Gnarls Barkley. Andy Warhol. Jay-Z. Csupán néhány (populáris) név, akiket inspiráltak a svájci pszichiáter, Hermann Rorschach tintapacái. Damion Searls rendkívüli gondossággal megírt és megszerkesztett, részletgazdag kötete a The Times szerint "az év gondolatébresztő könyve". Szerintem érdemes beszélni róla. Írni róla. Ugyanis a közel négyszázhatvan oldalon fény derül Hermann Rorschach izgalmas (élet)történetére, a tintafoltteszt és az észlelés rejtélyeire, valamint arra, pontosan mit is jelent az, hogy a pacák senkit sem zárnak a "képlet börtönébe". Értékelés.

Hermann Rorschach és az ő tintapacái nagyon (-nagyon) ingoványos, hullámvölgyekkel teli utat jártak be. Nem volt könnyű sorsuk. Kezdetben a tesztet hitetlenkedéssel fogadták, sokáig viták kereszttüzében állt, a kritikusok  „áltudományos hókuszpókusz”-ként illették a tíz tintafoltból álló képsorozatot. Rorschachnak meg kellett vívnia a csatáit Sigmund Freuddal, Carl Gustav Junggal, miközben lelkesedése nem hagyott alább, hiszen feltett szándéka volt az elme működésének feltárása, a mentális betegségek felderítése, de nem a „megszokott” módon: szerinte valódi kilétünkről a vizuális látásmódunkkal árulunk el a legtöbbet. A kötetből megtudjuk azt is, a pszichológia iránti érdeklődésében jelentős szerepet játszott a„tolsztoji késztetés”, amely a lelkek gyógyítását tűzte ki céljául. És ha már az orosz kultúránál járunk, az sem meglepő, hogy Rorschachot az orosz nők is elbűvölték, különösen Olga Vasziljevna Stempelin, akivel később összeházasodtak. Két gyermekük született: Lisa és Wadim.

A szerző kiadatlan levelekből és naplókból merít, továbbá a Rorschach család tagjaival, barátaival, kollégáival készített interjúkra hivatkozik, idéz belőlük, ezáltal is színesítve az életrajzot. Mindeközben nyomon követhetjük a Rorschach-metafora alakulását, ami először Amerikában váltott ki érdeklődést, később pedig „ugyanazon tekintélyellenes késztetések jelképévé vált, amelyek egy korábbi nemzedék pszichiátereit kétségbe vonták”. (346.) Aztán hosszú évtizedek teltek el, és a Rorschach-metaforát a „kibékíthetetlen egyéni különbségek szimbólumaként használták”. (346.) Manapság pedig az önkifejezés egyik módjaként használatos, hiszen a tesztben mindannyian azt látjuk, amit látni akarunk. Amit a magunk egyéni módján látunk. Mert „a pacáknak saját megjelenésük van”. Egyébként magát a tesztet vádlottak, álláskeresők, elmebetegek millióival elvégeztették, sőt, még azokkal is, akik önmagukat jobban meg akarták ismerni, és mindezeket példákkal szemlélteti, esetenként illusztrálja a kötet.

Jóllehet egy igazán informatív kötetről van szó, viszont engem (sajnos) nem győzött meg arról, hogy valóban „az év gondolatébresztő könyve”, ahogyan a borítón olvasható, The Times-sor beharangozta. Valami félresiklott. Talán túlságosan csak példákra számítottam, (csak) azokra fókuszáltam, és titkon reméltem, a szerző megkímél a sok (-sok) számadattól és névtől. Persze, fontosak a tények, nélkülük nem is beszélhetnénk életrajzról sem, ugyanakkor mindez megnehezítette az olvasást, valamint a történések egymásutánjának a követhetőségét. Mindezektől eltekintve, mégis bőven akadnak olyan részek, amelyek tetszettek és amelyeket kifejezetten gyorsan olvastam. A hangsúly a gyorsaságon van, ugyanis én alapvetően lassabban olvasok, minden egyes szót megízlelek, egész addig, míg bátran kijelenthetem: na, ez igen, nem hagyott rossz szájízt maga után! – nem tehetek róla, mohón falom az érdekes történeteket.

Ennek a mohóságnak ékes példája A nácik Rorschach-tesztelése című fejezet. Izgalmas volt betekintést nyerni (már amennyire lehetséges volt) az 1945-ben megkezdett nürnbergi perbe, annak jogi és erkölcsi dilemmájába. „Hol a kultúra viszonylagosságának a határa? Ha pedig a nácik csakugyan tébolyult pszichopaták, nem menthetők-e fel beszámíthatatlanságuk miatt, illetve bíróság elé állíthatók-e egyáltalán? A nürnbergi per egyik vádlottja, Julius Streicher olyan kártékony és betegesen perverz antiszemita volt, hogy 1939-ben maga Hitler távolította el posztjáról és vetette házi őrizetbe. Milyen értelemben felelős egy ilyen ember a háborús bűneiért?”. (250-251.) Ezekre a kérdésekre keresi a választ e fejezet, ugyanakkor mégis igyekszik objektíven tekinteni rájuk, hiszen két ellentétes álláspontot is ismertet, ettől olyan zseniális. Zárójelben: Göring „gondolatvilága”, hiúságának különböző jelenetei meghökkentőek (megbotránkoztatóak?) voltak, szerintem megéri „elcsámcsogni” azon a fejezeten (is).

A kötet tehát egy részletgazdag portré, az első valódi életrajz Hermann Rorschachról, aki rendíthetetlenül kiállt a női egyenjogúság mellett (felkiáltójel); aki a korai haláláig hitt magában, a tesztjében, ezáltal pedig a végsőkig küzdött; akinek a lelkesedése és kitartása példaértékű; aki nem akarta az embereket (a pácienseket) a „képlet börtönébe zárni” , ugyanis ő a társadalmi érintkezésre, a hagyományokra és a szokásokra egyfajta akadályként tekintett, amelyek gátolják a „kilátást a valódi életre” és ő az a pszichiáter, aki tíz tintafolttal képes volt lerázni a konvenció nyűgét.

  „A családjának mindkét ágáról művészi vénával megáldott Hermann Rorschach egész életében hitte, hogy az emberi észlelés az elme, a test és a világ közös metszéspontja. Meg akarta érteni a különböző emberek vizuális észlelésének egyedi, sajátos módját, hiszen a látás – amint a színekről Cézanne vallotta – „az a pont, ahol az agy és a világmindenség találkozik”.” (344.)

 Eötvös Natália (Enna)

Fotók: Saját

Olvasói élmény: 7/10