő latin nyelv iránti érdeklődése és szeretete. Továbbá nekem, mint (menthetetlen) irodalomkedvelőnek, különösen kedves volt a kortársak ismertetése: Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Pilinszky János, illetve Devecseri Gábor egyaránt helyet kapott a sorok között. Mindehhez szorosan hozzátartozik, hogy az írónő és férje szellemi társak is voltak, mindketten rajongtak az irodalomért. (És egymásért.)

Szabó Magda és Szobotka Tibor teremt egy világot, ahol csak ketten vannak - az lesz a belső világuk. Távol a külső világtól, annak zajától, félelmeitől, kételyekkel teli mindennapjaitól, a pénztelenségtől, a munkától, netán annak hiányától, s mindattól, ami kettejük boldogságát akadályozhatná. "Ezer élet kellene, és mind Veled" - írja Szabó Magda az első füzet, 41. oldalán.

Szorosan fogják egymást, miközben elvesznek a pillanatban. Szerelmes érintések, csókok, ölelések, már-már festői idillt varázsol az olvasó lelki szemei elé. És kölcsönös tiszteletet. Ők ketten, a nagybetűs szerelem égisze alatt tisztelik egymás érzéseit, érintéseit, tekintetét, és összefonódva ébrednek a holnappal. Mert a holnap mindig eljön - egészen addig, amíg ott vannak egymásnak.

"Annyira eggyé lettél az életemmel, hogy teljesen tehetetlen, tanácstalan, béna volnék Nélküled. Mindennek Te adsz értelmet és jelentőséget. Olykor végiggondolni sem mertem, mennyire szeretlek."

Különben a Mindennek vége, külön semmit sem érnek. Nem tudnak egymás nélkül élni, tetőtől talpig összeérni, eggyé válni...

... "borzasztó boldogságban".

Olvasói élmény: 10/10

Fotók: Saját

Semmi sem az, aminek látszik. Senki sem az, aminek látszik. Varázslatosan szerteágazó történet a klánok közötti acsarkodásról és Ophélie igazán emberi mivoltáról. A tél jegyesei A tükörjáró-trilógia első regénye, amelyben Christelle Dabos különleges képességű szereplőknek ad otthont, akik szellemi és érzelmi síkon is próbára teszik egymást. Aztán „Fejjelafalnak kisasszony” a sarkára áll, és megtöri a jeget.

Christelle Dabos ifjúsági regényének cselekménye varázslatosan szerteágazó, a különleges képességekkel felvértezett szereplők játszanak egymással és a fantasztikummal, miközben egy olyan világ kapuja nyílik ki az olvasó előtt, amelyben semmi sem az, aminek látszik. Senki sem az, akinek látszik.

Klánok (például Sárkányok, Délibábosok) közötti viaskodás könyve ez, szellemi és érzelmi síkon, a kis, animista olvasó, Ophélie és a nyakigláb, sohasem mosolygó Thorn eljegyzésével kezdődően. Hála a Matrónák „segítő szándékának”, kettejük sorsa megpecsételődik, így az őrült kaland kezdetét veszi.

Az adott klánon belül összetartozás, becsület uralkodik. Klánon kívül a szereplők acsarkodnak egymással, Faruk figyelméért, és az eszközök között nem válogatnak. Ám ha mindez ennyire egyszerű lenne, Christelle Dabos nem trilógiának szánta volna történetét. Noha a karakterek különleges képességekkel rendelkeznek (klánoktól függően), mindez mit sem ér Faruk oltalma nélkül.

A tél jegyesei A tükörjáró-sorozat első regénye, ami a fantasztikum jegyében fagyosabbnál fagyosabb lelkek közé varázsolja olvasóit. Aztán jön „Fejjelafalnak kisasszony” – ahogyan a levéltáros bácsikája nevezi –, vagyis Ophélie, aki nemcsak a két olvasó kezét hozza magával, hanem világosságot csempész a négy fal közé. És igazságot. Az ártatlansága többeknek is szemet szúr, mivel úgy sejtik, ő lehet a hiányzó láncszem. A hatalomvágy, a félelem, a gyarlóság, a hiúság, a büszkeség, a közöny, mind-mind árnyékként követik a szereplőket. Így a lány kezdetben a klánok tagjainak játékszere, ám rövid időn belül rájön a turpisságra, és az ellene elkövetett ármánykodásra.

Ophélie nagyon rokonszenves karakter (ha nem az egyetlen), aki a zord, áskálódásokkal teli környezetben is megőrzi emberi mivoltát. Utazása során több hibát is vét, ám tanul belőlük, s rá kell jönnie, hogy csak annak hihet, amit a saját bőrén tapasztal. Hiába a Holdvilágban érvényben lévő diplomáciai menedékjog, az csak formalitás kérdése. Ahogyan az animista szívélyes fogadtatása is, aki jelenlétével alaposan felforgatja a fagyos mindennapokat. Aztán a sarkára áll, és megtöri a jeget.  

Választékos szóhasználat, fordulatos cselekmény és különleges karakterek egyvelege alkotja a kötetet. Kéz a kézben járnak, így összehangoltan lépkednek: legyen szó tükörjárásról vagy az emlékek közötti barangolástól. Ennek hatására sokat gondolkodtam a történeten. Mégis én hogyan viselkednék egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben? Egyáltalán képes lennék olyan hősiesen helytállni, és egyre magabiztosabban venni az előttem álló akadályokat, mint Ophélie? Bárhogyan is nézzük, az animista hatalmas karakterfejlődésen megy keresztül az első regény során, hiszen a láthatatlanságból kilép a figyelem középpontjába; a védtelen, szemüveges kislányból, bátor és határozott, önmagát vállalni képes hölggyé alakul. Így a képzeletbeli, legkülönlegesebb karakter díját én neki adnám.

Aki nyugodtnak tűnik, az belül őrjöng; aki hangos kacajával örvendezteti meg a hallgatóságot, az a szíve mélyén fájlal valamit – netán valakinek a hiányát palástolja, és ez megy éjt nappal alá téve. Minden szereplő rendelkezik különleges képességgel, illetve az ahhoz tartozó, kusza múltbeli szálakkal. A jelen pedig ingatag lábakon áll, mondhatni a képzelet szülte térségek között bandukol. Néhol eltéved, másutt fénycsóvákat hagy maga után. A képzeletünk játszik velünk, miközben a Háló szemei mindent látnak. A Sárkányok vadásznak, a Délibábosok trükköznek, s ebben a környezetben próbál helytállni Ophélie. És a folytatásra már nem kell olyan sokat várnunk, hiszen a trilógia második kötete idén ősszel érkezik. 

 „Amikor az ember tárgyakat olvas, háttérbe szorítja önmagát, hogy teret engedjen valaki más történetének. Ahhoz viszont, hogy belépj a tükörbe, önmagaddal kell szembenézned.” 

Harry Potter, Alice Csodaországban, mitológiai történetek, és persze a belga telek inspirálták az írónőt, ennélfogva az olvasóit egy olyan fantasy-világgal ajándékozza meg, amelynek kapui minduntalan nyitva állnak. Csak hinni kell benne – és neki.

Mert fantasztikus kalandban lesz részünk.

Becsszó.

Olvasói élmény : 10/10

Fotók: Saját