A kötet, amiről érdemes beszélni (Megjegyezni!) – Jurij Poljakov: Gödölye tejben

jp123.jpg

„Inkább igen, mint nem”. A Gödölye tejben inkább az igenek kötete, mint a nemeké, nem is várhatunk mást Jurij Poljakovtól, ő már csak tudja, milyen eszközökkel lehet szatírát írni. És milyen eszközök nélkül érdemes. A több mint négyszáznegyven oldalból megtudjuk, író bárkiből lehet, nincs szükség hozzá papírra, tollra, sőt, még írógépre sem. Elég egy örömittas fogadás, a többi majd jön magától. Fricska a posztszovjet értelmiségnek, illetve a kor politikai berendezkedésének, mindezt úgy, hogy akad egy egyszerű segédmunkás, aki Rubik-kockával „keresi a korszak kulturális kódját”. (Nem elfelejteni – folytatni.)

Teljes bekezdés a teljes igazságért. (Igyekszik az ember – felkiáltójel.) Nehezen indult kettőnk kapcsolata: a köteté és az enyém. Mindketten akartunk valamit: én olvasói élményt, a Poljakov-kötet lelkes olvasót („inkább igen, mint nem”). És megértést. Mert itt bizony az üres lapoknak is funkciója van, de nevezzünk inkább tiszta lapoknak, valami újnak a kezdetét, valami egészen meghökkentőnek, a maga módján zseniálisnak, csak ne merüljön feledésbe. Emlékezzenek rá, legyen nyoma, akár egy vaskos mappába sűrítve, akár az amorálovka „ihlette” fogadás következményeként, kontextustól függően: eredményeként. Kedves olvasóim, szükség volt erre a kicsit ködös kitérőre, hogy rátérhessek arra, amiről igazán szól a Helikon Kiadó gondozásában megjelent, Gödölye tejben című szatíra.

Jurij Poljakov nevével és munkásságával a Demagrád kapcsán ismerkedtem meg (a véleményem itt olvasható). A Demagrád és a Gödölye tejben között hasonlóságokat vélek felfedezni, de az utóbbi jelentős mértékben az írók és a költők politikához való viszonyáról szól, a különleges kiváltságokról, többek között a dácsákról és az anyagi juttatásokról, tehát alapos és precíz korrajzot kap az olvasó a gorbacsovi reformoktól kezdve (peresztrojka, glasznoszty) egészen a Szovjetunió széthullásig, miközben a szovjet, később a posztszovjet éra írótársadalmának mindennapjait mutatja be a szerző.

A cselekmény és az irodalmi kavalkád

A kötet alaptörténete szerint a könyvárus és a költő fogadást köt egymással. Az elbeszélő - akinek külső leírása és neve a teljes kötet során ismeretlen marad -, elhatározza, az egyszerű segédmunkásból, Viktorból (Vityok) híres írót farag, méghozzá úgy, hogy egyetlen egy betűt sem szükséges leírnia, elvégre bárkiből lehet író. Tehetség sem kell hozzá, minek is az?! Már maga az alapötlet egyfajta társadalomkritikát fogalmaz meg, ezáltal pedig fricskát ad. Arról nem is beszélve, hogy ebben a kötetben a KGB-ből (sok esetben) kimarad egy Gé, nehogy túlságosan feltűnő legyen, a kor (párthű) embere retteg az „izmus” végződésű szavaktól, a sötét autó pedig csak akkor jön, ha szándékozik valamit tenni. Vagy elvenni. Továbbá magyar vonatkozás is fellelhető a kötetben, gondolok itt Vityokra, aki Rubik-kockát forgat, hiszen „keresi a korszak kulturális kódját” (Na, ez, kérem szépen, zseniális, meg kell hagyni!).

A cselekmény fő helyszíne Moszkva, azon belül is az Írók Háza, ahol zajlik az élet, belépés csak belépőkártyával lehetséges. Az étteremben a zakuszka mellé pletyka jár, némi szesszel felöntve. A szerző élethű képet fest le a kor értelmiségéről, alkotói közegéről: az olvasó szinte részese a történéseknek. („Transzcendetális”.) Mindemellett bőséges irodalmi kavalkád jellemzi a kötetet: Bulgakov, Puskin, Gogol, Csehov, Majakovszkij, Szolzsenyicin közbeékelésével – véleményem szerint helytálló ez a kifejezés -, ám ne tessék pejoratív értelemben használni, mert az én értelmezésemben a közbeékelés rendkívül pozitív jelentéssel bír.

jp51.jpg

Az elbeszélő és annak ismérvei - legalábbis ami az olvasói értelmezést illeti

 Az elbeszélőnek, a főhősnek (Poljakov értelmezésében inkább antihős) külön bekezdést szentelek. Ha már ő tárja az olvasó elé az eseményeket, segítségével bekúszunk az orosz irodalmi elitbe, abba a környezetbe, ahol könnyedén (?) gödölyét főznek a tejben. Az elbeszélő a szellemi atyja ennek a korántsem mindennapi ötletnek, és fejezetről fejezetre megteremti Viktor Akasin „regényíró” karakterét. Mondhatni imidzsét. A hírnév A kehelybe c. „regénnyel” indul, és az ominózus tévészereplés után zuhan a mélybe. Látszólag a semmibe. Aztán hoppá, egy amerikai díj, és ami mögötte van... Tehát a kezdet és a látszólag semmi között pedig ott vannak azok a bizonyos lapok, amelyek sokkal mélyebb mondanivalóval és tartalommal rendelkeznek, mint az elsőre gondolnánk. Érdemes hozzáolvasni a szerző utószavát, a Hogyan főztem ki a gödölyét tejben? című fejezetben.

Érdekes, hogy a narrátor neve nem derül ki a regényből, illetve külső leírása sem ismert. Viszont akad néhány információ, aminek a figyelmes olvasó a birtokába juthat: 1., epigrammákat ír és az "opuská"-t, 2. valószínű, átlépte a krisztusi kort, 3., mély érzelmek fűzik Ankához, Gorinyin lányához, 4., képzelőereje az amorálovka hatására megtáltosodik, ennélfogva nem veti meg a hedonista életvitelt (sem). „Olyan korban élünk, amikor antihős bármelyikünkből lehet.” (441.) jegyzi meg Poljakov, egyfajta magyarázatként a titokzatos narrátor karakterével kapcsolatosan.

„Feküdtem, bámultam a tapétán a barna foltot, és testem darabjai fokozatosan, valami szédítő, testetlen sűrítményként kezdtek elszakadni a földön elterülő testemtől, és a fal felé igyekeztek, bele ebben a porszívómohósággal búgó foltba. A folt túloldalán pedig ezek a sűrítmények összerendeződtek, összepasszoltak, összeragadtak, és újra engem formáztak, miközben összevesztek egymással, és cincogtak, mint a patkányok. Végül újra eggyé váltam: utolsóként a valahol lemaradt szemem került vissza a régi helyére.” (312.)

Amint a fenti szövegrészt elolvastam, eldöntöttem, nekem ezt idéznem kell, sőt, muszáj, többek között azért, mert kafkai mélységet vélek benne felfedezni, főleg az elidegenedés és a magányérzet kapcsán, gondoljunk csak Gregor Samsára Az átváltozásban. És ezt én nem hagyhattam figyelmen kívül, mert Franz Kafka kedves a szívemnek, ahogyan Mihail Afanaszjevics Bulgakov is, utóbbit pedig azért említem, mert a Gödölye tejben fülszövege szerint a regény Bulgakovot idézi. Zárójelben: "inkább igen, mint nem".

Összegezvén az olvasottakat

Poljakov részletesen magyaráz, véleményem szerint néhol többletinformációt ad, ami jelentősen eltereli a figyelmet a fontos(abb) mondanivalóról. A többletinformáció átadásának fő eszköze, amikor az elbeszélő jelzi, hogy előrevetíti az eseményeket, ennélfogva „ugrál” az időben. Számomra ez nehezítette a történet megértését, lassította az olvasási folyamatot. Mindemellett összességében kijelenthető, a karakterek alaposan és éles kontúrral megrajzoltak, a korrajz kiváltképp hiteles, az olvasó szinte érzi az Írók Házának atmoszféráját, miközben azon gondolkodik, vajon őt mikor kínálják meg zakuszkával...

(Vagy mikor kötnek vele egy fogadást.)

Vagy mikor kap egy tiszta lapot...

 

„Lényegében azonban az író nem más, mint ceruza, amellyel egy adott korszak leírja a számára szükséges szavakat. Érezheted magad bazi nagy demiurgosznak, bezárkózhatsz az elefántcsont- vagy akár a mamutcsonttornyodba is, de mindenképpen a korszak „hegyez ki” téged, feltételesen szólva, a vörös vagy a kék végeden, és miután megnyálazott, rábök veled a tiszta papírlapra. A te dolgod csak annyi, hogy ne törj el a nyomása alatt.” (437.)

Eötvös Natália (Enna)

Olvasói élmény: 8/10

Fotók: Saját

Kiadó: Helikon Kiadó

Fordító: Goretity József

Oldalszám: 444 oldal

Kiadás éve: 2017

Kötés: Keménytábla, védőborító

ISBN: 9789632279084