Elgondolkodtató címmel ajándékoztam meg recenziómat. Ajándékoztam, igen, mi mást is tehettem volna, ha egy ilyen mély mondanivalóval átszőtt kötetről van szó, a Virágokról, hiszen Afonso Cruz tudja, hogyan kell megérinteni az olvasók szívét. Lelkét. Egy olyan virág-motívummal, amely többféle értelmezést nyújt a regény során, kíméletlenül hullatja szirmait, esetenként „termőföldet” vált, beágyazódik egy-egy sorstörténetbe, egy-egy „újragondolt” emléktöredékbe, és termékennyé teszi azt. Vagy egyszerűen csak hagyja, hogy valami tönkremenjen, majd máshol, más formában életre keljen. Reménysugárban bimbózzon.

Virágok. Nők. Kivágott újságcikkek. Töredékek abból a múltból, aminek körvonalait Ulme úr (Manel) verőértágulata következtében elvesztette, így csak találgathat, mégis miben volt része az elmúlt évtizedekben, az élete során. Segítségére siet a főszereplő, újságíró, aki egyben a kötet elbeszélője is, férj, apa, akinek vannak emlékei, kristálytisztán emlékszik mindenre; a felesége érintésére, ölelésére, csókjaira, és ez a baj, hogy csak emlékszik, a múlt képkockái elfoglalták a jelen helyét, minden maradt a régiben. Talán szívesen elfelejtené őket...

És ott van Ulme úr, aki szeretne emlékezni, de „elvesztette érzelmi emlékezetét”. Ennél a pontnál párhuzamba állítható a tükör előtt, önmagával beszélő (diskuráló, kérdezősködő, vitatkozó, együttérző) férfi és az idős úr karaktere. Mindketten elvesztettek valamit. Kettejük története akkor fonódik össze, amikor az idős úr közli, hogy ő még nem látott meztelen nőt (legalábbis nem emlékszik rá), és ez a kijelentés elindít egy gondolatfolyamot a kötet főszereplőjében, aki eltökéli, hogy összeilleszti Ulme úr elfedett emlékeinek képkockáit.

„Levittem Ulme urat sétálni. Esett, ezért kinyitottam egy ernyőt, és a kerekesszékhez rögzítettem, aztán magamnak is kinyitottam egyet. Eszembe jutott, mit szokott mondani az ernyőkről: „Azt hiszem, kiváló találmány az ernyő. Figyelje meg: nem vet véget az esőnek, viszont egyénileg akadályozza meg, hogy essen. Nem kedvelem, de nem is teszem tönkre, nem semmisítem meg. Az esernyőt a hétköznapok filozófiájában használjuk. Az eső tovább esik a mezőn, én csupán azt akadályozom meg, hogy tönkretegye a frizurámat. Jóságos tárgy, mely nem sért senkit.” Nem sok ilyen dolog van a világon.” (233.)

Afonso Cruz mély mondanivalóval átszőtt regényében nem magyarázza túl az eseményeket, egyszerűen és velősen az olvasó elé tárja a főbb mozzanatokat, miközben a történelem, a politika és a vallás beágyazódik a sorok közé. Elnyomás és kínszenvedés – lehulló szirmok, elvesztett emlékek.  

A borítón látható szegfűk (amelyek egyébként nagyon mutatósak) jelképez(het)ik azt a történelmi pillanatot, amikor Portugáliában győzött a szegfűs forradalom, és demokratikus átalakulás kezdetét vette. Ez a virág-metaforák egyike, de említhetném a kötetben olvasható Flores-lányok epizódjait is, akik méltón (méltósággal!) viselik neveiket; Dália, Margarida és Violeta, akiknek szépsége leírhatatlan, de teljesen különböznek egymástól.

Nekem nagyon tetszett Margarida karaktere, az ő belső monológjaiból ismerhetjük meg a dal erejét, a zene bűvöletét, a szavak „forradalmiságát”. A fado-énekesnő mesél a Salazar-diktatúráról, a PIDE-ról, a kínzásokról, a gyermeke elvesztéséről, és e sorscsapások kereszttüzében fel-feltűnik a (hős szerelmes?) Manel, aki folyamatosan a nő bocsánatért esedezik – „egy csokor mezei virággal a kezében”.

„És mégis fényt gyújtunk a világban. Káosz, sötétség uralkodik mindenütt, de a világ, a világ csak akkor létezik, ha odatartunk felé egy fáklyát, és lángra lobbantjuk. És én ezt tettem. Megpróbáltam lángra lobbantani a világot. Durva parasztdiktatúrában éltünk, a diktátorunk egy csirketenyésztő volt, és én harcolni kezdtem ellene. Egyenlőtlen volt a küzdelem, mint a harc Isten ellen, mintha az ellen küzdenénk, ahogy öregségre, halálra ítél minket. Harcos üzeneteket rejtettem soraim közé. Elénekeltem ezeket a sorokat. Bevetettem őket a diktatúra ellen, és ezek a sorok mélyen elmerültek azoknak a fülében, akik meghallgattak. Megkopott a nyelvem a diktatúra elleni harcban.” (188.)

Továbbá kiemelném azt a remek írói megoldást, miszerint az egyre betegebb Ulme szavait csak ketten értik igazán: az ápolónője, Sara, illetve a narrátor lánya, Beatriz. Hiszen a kislány „még kitart”, még küzd, nem adja fel. Tényleg csodálatos Beatriz és az idős úr barátsága, és az, ahogyan a szerző bemutatja a gyermeki lélek világát. Tiszta világát.

A Virágok metaforákban, motívumokban (virág, tükör, kalap, kulcs, gólem) gazdag kötet, remekül, éles kontúrral megrajzolt portrékkal, olyan karakterekkel, akik hibáznak, sokszor is hibáznak, kicsit sem viselkednek hősként. Harcosok ők, akik nem elégednek meg a kor politikai rendszerével, a mindennapok rutinjaival, a nyakban lógó kulcs rejtélyével, a kivágott újságcikkeken szereplő fájdalommal, nem nyugodnak bele. Csak mennek tovább. Emlékekkel vagy anélkül, töredékekkel vagy egy egésszel, csak mennek tovább.

„Mindig lesznek virágok azok számára, akik látni szeretnék őket.” (Matisse)

Olvasói élmény: 10/10

Fotók: Saját