A címadás nem egyszerű feladat. Egy címbe sűríteni mindazt, amiről szól az iromány, a szerzemény, az alkotás, és még sorolhatnám a szebbnél szebb szavakat, kifejezéseket, ám akkor nem érnék a gondolatmenetem végére. Pontosabban elkanyarodnék a kiindulóponttól, másról kezdenék el írni, de nekem itt és most címet kell adnom a recenziómnak. Valami frappánsat. Valami olyasmit, ami segít megérteni Mörk Leonóra regényének törékenységét. Finom gondolatainak ívét, a női karaktereinek generációkon átívelő hősiességét. A mustársárga emlékképek margójára.

Mörk Leonóra remekül választott címet új regényének. Olvasás után számomra egyértelművé vált, A porcelánlány egy törékeny idilli pillanatot őriz meg kulcsfontosságú momentumként, amely igyekszik magába zárni két szerelmes boldogságát. Pillanatnyi boldogság ez, amelyet az első világháború oly’ könnyedén elvett, földbe tiport, így Heinrichet és Juliannát elválasztotta egymástól. A szerelmesek története a huszadik század elején kezdődik, amikor is Heinrich Fielmann vendégként érkezik Kammererék házába, és akit, mint kiderül, „nem zavarja túlságosan” Wagner. Kammerer Julianna (Julika) viszont szereti Wagnert, rajong a zenéért, ahogyan a könyvekért is. Szerencsére ez mindkettejükben közös. Kettejük története a kötetben lévő, huszadik századi idősík szála.

És van egy másik is, a huszonegyedik századi szál, ahonnan a kötet főcselekménye indul. A főszereplő a gyógytornász, Sebestyén Lili, akinek látszólag tökéletes élete van. Mondhatni irigylésre méltó – legalábbis annak tűnik. Aztán egyszer csak az Instagram-posztok sűrűjében rábukkan egy ismerős fotóra, ami egy régi udvarházat ábrázol, és nyomozni kezd. Ugyanis a lány családi hagyatékként hozzájut egy biedermeier komódhoz, ami múltbeli kincseket rejt: megsárgult fotóalbumot, a miskolci polgárlány (az üknagymama, Kammerer Julianna) emlékkönyvét, rajzokat, csipkekesztyűket, megválaszolatlan kérdéseket. És Lili abban az emlékkönyvben látja az északnémet kastélyt ábrázoló fotót, amit a közösségi média egyik felületén pillantott meg. S ha mindez nem lenne elég, egy véletlennek köszönhetően áthelyezik Usedom szigetére, Ahlbeckbe, ahol dolgoznia kell. „Berlin fürdőkádja” izgalmas titkokat rejt: a keleti-tengeri szigeten a vörös téglás udvarház megszólal, az első világháborús katonaláda segítségével pedig mesélni kezd. És ne feledkezzünk meg Andreas-ról sem.

Mörk Leonóra köteteiben közös az életszeretet; az utazás (főleg Németországba), az irodalom (Theodor Storm, Thomas Mann), a könyvek, a zene (Richard Wagner) iránti szenvedélyes rajongás; regényeinek hősei nők (itt elolvashatod A papagájos ablakról írt recenziómat), akik keresik az Útjukat, és ezáltal a múlt egy-egy darabkája fontos szerepet kap. Ezúttal az életszeretetre hoztam példát, idézve Sebestyén Lili karakterének sorait:

„Én annyira szeretek én lenni! Én, Sebestyén Lili! Ha listát kellene összeállítanom, hosszasan tudnám sorolni, mi mindent szeretek az érett szőlőtől a barokk zenén át a bőrömet simogató kasmírpulcsiig. Szeretem érezni reggelente, amikor felébredek, hogy fiatal vagyok, egészséges és erős, és a testem engedelmeskedik nekem. Szeretem nézni, ahogy a kis cinkék ugrálnak az ablakom előtt álló almafa ágain. Szeretek belekortyolni a frissen főzött kávéba, vagy élvezni a nyelvemen a joghurtomba kevert málna ízét. Szeretem hallgatni a Messiásban Händel trombitáinak fényes hangját. Szeretek behunyt szemmel lebegni a tenger vizében, súlytalanul, mintha elszakadtam volna a földtől. Szeretem beszívni esténként az ágyneműmre fújt párnaspray levendulás-vetiverfüves illatát. Szeretem követni József Attila alapprogramját: enni, inni, ölelni, aludni. Szeretek élni.” (36-37.)

A szerző egy interjúban úgy nyilatkozott, járt a regényének helyszínein, ennélfogva a saját tapasztalatait írja le, és milyen jó, hogy saját élményanyagból dolgozik, ezért is olyan magával ragadó a stílusa. Szinte érezzük a szellő kellemes fuvallatát, a bodzabokor bódító illatát, a német tengerpart homokja perzseli a talpunkat, és két főhősnő kalandjait szinte magunkénak érezzük. Mert A porcelánlány finom gondolatainak íve hatással van az olvasóra: először elgondolkodtatja, aztán hozzászoktatja a folyamatos olvasáshoz, ezáltal a mindennapok részesévé válik, majd a kettőszáznyolcvanhatodik oldalon eléri a katarzist.

Mustársárga emlékképekben.

Storm-sorokkal összefonódva.

Eötvös Natália (Enna)

Olvasói élmény: 9/10

Fotók: Saját

Lana Millan kötetében elkövetik mind a hét főbűnt. És egy bukott angyal, Raziel, emberként él, lélegzik, érez, miközben 'összebarátkozik' egy jóképű démonnal, majd együtt vágnak neki a nagy kalandnak. A cél a Tudás Könyvének megszerzése, a helyszín Amerika, a szereplők pedig (emberként) próbálnak túlélni. Helytállni. És nem utolsó sorban: indokolatlanul sok édességet esznek.„Gyorstalpaló emberképző” huszonnyolc fejezetben. Recenzió.

Lana Millan második regényében, a Razielben elkövetik mind a hét fő bűnt. A bibliai utalásoktól hemzsegő kötetben a karakterek tanulnak, elbuknak, egy-két sor erejéig győzelmet aratnak, miközben emberként léteznek. Ennélfogva megtudjuk, Belader, a démon, szereti a csokoládét, a fánkot, szeret enni és rendkívül édesszájú. A bukott angyal, Raziel, aki egykoron a Tudás Könyvének őrzője volt, most remél, hisz, az utolsó percig kitart. Még akkor is, ha Mihály arkangyal a földre száműzi őt, és emberként kell helytállnia, egy olyan világban, amelynek minden egyes szegmensét kívülállóként láthatta, ám ezúttal részese annak. Emberként létezni, érezni új feladatként, illetve próbatételként nehezedik a karakterekre. Túl akarnak élni.

Legalábbis kezdetben. Aztán jönnek a bonyodalmak, a hullámvölgyek, a döcögős megállók, tehát minden, ami kihívást jelenthet a cél eléréséhez vezető úton. Huszonnyolc fejezeten keresztül követheti az olvasó Belader és Raziel kalandját. Az elbeszélő a főszereplő nő(i testben), Raziel, aki egyes szám harmadik személyben beszéli el a nagybetűs történetet. Mert ő nem mesél, akaratosan beszél, cselekedni akar. Tenni az emberekért, a szeretteiért. Az emberiség jövőjéért. Ennek eszköze a Tudás Könyve, amit vissza kell szereznie (szerezniük), így megmentheti (megmenthetik) az emberiséget a pusztulástól. És nem utolsó sorban Raziel a szárnyait is visszakaphatja.

Ám ez nem ennyire egyszerű. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a közel háromszáz oldalas regény, Lana Millan könnyed, szórakoztató írói stílusában. Maga az írói technika bámulatos; egy percig sem unatkozik az olvasó. Mindig akad valamiféle bonyodalom, netán csavar, és a szerző tudatosan építkezik az ellentétekre, a bibliai utalásokra, miközben a karaktereit olyan szituációkba helyezi, pontosabban dobja, ahol folyamatosan dönteniük, majd cselekedniük kell. Nincs idő a hezitálásra. 

Továbbá a cselekményszálakat összegubancolja egy bizonyos szerelmi szál (igazából, ha pontos akarok lenni, akkor kettő is), amiről mindenképp érdemes szót ejteni a történet egészét illetően. Meg arról is, hogy Amerika vadregényes tájain a szereplők (tehát Raziel, Belader, Kendra, Danny, Tommy) szárnyalnak – szárnyak nélkül. Néhol a boldogságtól szinte repülnek, így az érzés átjárja minden egyes porcikájukat, míg másszor a mélybe zuhannak, és közel kerülnek a halálhoz. Ettől (is) szép Lana Millan kötete, mert ugyanolyan érzékletesen, mély átéléssel  ír az életről, ahogyan a halálról. Vagyis nem tesz közöttük különbséget, mivel mindkettő az élet része: ami egyszer elkezdődik, az egyszer véget is ér. A szerző szépen formálja a szavakat, ezáltal pedig egy olyan köntösbe csomagolja mondanivalóját, ami mellett nem lehet csak úgy elmenni.

A portrék fejezetről fejezetre egyre jobban kirajzolódnak, míg a végén egy olyan széles portré-paletta tárul az olvasó elé, hogy a túlkínálattal bizony meg kell birkóznia. Egyetlen szereplőt sem hagyhat figyelem nélkül, különben elveszítené a cselekmények kusza fonalait.

„Meg kell hagyni, egy dologban igaza van a démonnak: legyünk emberek, angyalok vagy démonok, mind Isten teremtményei vagyunk. Persze meg sem fordult a fejemben, hogy a démonokat egy lapon említsem az angyalokkal, hiszen nem a mi szintünkön mozognak. Gonoszak, nincs lelkiismeretük, bárkit legyilkolnak, ha céljuk vagy kedvük úgy kívánja, de akkor miért hiszem azt, hogy Belader más? A gonosz megváltozhat, ahogyan a jóból is lehet rossz? Vagy ezek mind egyszerre vagyunk mi, ez mind bennünk van? Egyszerre vagyunk a felhő, a napsütés, a szél, de bármikor előkerülhet egy kiadós jégeső is. Nehéz, ugyanakkor gyönyörteli feladat, embernek lenni és emberként élni.” (146-147.)

A kötet egyik legjobb fejezete a Köszi a pólót. Nálam a flitteres, csillogó, szárnyas póló ötlete vitte a prímet, remek írói megoldás, kifejezetten kreatív, ugyanis Belader angyalszárnyakkal mintázott pólót vesz Razielnek, így akar mosolyt csalni az arcára - több-kevesebb sikerrel. És mint tudjátok, Kedves Olvasók, én élek-halok a kreatív megoldásokért, ami ebben a regényben szép számmal akad, ahogyan ellentétek (angyal-démon, férfi-nő, Isten-ember) és bibliai utalások (pokol-menny, hét főbűn) is. A borító pedig csillagos ötös, hála és köszönet illeti Földi Andreát.

Tehát a közel háromszáz oldalas regény értelmezhető „emberképző gyorstalpaló"-ként, műfaját tekintve krimi, fantasy, sci-fi közé sorolandó, a karakterek megérnek egy misét (vagy kettőt), ahogyan maga a sztori is. Szárnyak nélkül. Kíváncsian várom a folytatást!

Addig is idézem a regény utolsó fejezetének címét:

„Akkor van vége, amikor azt mondom, hogy vége van”

Olvasói élmény: 9/10

Fotó: Saját

„Tizenkét éves koromban szöktem meg először.” – indítja A papagájos ablak című regényét Mörk Leonóra. Erős kezdés, sokszínű élményanyag, a német kultúra iránti tisztelet és szeretet jellemzi a kötetet, pontosan ebben a sorrendben, de akkor hadd említsem már meg Luther Mártont, Johann Wolfgang von Goethét – és helyenként a szerző Bach-rajongását is, hiszen egy korántsem mindennapi regényről van szó. Aki nem hiszi, járjon utána!

Mörk Leonóra, akinek történetei több idősíkon játszódnak (például A Hellinger-Madonna vagy a Lány igazgyönygyökkel), A papagájos ablakban is hozza a tőle jól megszokott, sokszínű írói technikát, a múlt és jelen szoros összefonódását. A papagájos ablakban egyből a közepébe vág, nem kertel, csak kijelenti, márpedig ő megszökik a saját életéből. Legalábbis átmenetileg, egy Luther-út erejéig, amelynek keretén belül ellátogat Közép-Németország tartományaiba, Szászországba, Szász-Anhaltba és Türingiába.

A kötet elbeszélője az író, újságíró, szerkesztő, műfordító, Mörk Leonóra, aki sorról sorra vezeti az olvasót, és átvitt értelemben idegenvezetőként is funkcionál, aki egy kicsit ki akar szabadulni a mindennapok gondjainak, problémáinak sűrűjéből, a stresszes környezetből, mindeazt azért, hogy legalább egy pillanatig igazán szabadnak érezhesse magát. Így a korántsem mindennapi történet kezdetét veszi.

„A szobám arasznyi kulcsán régimódi fémtábla himbálózik a számmal, a széles sárgaréz ágy mellett éjjeli asztalka áll fehér ernyős porcelánlámpával, a sarokban kecses lábú íróasztal bársonyhuzatos székkel, a belső udvarra néző, virágmintás függönnyel keresztezett ablakból egyenesen a St. Petri- Pauli-templom tornyának kupolájára látni. A hátsó kert rácsra felfuttatott rózsái felől virágillatot sodor felém a szél, és egyszerre az a megmagyarázhatatlan érzésem támad, hogy elegáns dáma vagyok a 18. század végéről, és ha kilépek a szobámból, a tágas folyosón szembesétál velem Goethe. Az érzés annyira erős, hogy a kicsomagolatlan bőröndöt otthagyva felderítőútra indulok a szállodában, bár kettőnk közül valószínűleg én lepődnék meg jobban, ha tényleg összetalálkoznánk.” (59.)

A „szökés” (engedd meg nekem, Kedves Olvasó, hogy ebben a kontextusban idézőjelbe tegyem a szót) tizenöt fejezetet ölel fel, telis-tele személyes történetekkel, érdekes tényekkel, hasznos információkkal, ennélfogva sokszínű útinaplóként is olvasható kötet. Megtudjuk, 1523-ban tizenkét apáca megszökött nimbscheni zárdából, köztük Katharina von Bora is, aki 1525. június 13-án nőül megy dr. Martin Lutherhez. A helyszín Wittenberg, az esemény történelmi jelentőségű. Továbbá a kötet olvasása során kiderül az is, hogy a szász választófejedelem, Erős Ágost és kegyencnője szerelmi története miként alakul. Miközben példa példát követ, a múlt és a jelen szorosan összefonódik.

A szerző Goethe és Luther munkássága iránti szenvedélye vitathatatlan, ahogyan az is, hogy több utalás is megjelenik Szerb Antal, illetve Szabó Magda műveire (mindkettő nagyon kedves a szívemnek), sőt, még a Bach-rajongás is karaktert kap, több fejezetnyi lelkesedéssel. Ahogyan a fülszöveg is említi: kultúrtörténeti kalandozásként is értelmezhető a regény.

 A "Csendváros" és a "Zajváros" tökéletesen beilleszkedik A papagájos ablak soraiba, főleg azért, mert az író "Csendváros"-ként értelmezi Augustinerklostert, útjának egyik állomását. Az elnevezések egy igazán kreatív elméről tanúskodnak, így nem meglepő, hogy nagyon tetszett a városokat elválasztó képzeletbeli híd ötlete is. Tehát, aki a határon áll, eldöntheti, melyik városkába megy - a szerző képzeletvilága szerint.

Kiemelnék egy fejezetet, ami különösen tetszett; talán a spiritualitása miatt, talán azért, mert egy igazán személyes történethez kötődik (és ugyebár én élek-halok az életszagú történetekért!!!), de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy valamit elindított bennem. Nem csak elolvastam, hagytam, hogy elindítson egy érzelemlavinát, ami emlékeket hozott felszínre, hatása volt rám. És ez számít. E fejezet az Erfurt – Kövesd a jeleket! címet viseli, amelyben Mörk Leonóra Kate Mosse Languedoc-regénysorozatának hatásáról ír, és a tarot-kártya-vetésről, ami tulajdonképpen összeköti az erfurti epizód apróbb képkockáit (is). (Igyekszem spoiler-mentes lenni.)

A regény tehát egy olvasható "térkép", aminek minden egyes pontját élményanyagok kötik össze; a német kultúra tisztelete és szeretete, a zene és az irodalom iránti szenvedélyes rajongás, tulajdonképpen mindaz, ami a szerző szívének kedves. A Luther-út során egy történelmi kincsesláda elevenedik meg az olvasó előtt, a Playmobil-figura mellékszereplésével, a kis Luthi-val (vagyis Luther Márton kicsinyített „másával”), aki büszkén modellkedik, pózol a fotókon, megörökítve az utazás egy-egy kiragadott epizódját. Ő Mörk Leonóra útitársa, azé a Mörk Leonóráé, aki "megszökős típus"; akinek a lelke többször is Weimarban maradt; és ő az, aki a kötet végén szembenéz a problémákkal, sorra veszi az akadályokat, s bizakodva tekint a jövőbe.

„Egy út véget ért. Egy másik elkezdődött.”

Eötvös Natália (Enna)

Olvasói élmény: 9/10

Fotók: Saját

Elgondolkodtató címmel ajándékoztam meg recenziómat. Ajándékoztam, igen, mi mást is tehettem volna, ha egy ilyen mély mondanivalóval átszőtt kötetről van szó, a Virágokról, hiszen Afonso Cruz tudja, hogyan kell megérinteni az olvasók szívét. Lelkét. Egy olyan virág-motívummal, amely többféle értelmezést nyújt a regény során, kíméletlenül hullatja szirmait, esetenként „termőföldet” vált, beágyazódik egy-egy sorstörténetbe, egy-egy „újragondolt” emléktöredékbe, és termékennyé teszi azt. Vagy egyszerűen csak hagyja, hogy valami tönkremenjen, majd máshol, más formában életre keljen. Reménysugárban bimbózzon.

Virágok. Nők. Kivágott újságcikkek. Töredékek abból a múltból, aminek körvonalait Ulme úr (Manel) verőértágulata következtében elvesztette, így csak találgathat, mégis miben volt része az elmúlt évtizedekben, az élete során. Segítségére siet a főszereplő, újságíró, aki egyben a kötet elbeszélője is, férj, apa, akinek vannak emlékei, kristálytisztán emlékszik mindenre; a felesége érintésére, ölelésére, csókjaira, és ez a baj, hogy csak emlékszik, a múlt képkockái elfoglalták a jelen helyét, minden maradt a régiben. Talán szívesen elfelejtené őket...

És ott van Ulme úr, aki szeretne emlékezni, de „elvesztette érzelmi emlékezetét”. Ennél a pontnál párhuzamba állítható a tükör előtt, önmagával beszélő (diskuráló, kérdezősködő, vitatkozó, együttérző) férfi és az idős úr karaktere. Mindketten elvesztettek valamit. Kettejük története akkor fonódik össze, amikor az idős úr közli, hogy ő még nem látott meztelen nőt (legalábbis nem emlékszik rá), és ez a kijelentés elindít egy gondolatfolyamot a kötet főszereplőjében, aki eltökéli, hogy összeilleszti Ulme úr elfedett emlékeinek képkockáit.

„Levittem Ulme urat sétálni. Esett, ezért kinyitottam egy ernyőt, és a kerekesszékhez rögzítettem, aztán magamnak is kinyitottam egyet. Eszembe jutott, mit szokott mondani az ernyőkről: „Azt hiszem, kiváló találmány az ernyő. Figyelje meg: nem vet véget az esőnek, viszont egyénileg akadályozza meg, hogy essen. Nem kedvelem, de nem is teszem tönkre, nem semmisítem meg. Az esernyőt a hétköznapok filozófiájában használjuk. Az eső tovább esik a mezőn, én csupán azt akadályozom meg, hogy tönkretegye a frizurámat. Jóságos tárgy, mely nem sért senkit.” Nem sok ilyen dolog van a világon.” (233.)

Afonso Cruz mély mondanivalóval átszőtt regényében nem magyarázza túl az eseményeket, egyszerűen és velősen az olvasó elé tárja a főbb mozzanatokat, miközben a történelem, a politika és a vallás beágyazódik a sorok közé. Elnyomás és kínszenvedés – lehulló szirmok, elvesztett emlékek.  

A borítón látható szegfűk (amelyek egyébként nagyon mutatósak) jelképez(het)ik azt a történelmi pillanatot, amikor Portugáliában győzött a szegfűs forradalom, és demokratikus átalakulás kezdetét vette. Ez a virág-metaforák egyike, de említhetném a kötetben olvasható Flores-lányok epizódjait is, akik méltón (méltósággal!) viselik neveiket; Dália, Margarida és Violeta, akiknek szépsége leírhatatlan, de teljesen különböznek egymástól.

Nekem nagyon tetszett Margarida karaktere, az ő belső monológjaiból ismerhetjük meg a dal erejét, a zene bűvöletét, a szavak „forradalmiságát”. A fado-énekesnő mesél a Salazar-diktatúráról, a PIDE-ról, a kínzásokról, a gyermeke elvesztéséről, és e sorscsapások kereszttüzében fel-feltűnik a (hős szerelmes?) Manel, aki folyamatosan a nő bocsánatért esedezik – „egy csokor mezei virággal a kezében”.

„És mégis fényt gyújtunk a világban. Káosz, sötétség uralkodik mindenütt, de a világ, a világ csak akkor létezik, ha odatartunk felé egy fáklyát, és lángra lobbantjuk. És én ezt tettem. Megpróbáltam lángra lobbantani a világot. Durva parasztdiktatúrában éltünk, a diktátorunk egy csirketenyésztő volt, és én harcolni kezdtem ellene. Egyenlőtlen volt a küzdelem, mint a harc Isten ellen, mintha az ellen küzdenénk, ahogy öregségre, halálra ítél minket. Harcos üzeneteket rejtettem soraim közé. Elénekeltem ezeket a sorokat. Bevetettem őket a diktatúra ellen, és ezek a sorok mélyen elmerültek azoknak a fülében, akik meghallgattak. Megkopott a nyelvem a diktatúra elleni harcban.” (188.)

Továbbá kiemelném azt a remek írói megoldást, miszerint az egyre betegebb Ulme szavait csak ketten értik igazán: az ápolónője, Sara, illetve a narrátor lánya, Beatriz. Hiszen a kislány „még kitart”, még küzd, nem adja fel. Tényleg csodálatos Beatriz és az idős úr barátsága, és az, ahogyan a szerző bemutatja a gyermeki lélek világát. Tiszta világát.

A Virágok metaforákban, motívumokban (virág, tükör, kalap, kulcs, gólem) gazdag kötet, remekül, éles kontúrral megrajzolt portrékkal, olyan karakterekkel, akik hibáznak, sokszor is hibáznak, kicsit sem viselkednek hősként. Harcosok ők, akik nem elégednek meg a kor politikai rendszerével, a mindennapok rutinjaival, a nyakban lógó kulcs rejtélyével, a kivágott újságcikkeken szereplő fájdalommal, nem nyugodnak bele. Csak mennek tovább. Emlékekkel vagy anélkül, töredékekkel vagy egy egésszel, csak mennek tovább.

„Mindig lesznek virágok azok számára, akik látni szeretnék őket.” (Matisse)

Olvasói élmény: 10/10

Fotók: Saját

Akkor is. A sorok között szinte tapintani lehet a feszültséget és a fájdalmat. Finy Petra fejlődésregénye egy percre sem hagyja veszni az olvasó érdeklődését – és persze főhősnőjét, Sárát sem, aki erőn felül próbál helytállni: kétgyermekes anyaként, feleségként és tanárként. Miután férje egyik pillanatról a másikra elhagyja, kénytelen szembenézni azzal a ténnyel, hogy valami elromlott. Darabjaira hullott. És akkor megszólal a Fájdalomfal. Recenzió.

Finy Petra Akkor is című regénye Salamon Sára történetét mutatja be. Sára látszólag boldog házasságban él férjével, Andrással, és imádják gyermekeiket, Samut és Mirit. Idilli családi portréjukon csupán egy dolog ejt foltot: András új barátnője, aki jobb (?), kívánatosabb (?), vonzóbb (?), fiatalabb (!), mint felesége, így viszonyt kezdeményez vele. Aztán folytat. Ám mielőtt mindez kiderülne, András egyik pillanatról a másikra elköltözik otthonról. Sára összeroppan és darabjaira hullik. Innen indul a kötet főcselekménye.

A folytatásban kiderül, Sára célja, hogy visszaszerezze férjét. Mert ő akkor is visszaszerzi. És minél többet olvasunk erről a célról, annál inkább formálódik a nő karaktere. Fejlődik. Így jut el Sára a kezdeti sokktól, traumától (még öngyilkossági kísérlettel is próbálkozik) a továbblépésig. De addig nagyon hosszú az út.

Meg ott van az a bizonyos Fájdalomfal (micsoda összetett szó!!!) is, amire a kínszenvedés egy-egy leírt, tapintható, látható eleme kerül. Ennél a résznél kiemelem, hogy a kötetben Sára a hős, András az antihős. Sára a jó, András a rossz. Sára a nő, anya és feleség, András pedig férfi, apa és férj. Legalábbis az eredeti verzió szerint. De az élet forgatókönyvét felülírhatja a múló pillanat heve, az abban lángra lobbanó szenvedély, és... és akkor mindennek vége. Egy házasság zátonyra fut, egy család pedig darabjaira hullik. És akkor megszólal a Fájdalomfal.

Mindeközben kisebb-nagyobb cselekményszálak gubancolják a főhősnő történetét, gondolok itt Bárdosihoz fűződő túl közeli barátságára, vagy éppen Bea féltékenységi jeleneteinek „utóhangjaira”. Őze bácsi karaktere kifejezetten szemléletesre sikerült. A zsémbes öregúr, az elviselhetetlen szomszéd, aki mogorva köntösbe csomagolja mondanivalóját, de a szíve mélyén mégis törődik az emberekkel, például Sárával, illetve a nő gyermekeivel. Vagy a saját fiával, Picivel.

Ha már a különféle cselekményszálakat említem, idézem Sára és édesanyja közös történetének egy mozzanatát is, amely tökéletesen leírja, hasonló megpróbáltatásokon mennek keresztül:

"Álltak az aulában összeölelkezve, szinte egymásba nőve, mint két fa, amelyeknek közös a gyökere, és a törzsük is egymásba olvad helyenként. Úgy emelkedtek ott, mint akiket már semmivel, semmilyen fájdalommal nem tépázhat meg az élet." (226.)

Az írói technika remek, fontos eszköze a metaforák használata. Különös szenvedéllyel elemzem a szavakat (szakmai ártalom), így nem meglepő, hogy kiemelem Finy metaforáit. Remekül sejteti a fájdalmat, pontosabban annak tetőpontját, az Elhagyt és az Önsajn című fejezetekben érzékelhető lehagyott vagy elhagyott szóvég. Mindezek a kimeríthetetlen írói eszköztár érzékletes kellékei.

Az Akkor is rendkívül tanulságos történet a (viharos) férfi-nő kapcsolatról, a továbblépésről, a fájó sebek gyógyulásáról, s a család kötelékéről. Finy Petra főhősnője foggal-körömmel küzd a kilátástalannak tűnő helyzettel - és önmagával, mindeközben anyatigrisként óvja gyerekeit a fájdalomtól. Hősiesen veszi az akadályokat. Mert akkor is elhiszi, hogy van tovább. Tovább a boldogság felé.

És egy napon talán megérti Andrást.

De ha nem, már azt sem bánja.

Olvasói élmény: 10/10

Fotó: Lira.hu 

Fekete-fehér sorstörténetek érzékeltetik Edan Lepucki kötetének sokszínűségét. Regényében erősek a kontrasztok, a karakterek különlegesek, és minduntalan drámai szituációkban keverednek. A 17-es szám bűvkörében pedig semmi sem az, aminek látszik. Sokkal izgalmasabb annál. Recenzió.

Különleges regény, különleges, művészeti projekttel. Fontos kiemelnem e kettő mozzanatot, ugyanis a kötet megköveteli , és nem mellékesen, üresnek érezném a recenziómat a különleges jelző nélkül. Edan Lepucki második kötetében, A 17-es számú nőben a titokzatosságra és drámára épít, amolyan (hollywoodi) film noir-szerűen (igen-igen), és finom könnyedséggel vezet végig a két főszereplő sorstörténetén: Lady Daniels és S. életének fejezetein.

A regény elején Lady felvesz egy Szittert a kétéves fia, Devin mellé, hogy az önéletrajzi könyvét befejezhesse. A Szitter személyében S.-t (Esther Shapiro) ismerheti meg az olvasó, aki rendkívül titokzatos jelenség. Olyannyira, hogy felkelti Lady kamasz fiának, a mutista Seth érdeklődését, aki csak írásban képes kommunikálni (például @agymeneseth nicknéven a Twitteren). Seth és S. viszonya még inkább sejtelmessé teszi S. karakterét, ami hozzájárul a róla alkotott kép hitelességéhez. Mert ő tulajdonképpen egy meg nem értett művész.

Ennél a pontnál fontos megjegyeznem, hogy a regényben S. többször is megkérdőjelezi, ki szerint cselekszik és gondolkodik. Mivel eltökélt szándéka, hogy édesanyjává váljon, és hitelesen alakítsa Happy Katy szerepét, esetenként összezavarodik. Testi-lelki változáso(ko)n megy keresztül, nagyon komolyan veszi a művészi projektjét. Egyfajta fanatizmus jellemzi, tudniillik csillapíthatatlan a művészet iránti  lelkesedése. Így nyer értelmet a bejegyzésem címe: Művészeti projekt keresi különleges alanyát. Különleges karakterét.

A kötet elbeszélője, hol Lady, hol pedig S., így az olvasó előtt párhuzamosan rajzolódik ki kettejük (korántsem feddhetetlen) portréja. Próbálkoznak, hibáznak, majd drámáznak. Pontosan ebben a sorrendben. Fekete-fehérben látják a világot, még akkor is, ha esetenként színt csempésznek egymás életébe.

Lady úgy érzi, anyaként kudarcot vallott. S. úgy érzi, művészként kudarcot vallott. Mindketten bonyolult kapcsolatban állnak szüleikkel – és a férfiakkal. Sötét múltbeli képkockák, homályos jövőkép. A jelen a túlélésé. Közös pontok, amelyek egy barátság alapját képezik a kötetben. Nemhiába, a karakterizálásba Lepucki apait-anyait belead (szó szerint).

Olvasás során számtalan kérdés felvetődik az anyaságról, a család intézményéről, a szeretetről, illetve annak hiányáról, illetve az önkifejezés különböző módjairól. Több lapnyi, apró részletességgel kidolgozott portrék kelnek életre a kötetben: szavakkal, esetenként jelekkel, fekete-fehér köntösben.

A regény legjobb fejezetei  S. monológjai. Az Esther c. fejezetekben bepillantást nyerhetünk S. lelki világába; kusza gondolatainak alkohollal átitatott foszlányaira, művészeti projektjének perverz mivoltába, illetve Seth-hez fűződő különleges kapcsolatába, majd pedig Lady-vel való barátságába. És a S. a kötet során megkísérel a saját anyjává válni, ennélfogva szinte mindent elkövet annak érdekében, hogy minél hitelesebb legyen az alakítása. De a határok elmosódnak.

„Egyelőre fogalmam sem volt, mit kezdek ezekkel az adatokkal, vagy hogyan kapcsolódnak a polaroidokhoz, meg az egész performanszhoz: a rossz frizurához, ronda ruhákhoz, a Ladynek feltett nyers kérdésekhez, mintha nem érdekelne, mi a véleménye rólam. Vagy hogy az erődben maradtam Sethtel, miután Devin kiment. Egyszerűen csak haladnom kellett tovább a projekttel. Eszembe jutott valami, amit Everett mondott:  „A folyamat majd értelmet ad a szándéknak, Es.”” (112.)

És az ominózus 17-es szám... A 17-es számú nő egy portré címe, ami Lady-t ábrázolja fiatalabb korában. És ez a prímszám nemcsak az ő életére hatott és hat, hanem a közvetlen környezetére, családjának tagjaira és a Szitterre. Ebből (is) látszik a zseniális írói szándék. Mert ez a szándék végigvonul a regény során, ahogyan a végkifejleten is, miközben sok kérdés marad megválaszolatlanul.

Fekete-fehéren.

(Lepucki művészetében.)

Fotó: Saját

Olvasói élmény: 9/10

"Megrendítő, magával ragadó történet. Nem tudtam letenni.” – írja Stephen King. Olvasható a borítón. Köthető Sarah Pinborough nevéhez. És nem csak 13 percig. Könyvismertető a szerző YA pszichológiai thrilleréről, amelyben a helyszín Brackston, a kulcsszereplők tinédzserek, az Igazság pedig kerestetik. 

Recenziómat ezúttal a 13 percről írom. Hevesen pötyögöm a karaktereket, el ne felejtsem mindazt, ami Sarah Pinborough kötetével kapcsolatban felmerült bennem. Megannyi gondolatom összpontosult a bűvös tizenhármas szám köré, miközben még mindig azon tűnődöm, hogyan lehet egy ennyire sokszereplős, mesterien megírt regényt jól összefoglalni. És egy sakktáblára helyezni. Pontosan úgy, ahogyan a regényben szereplő tizenéves lányok tették. Egymást.

Az írónő YA pszichológiai thrilleréből megtudjuk, nagyon nehéz dolog tinédzsernek lenni. Különösen a brackstoni középiskolában, ahol farkastörvények uralkodnak. A Barbie-k mozgatják a szálakat, rájuk koncentrálódik a figyelem, könnyedén befészkelik magukat a köztudatba. Natasha Howland (Tasha) irányítása alatt tündökölnek a népszerűség fényében, és teszik mindezt úgy, hogy másokat kifiguráznak a közösségi oldalak különböző platformjain, vagy egyszerűen csak… tudomást sem vesznek róluk. Így élnek Brackstonban a regény szereplői.  

A cím azt sugallja, hogy a 13 perc valamiféle jelentőséggel bír. És ez igaz is, hiszen az első oldalakon már megtudjuk, hogy Natasha Howland (Tasha) 13 percig volt a klinikai halál állapotában, aztán csodával határos módon túléli, és minden megy a megszokott kerékvágásban: továbbra is a figyelem középpontját uralja. Sőt, birtokolja, ahogyan barátnőit is. Tasha karaktere nem tűr ellentmondást. Monológjában a Barbie-kat úgy említi, mintha egyszemélyben ő képviselné a csapatot, a „klánt”, mondván ő alkotta Hayley-t és Jennyt. A Legjobb Barátnőit.

A tizenévesek élete nem leányálom; a szülők megnehezítik a mindennapjaikat, mivel a kamaszok határozottan igénylik az intimszférát, és különben is „megváltoznak a dolgok, meg ilyesmi”. Miközben folyik a nyomozás Tasha-ügyében, a karakterek sorstörténeteit megismeri az olvasó, így felszínre kerülnek a kirakójáték hátramaradt darabjai is. Vagy mondhatnám stílusosan: elkezdődik a sakkjátszma. A Barbie-k szeretnek sakkozni.

Ebben az izgalmas olvasmányban a karakterek kidolgozottak, tökéletesen beleilleszkednek abba a bizonyos kirakójátékba, amit az író elképzelt. Ennélfogva fordulat fordulatot követ, egy pillanatra sem hagyjuk szem elől veszni Natasha Howland-Rebecca Crisp-Hayley Gallagher-Jenny Coles-Hannah Alderton alkotta ötszöget. A kötetben kibontakozik a tinédzserek szövevényes világa; hirtelen esnek szerelembe, majd zuhannak egy sötét verembe, ha a kiszemelt nem válaszol azonnal, és akkor bizony elindul a kombinatorika. Aztán csak úgy folynak a könnyek, majd pedig jön a hős megmentő, az igaz és örök, legjobb barátnő, aki meghallgat, és az már bőven elég. Viszont ha még tanácsot is ad, az érzés felbecsülhetetlen! De mégis mi történik akkor, ha a drámakirálynők a drámával és a titkokkal is dupláznak?

Erről szól a Pinborough-kötet. A felszínességről, az intrikákról, a manipulációról, a klisékről, a (véget nem érő) drámázásról, és arról, hogy nem minden az, aminek látszik. Harc az Örökös Legjobb Barátnő címért. Tasha és Rebecca Crisp (Becca, Bex) figuráját rátehetjük egy széles spektrumra, pontosabban annak két végleletére. Becca nem egy Barbie, ő egy átlagos, lázadó tini, aki szívesen hallgat rockot, és ha tehetné, legszívesebben láthatatlanná válna. Meglepő (?), de ők ketten, egykoron „örök barátnők” voltak, majd külön utakra sodorta őket az élet. Ez azért fontos, mert a kötetben útjaik újra keresztezik egymást, miután Tasha visszatért a halálból. Tulajdonképpen nyitnak egy új, közös fejezetet – vagy folytatják onnan, ahol abbahagyták. Nézőpont kérdése. Spektrum kérdése.

A szerző különféle eszközökkel éri el a kívánt drámai hatást. Ennek ékes példájaként szemelvényeket illeszt be Tasha naplójából, így az olvasó könnyebben megismerheti a lány karakterét, illetve annak belső, zűrzavaros világát. Már ha ő hagyja. Megemlítem még Dr. Annaabell Harvey és Natasha Howland páciens konzultációjából való szemelvényeket is, hiszen azok is jelentősen hozzájárultak a regény megszületéséhez.

És a 13 perc legjobb fejezete… számomra egyértelműen az utolsó, hiszen remek lezárást adott a kötetnek. Bravúros. Hidegrázós. VALÓDI.

Teljes a katarzis.

Teljes a történet.

Olvasói élmény: 10/10 (egyébként akár lehetne 13/10, hozzáteszem, megérdemelten)

Fotó: Saját

Eötvös Natália (Enna) 

A szavakon a túl. A legeslegen túl. Szabó Magda kötetének szereplői hús-vér emberek, szellemi és lelki társak, egyenrangú partnerek. Fülig szerelmesek, nem is tagadhatnák, ugyanakkor különböznek egymástól. Szabó Magda (menthetetlenül) optimista, Szobotka Tibor (menthetetlenül) pesszimista, és félúton találkoznak. Azon az irodalmi félúton, ahol egy remekmű Megmaradt Szobotkának: bánattal és örömmel, mitológiai szerelemmel és pillanatnyi csenddel. Könyvajánló.

Szabó Magda kötetének szereplői hús-vér emberek, szellemi és lelki társak, egyenrangú partnerek. Fülig szerelmesek, nem is tagadhatnák, ugyanakkor különböznek egymástól. Szabó Magda (menthetetlenül) optimista, Szobotka Tibor (menthetetlenül) pesszimista, és félúton találkoznak. A Megmaradt Szobotkának méltó emléket állít a tehetséges írónak, a szerető férjnek, az élete végéig küzdő, s elismerésre vágyó férfinak, a hiú, szemüveges Szobotkának, és annak, aki gyermekkora óta fél, minden porcikájában retteg Györgyjakab Ilka madarától. A halálmadártól.

Az író életének stációit sorakoztatja fel felesége, aki összegyűjti, majd sorba rendezi az irodalmi hagyaték darabjait; a novellákat, a korai regényeket, a hangjátékokat, a riportokat, a verseket, a leveleket, és erőn felül munkálkodik azért, hogy Szobotkának sikerüljön az a bizonyos áttörés, amire életében olyannyira vágyott. A kötettel Szabó Magda méltó emléket állít férjének, társának, szerelmének.

 „Ha mindenkinek van naplója, miért ne legyen nekem is.” – olvasható Szobotka Tibor naplójában, amit 1925. március 7-én kezdett írni. Lejegyzett mindent, ami megtörtént vele és körülötte, ennélfogva a napló kordokumentumként is szolgál - segítségével bepillantást nyerhetünk a kor aktuális politikai helyzetébe, társadalmi közegébe, s közelebbről is megismerkedhetünk Szobotka Tiborral. Olvasás közben megismerjük a félelmeit, a halálmadártól való rettegését, és megtudjuk, hogy folyamatosan harcban áll önmagával. Zaklatott lelkiállapota műveiben is visszatükröződik, ugyanakkor nem veti meg a földi örömöket, gondolok itt az angliai utazásaira vagy épp a nőkre, a Lola-epizód(ok)ra.

Szobotka írónak született, ezt már tizenkét évesen felismeri, tizenöt évesen publikálja első novelláját, csak ír és ír. Küzd, a tőle telhető legesleg-módon (engedd meg nekem Kedves Olvasó, hogy éljek ezzel a szókapcsolattal), miközben a lelke fáj. Örökké fáj. Noha írói zsenialitása vitathatatlan, mégsem kapja meg a hőn áhított, szakmai elismerést. Ahhoz, hogy kikecmeregjen a sötét veremből, meg kell ismerkednie a vidéki lánnyal, Szabó Magdával, aki gyógyírként szolgál sebzett szívére. 

 „A név alig jelent már valami személyit vagy személyest. Az ember, akit valaha e néven neveztek, aki papucsot viselt, ebédelt és szerelmes volt, régen elporladt. Ami maradt belőle, az igazabban az, mint a teste volt, az a saját legbelső világa, amin keresztül a másik, ellentétes világgal harcolt. Ő, egyedül, mindazzal, ami nem ő volt. E harc emléke az életmű.”

(Szobotka Tibor)

Szobotka Tibor elkezdi életműsorozatát, de megjelenik előtte a halálmadár, elviszi magával, így Szabó Magda fejezi be a teljes életművet. A Megmaradt Szobotkának magába foglalja Szobotka életútját; írói, szerkesztői, rádióriporteri, tanári pályájának stációit, fontosabb műveit (mint például: Megbízható úriember, Menyasszonyok, vőlegények) jelentősebb eseményeit, gyermekkori élményeit és traumáit, szerelmeit, Ilit (I.), s az Igazit, Szabó Magdát. Azt a vidéki lányt, aki se szó, se beszéd felforgatja az életét, antik gemmával lepi meg (ami Nikét, a győzelem istennőjét ábrázolja), s ezáltal útjára indítja kettejük közös történetét.

Nekem nagyon tetszett A vidéki lány és a Magánhangzók c. fejezet, hiszen igazán mély gondolatokat fogalmaznak meg benne, ők ketten, akik egyek voltak. Ennélfogva maradandó olvasói élményt nyújtottak az általam felsorolt epizódok, hiszen nélkülük nem lenne teljes a kötet. Értéket képviselnek. Élményt adnak. Mitológiai szerelemről szólnak.

A kötet végén Agyigó (Sz.M.) megtanítja magánhangzókkal kommunikálni a férjét, így is értették egymást, lelkük összefonódott. Külön nem kaptak levegőt, egymás karjaiban leltek menedékre. (Kettejük földöntúli szerelméről egy korábbi bejegyzésemben már írtam, itt) Bánattal és örömmel, mitológiai szerelemmel és pillanatnyi csenddel. Így éltek ők.

És fognak akkor is, amikor majd találkoznak a Katalin utcában, ahogy megbeszélték.

A szavakon túl.

Az legeslegen túl.

Olvasói élmény: 10/10

Fotók: Saját

Matematikafelkészítés plusz feladatokkal, aztán egy könnyed krakkói kaland, de egy pizza, extra feltéttel mégiscsak jólesne, végül egy barcelonai kiruccanás, az örökkécsakveled ígéretével, ami már csak hab a tortán. Patik László regényében Anna csak egy van. Naivan, finom bájjal, édesen. De még mennyire édesen! A kötet főszereplője csak úgy habzsolja az életet, a férfiakat, az együttléteket, persze szigorúan ellenőrzött recept alapján. Mert a hozzávalók (ínyenceknek: partnerek) kiválasztásához csak az Anyu ért igazán. Anna, édes – ajánló.

Patik László: Anna, édes c. kötetében (szinte) minden lehetséges. Még az is, hogy a probléma a később megoldandó közös gondok polcán heverjen, miközben elvakít a cukormáz. És ugyanaz a forgatókönyv, csak a férfiak változnak. Kristóf (matematikafelkészítés plusz feladatokkal), Norbert (könnyed krakkói kaland), Gergő (pizza, extra feltéttel), Csaba (barcelonai kiruccanás, az örökkécsakveled ígéretével), időrendben és nem ábécé sorrendben, mert az már túlságosan logikus lenne, és ez a remekmű nem a logikára épít. Hanem az abszurditásra, klisékkel fűszerezve, miközben a regény szereplői könnyedén ugrálnak egyik szürreális szituációból a másikba. Időt sem hagynak a testi-lelki felépülésre, mert minek is az, ha a kamerák kereszttüzében kell maradandót alkotni. Emlékezeteset.

Főleg Annának, édesen, finom bájjal és a szépségével. Nemhiába, modellnek született – legalábbis az Anyu folyamatosan ezt sulykolja belé, hátha előbb-utóbb kamatoztatja istenadta tehetségét –, de Anna a szerelmet kergeti. Házasodik, mert fontos az egzisztencia, majd (el)válik, mert fontos az egzisztencia. Meg a (hír)név.

Olvasás közben a fejemet kapkodtam, mert nem értettem, hogy lehet egy ennyire szürreális világban levegőhöz jutni, amikor szinte megfojt a továbblépés kényszere. Kényszer, mert nem szabad hibázni, de ha mégis megesik, hogy hiba csúszik a gépezetbe, akkor ne legyünk restek azonnal továbblépni. A fiatalság múlandó, ahogyan a szépség is. Nincs idő hezitálni. Az alábbi idézet jól mutatja, hogyan is gondolkodik anya és lánya minderről:

"Anyu azt mondta, legjobb lenne zárójelbe tenni az elmúlt két évet. Nem kitörölni, mert egyrészt az úgyis lehetetlen, másrészt mégiscsak tanultam valamit, illetve bizonyos tekintetben megfizethetetlen tapasztalatokat szereztem, mert hány nő nem megy férjhez egész életében, de az lenne a legjobb, ha visszatérnék a konzervatív életvezetéshez és ott folytatnám, ahol az érettségi után kellett volna. Nem akart közhelyekkel fárasztani, hogy még fiatal vagyok, fel a fejjel, előttem az élet vagy azzal elviccelni a dolgot, hogyha Amerikában élnék, még nem szolgálnak ki szeszes itallal, de ha csak egyetlen tanácsot adhatna, az lenne, hogy tanulásba fektessem a megérdemelt nekem ítélt pénz egy részét. Keressek egy szimpatikus fizetős főiskolát, ott könnyen lehet ismerkedni is, diplomát szerzek, ami  - mint már tudom – nem nélkülözhetetlen az élethez, de kritikus időkben mankó lehet." (141.)

És magyar rémálom ide vagy oda, a kötet nagyon is valóságos. Noha korántsem hétköznapi történet Bartus Annáé, illetve a mikrokörnyezetében élőké, mégis találunk benne a valóságra „utaló” jeleket. Legyen szó médiáról vagy politikáról. (És én most külön választottam a kettőt.)

Patik László regényében a klisék ugrásszerűen sokszorozódnak, a szereplők hibát hibára halmoznak, miközben szürreális szituációkat generálnak, s azokban próbálnak hősiesen helytállni. A hangsúly a hősiességen van, paradox módon. Mert a szerző által leírt társadalom nagyon is valóságos; felszínes és kisszerű, ám ha mélyen a sorok között olvasunk, kisiklott életutakat is találunk.

Például Bartusnéét, a Mamáét, aki igyekszik mindenre felkészülni – egy recepttel. Mert a recept egyfajta megoldás, enni mindenki szeret, és ameddig falatozunk, egy kicsit félretehetjük a gondjainkat. Hallgatunk; magunkról és másokról. Ám ha étkezés közben mégis eszmecserét folytatnánk, az se gond, ott a konyha, meg az ajtó, és a férfiakat ki lehet zárni a beszélgetésből. (Esetenként az igazságból.)

A kisregényben anya-lánya kapcsolat, férfi-nő kapcsolat egyaránt megjelenik, és fontos szerepet játszik a cselekményszálak szempontjából, ennélfogva nagyon széles az érzelmi paletta. Ahogyan a karakterek palettája is. Nekem különösen tetszett Márta néni (Kiss Márta) személye, ugyanis ő az, aki érintés alapján tudja, kinek mennyi az adótartozása, és dossziékat gyűjt. Ezek a dossziék kulcsfontosságú dokumentumokat rejtenek, s csak akkor kerülnek a felszínre, pardon, nyilvánosságra, amikor elérkezik az Idő. De addig is próbáljuk megfejteni, mégis mi köze a Tulipánoknak, Angyalnak, Japán nőnek, Piros ruhás kislánynak az ominózus kalinói kocsmához.

Patik László kötetében minden egy kicsit több, mint ami megszokott; kicsit több házasság, kicsit több félresiklott kapcsolat, kicsit több anyai „jó tanács”, kicsit több adócsalásról szóló dosszié, kicsit több felszínesség. Kicsit több magyar „valóság”.

Társadalomkritika.

Szemtelenül.

Édesen.

Ajánlom.

Olvasói élmény: 10/10

Fotók: Saját

Röviden és tömören: zseniális. Nem találok megfelelő(bb) szót Jurij Poljakov kisregényére, amely a Demagrád címet viseli. Büszkén. Az író görbe tükröt mutat, groteszk módon ábrázol, és semmit sem bíz a véletlenre. Az újjászületett Oroszországban, Rik admirális vezetésével egy új, katonai diktatúra bontakozik ki. Meg egy (ellenőrzött?) bimbózó románc. A Hercegkisasszony és disznópásztor különös esete. Ajánló.

Jurij Poljakov kisregénye antiutópiaként és politikai szatíraként is olvasható. A kötet címét viselő Demagrád a világtól elzárt kis település, lakossága alig éri el az ezer főt. Miután Rik admirális hatalomra kerül, kezdetét veszi a cselekményszálak kusza egymásutánja. Néhol görbén, néhol egyenesen, néhol a föld alatt, néhol a föld felett – katonai diktatúrában.

Miután a demagrácia megbukik, Rik admirális hatalomra kerül, hiszen „van hozzá elég karizmája”, és a "legitimitást megteremtették” hozzá. Az EX-elnök, ex-ELNÖK és a Haza Megmentője (HM), vagyis az admirális furcsa háromszöget alkot a szigorúan ellenőrzött Demagrádban. Megtudjuk, hogy HM szerint „a demokrácia nem más, mint a nemi eltévelyedés egyik fajtája”. Általa kialakul egy új, diktatórikus rezsim, s az „úrelvtárs” megszólítás válik elterjedté az újjászületett Oroszországban.

Poljakov szereplői (például Misa, Lena, Renat, Jurjatyin alezredes) „lehetetlen” szituációkba keverednek, miközben rádöbbennek, hogy senkiben sem bízhatnak. Ismeretségek köttetnek, aztán elszakadnak; szerelmek bimbóznak, aztán darabjaira hullanak; csak a Felmerülés című színjáték nem veszít fényéből. Jelentőségéből.

És a kötet csak úgy hemzseg a zseniális írói megoldásoktól, a kreativitástól. Mint például itt:

 Felkapták Vtorovot, aki éppen csak annyit tudott nyikkanni, hogy „Til...”, és mint egy zsák krumplit, behajították a páncélozott járműbe. A nap hátralevő részében a falusiak egyre azt találgatták, mit akarhatott mondani az elhurcolt mozigépész: „Til...takozom!” vagy „Til...os!” A kérdés azonban nyitva maradt, mivel Vtorov hosszú időre eltűnt, úgyhogy az aleskinóiak három hónapon át, amíg ki nem neveztek egy új gépészt, kénytelenek voltak nélkülözni a mozit. (26.)

A mozigépész és sofőr, Misa Kuriljov és Lena (55-B) románca kiemelkedik a cselekményszálak (ellenőrzött) sűrűjéből. A zárójeleknek fontos szerepe van; légyottokra utal, az elkülönítetteket „jelzi” és fontos információkat tár az olvasó elé. A kötetben megannyi történelmi utalás (helyszínek, nevek) is megtalálható, kifejezetten kreatív, esetenként mulatságos megoldásban. A Hercegkisasszony és disznópásztor különös esetéről/akciójáról nem is beszélve.

Nagyon tetszett a kötet. Zseniális stílusban ír Poljakov (nem győzöm hangsúlyozni); semmit nem hagy a véletlenre. Szavainak hatalmas súlya van, üzenetét dekódolni szükségeltetik, ám az olvasó mindezt egy kicsit sem bánja. Sőt, talán örül is neki. És a végén (szó szerint) kedvet kap az Utószóhoz, ami kiegészítéseket, illetve érdekességeket tartalmaz a kisregényről...

Demagrádról.

És egy alternatív valóságról.

Olvasói élmény: 10/10

Fotók: Saját