A sötétség Avalonba költözik – Liz Nugent: Mindig is éjjel lesz

ln1.jpg

Ez a közel négyszáz oldalas kötet két lábbal a földön jár. Nem kíván elröpíteni idilli hangulatot idéző tájakra, és a szereplők ékesszólásaitól sem „terhes”, egyszerűen csak a rideg valóságot mutatja be. Azt a rideg, zord valóságot, ami se szó, se beszéd Írországba, egészen pontosan Avalonba költözik. A Mindig is éjjel lesz már a címében is feszültséget kelt és drámaiságot sugall. Három rész, három titkokkal övezett évszám és három élesen megrajzolt, kulcsfontosságú karakter. „Ha élne Hitchcock ebből rendezne filmet”. Recenzió.

Liz Nugent mosolyog a Mindig is éjjel lesz belső borítóján. Széles mosolya alatt olyan információk szerepelnek, mint „a pszichothriller írországi királynője”, és  „mesterien kitalált történetei Hitchcock mozifilmjeit idézik”. De én most megpróbálok elvonatkoztatni a szerzőnő pozitív kisugárzásától, széles mosolyától, és csak az általa leírt, rideg ír valóságra koncentrálok. Na, meg Avalonra, ahová a sötétség költözik. (Költözött.)

A Lettero Kiadó gondozásában megjelent kötet helyszíne Írország. Recenziómat Avalon köré építem, ami egy fényűző birtok, hatszobás, György korabeli házzal, körülötte lévő egyholdas birtokkal. Hatalmas terület, hatalmas, sötét titkokkal. A Fitzsimons család lakhelye, ahol dráma drámát követ, és ahol a kötet során a főszereplők útjai kereszteződnek. Lydia, Laurence és Karen elbeszélései alapján különböző nézőpontokból ismerheti meg az olvasó a történet hullámvölgyekkel teli útját, titkokkal övezett ösvényeit. Olvasmányos, fordulatos pszichothriller Liz Nugent tollából.

A kötet három részre osztható. Az első rész az 1980-as év eseményeit ismerteti, különösképp Annie Doyle meggyilkolásának körülményeit, a bűncselekmény eltusolására, nyomozására, a tettes(ek?) személye körüli sötét titkokra. „A férjem nem akarta megölni Annie Doyle-t. Persze az a hazug dög megérdemelte a halált.” (11.) – jegyzi meg Lydia már a kezdő mondatokban. Ennélfogva megteremtődik a feszültség, ami a történet előre haladtával egyre inkább befészkelődik a sorok közé. Az olvasó megismeri a Fitzsimons házaspárt (Lydia, Andrew), illetve a fiúkat, Laurence-t, Annie Doyle családját, főként a húgát, Karent. A második részben eltelik öt év, az események tovább bonyolódnak, a kérdések sokszorozódnak, a válaszok pedig még váratnak magukra. A harmadik rész pedig 2016-ban játszódik, és csupán néhány lapot ölel fel. A rész rövidsége ellenére válaszokat rejt magában, és felteszi az i-re a pontot. Az olvasó megkapja a várva várt katarzist.

Érdemes megvizsgálni a kötetet a rabság tekintetében. Az egyik kulcsfontosságú szereplő, Laurence az étkezés – pontosabban falás – rabja. Kate a nyomozásé, megszállottan keresi a nővérét, képtelen elfogadni, hogy nincs többé. Ő nem adja fel. Ahogyan Lydia sem: ő az anyaság megszállottja. Engedtessék meg nekem, hogy ebben a kontextusban pejoratív értelemben használjam a megszállott jelzőt, kiindulva a kötet történetéből és hangulatából. A következő bekezdésben érthetőbbé válnak soraim.

„Az anyámnak szinte minden problémára van valami megoldása” (233.) – ekképpen jellemzi Laurence édesanyját. Ugyanakkor nem lehet szó – pardon, karakter nélkül hagyni azt a tényt, hogy Lydia a kötet szereplőit bábfiguraként irányítja, manipulálja, ezért (is) ellenszenves a karaktere. Csak a saját érdekeit veszi figyelembe. Jóllehet többször olvasható, hogy önzetlenül segíteni akar másokon (főként magán), illetve az is, hogy ő csak a legjobbat szeretné a fiának (főként magának). Az írónő bravúrosan, pontosan középen helyezi el a korántsem épelméjű Lydiát, aki a történések centrumában büszkén viseli a skarlátvörös rúzst (is).

 „Amikor magunkhoz tértünk az első döbbenetből, próbáltam azt elérni, hogy ne beszéljen a lányról. Csak akkor kerülhetett szóba, amikor az alibiről vagy arról volt szó, hogyan tüntessünk el minden létező bizonyítékot és nyomot. Úgy gondoltam, túlzottan felkavarja ez a téma, és jobb, ha továbblépünk, mintha mi sem történt volna. Persze annak ellenére, hogy nem beszéltünk róla, magamban én is rengetegszer végiggondoltam annak az éjszakának minden egyes pillanatát. Mindig azt szerettem volna, ha egyes momentumok, apró részletek megváltoztathatóak lettek volna. De hát a tények sajnos tények, és együtt kell élnünk velük.” (11.)

Az elbeszélők váltakoznak, a feszültség érződik, a történet folyamatosan bonyolódik. Nem hagyja unatkozni az olvasót. Ennélfogva a Mindig is éjjel lesz egy rendkívül jól megírt pszichothriller, amiben a szerző remekül alkalmazza a feszültségkeltés eszközeit: például a kötet vége felé közeledve Laurence karakterével történik majd valami, ami egy egészen elképesztő és izgalmas végkifejletet eredményez. Nagyon-nagyon meglepett – és pontosan ezért tetszik annyira. Zárójelben: az utolsó lapon Lydia az elbeszélő, ezzel nincs is baj, a „baj” talán ott kezdődik, hogy túlságosan sok információt sűrít a szerző az utolsó oldalra, mintha azon a lapon szeretne az összes, olvasóban felmerült kérdésre választ adni. Hangsúlyozom ez a baj inkább idézőjelben értendő, mint anélkül, persze ettől eltekintve is kerek a (sötét) történet.

Noha a műfaj nem áll hozzám a legközelebb, mégis nagyon tetszett; szükségét éreztem annak, hogy írjak róla. És Avalonról, ami elnyeli az igazságot.

A világosságot.

Eötvös Natália (Enna)

Olvasói élmény: 10/10

Fotó: Saját

Kiadó: Lettero Kiadó

Eredeti cím: Lying in Wait

Fordító: Róbert Pál

Oldalszám: 399 oldal

Kiadás éve: 2017

Kötés: Kartonált

ISBN: 9786155733444