Szemtelen lassúsággal utazom a sorok között. Ismét egy novella utolsó mondata következik, és én megint libabőrös leszek, ez egy már hosszú fejezetek óta. A percek nehezen telnek, az órák, mintha régóta elbúcsúztak volna, és az emlékek elidőznek mellettem. Ha a „csendes kalendárium” beszélni tudna, elmondaná, hogy a könnyel (és a könnyekkel), a mosollyal, a szerelemmel, a szakítással, a kötődéssel és az elmúlással csínján kell bánni, néha többet is kapunk belőle, mint amennyit elbírunk. Grecsó Krisztián új kötetét, a Harminc év napsütést értékelem. 

Kezdem:

Szemtelen lassúsággal utazom a sorok között. Ismét egy novella utolsó mondata következik, és én megint libabőrös leszek, ez egy már hosszú fejezetek óta. A percek nehezen telnek, az órák, mintha régóta elbúcsúztak volna, és az emlékek elidőznek mellettem. Grecsó Krisztián új kötete, a Harminc év napsütés szorosan jön utánam (vagy én megyek utána?), beleélem magam a novellákba. Talán kicsit érzékenyebben is érintenek, talán kicsit a szívemhez is szólnak. Hiszen nekem is volt első szerelmem, tiniként én is lázadtam a világ ellen, a karácsonyi sürgés-forgás az én emlékeimben is méltó helyet foglal el, na és az otthon... az otthon édes ízét minduntalan magamban érzem. A nagymamám, az én kis szívemnek is kedves, az édesanyám süteményei pedig néhanapján félresikerülnek. De a szándék a fontos, és az neki van bőven.

Folytatom:

Ha a „csendes kalendárium” beszélni tudna, elmondaná, hogy a könnyel (és a könnyekkel), a mosollyal, a szerelemmel, a szakítással, a kötődéssel és az elmúlással csínján kell bánni, néha többet is kapunk belőle, mint amennyit elbírunk. Azok folyamatos mozgásban vannak, kéz a kézben járnak. A generációkat összekötő „csendes kalendárium”, harminc év gondosan lejegyzett emlékeit tárja az Olvasó elé, ízlelgetve annak minden egyes pillanatát.

Ennek fényében a novellák közül kiragadnék néhányat, és idéznék belőlük pár sort. Csupán azért, mert a szívemnek kedvesek, és a mondanivalójuk mélyen megérintett.

Az Össze kéne szedni című novellából kiragadott részlet:

„Össze kéne szedni a szilvát!” Ezt mondta valaki. Nem köszönt, nem ugrott a nyakába, csak állt a rongyos bakaruhájában, amiben kétszer járta meg a Dont, és ezt mondta: „Össze kéne szedni.” Mi mást lehet mondani négy év után? Akkora öröm ez, hogy nem lehet élni benne. Nem lehet kimutatni, ekkora boldogság nem talál magának nevetést, mosolygást, ekkora váratlanság csak néz bele a semmibe, hallgat.”

A monológ-mappa című részben található, A férj monológjából idézett néhány sor:

Idegen lettem. A lakásában. A házasságban. Lassan magamban is. Nem értettem, miért tűröm ezt. Hogy úgy vagyok, mint akit elragadtak. A kimondhatatlan mondatok sorra kimondattak, azok, melyekről évekkel azelőtt mind a ketten azt gondoltuk, hogy a mi házasságunkban soha nem hangzanak majd el. Éreztem, hogy nem igaz, hogy majd elmúlik. Hogy az árulást el lehet felejteni. Azok a mondatok létező dolgok lettek, családtagok, a sértések ott sorakoztak a levegőben, és én már azt sem akartam, hogy szeressék egymást, hogy a vádaskodások is velünk ölelkezzenek.

A Kémlelő című novellából idézem:

 „És ott, a kémlelőben más volt a világ. És mi is mások voltunk: boldogak és ijedősek. Féltünk, hogy ránk szakad a lépcsőházi sötét, és odabent majd, ahol a boldogság lakik, ahol nevetnek a többiek; nem látnak majd minket egy pillanatra.”

Értékelem:

Ahogyan az író mozgásba hozza a szavakat, ahogyan megformálja a mondatokat, és ahogyan a kötetet megtelíti élettel, zseniális. Mármint zse-ni-á-lis. Szavainak lelke van.

A jó cím pedig elgondolkodtat, hat az érzékszerveinkre, valamiféle reakciót vált ki. A Harminc év napsütés pedig pontosan ezt teszi. Érezzük, ahogyan a bőrünket simogatják a nap sugarai, kicsit még melegünk is van. Közben halljuk az óramutató kattogását, lassan telik az idő, hiszen az éveknek egyenként kell adni lehetőséget arra, hogy bizonyíthassanak. Hogy ők is képesek adni, magukból. Például emlékeket, amelyekkel finoman bánunk, így gondosan őrizzük azokat, nehogy feledésbe merüljenek. És látjuk az évszakok örökös körforgását is, egyszer fázunk, másszor melegünk van, de hagyjuk a boldogságot szétterülni testünkben. Nincs szükségünk a fájdalomra, arra már alig emlékszünk, csak a napsütésre koncentrálunk. Melengeti a lelkünket.

És azt sosem felejtjük el...

Olvasóélmény: 10/10

Fotó: Saját