A ruhának van anyaga, szabása, mintázata, színe. És (anyag)lelke. Brigitte Kronauer A nők ruhái című kötetében kilencven év megfigyeléseit gyűjtötte össze, jelentős hangsúlyt fektetve a nonverbális kommunikációra. Hiszen az öltözködés is egyfajta kommunikáció, a szerző ezt pontosan jól tudja. Az üzenetek értelmezését a befogadóra, az olvasóra bízza, hálás(?) feladat elé állítja. Rendhagyó, anyák napi könyvértékelő.

A kötet elbeszélője Rita, aki novelláról novellára egyre alaposabban figyeli meg a ruhák (és az emberek) „anyaglelkét”. Vágyait, szenvedélyét selyempapírba csomagolja, és úgy kezeli a boldogságot – amelyet akár birtokolhatna is –, mint valami elszabott ruhadarabot, amelytől minél előbb meg kell szabadulni. El kell ajándékozni. Mintha a történetek között is ugrándozna, keresné a helyét, ennélfogva emlékképekbe kapaszkodik. Önostorozása és keserű hangulata a kötet vége felé egyre erősebb kontúrral rajzolódik ki, míg a végén párnaként, ezüst teáskannaként már úgy érzi, „minden jó”. Huszonhat novella idézi a régmúltat, és elmélkedik az élet-halál (megválaszolatlan?) kérdésein.

Néhol szürreális, másutt két kézzel a földbe kapaszkodó történetek elevenednek meg a sorok között. Rita életének különböző eseményeibe nyerhetünk betekintést; gyermekként, tinédzserként, felnőttként és végül kilencvenévesen mesél. A szeretet-adagok kimérve sorakoznak egymás után; először szépnek látja az ismerősöket, az ismeretleneket, a rokonokat, a szomszédokat, majd idővel kiábrándul belőlük. Mindegyikük elveszíti a szépségét, varázsát. Csak a ruhák nem. Továbbá azt is megtudhatjuk az elbeszélőről, hogy számára az árulás színe a „vakító fehér”, a városban „nagyszerű dolgok” történnek, a kirakatok fontosak, nézni kell őket, kilencvenévesen pedig „olyan nagyra nőtt a magány, hogy a szobában a bútorok megdagadtak.” (184.) A varjú voltaképpen lenyűgözi, a galamb „csak szürke röppenés”, egy "tükröző esőcsepp" pedig egy olyan gondolatfolyamot indít el, amelyben a mélabú és a mosoly kulcsfontosságú szerepet kap. (Kép)keretbe zár.

„Stefania hájas torkából és szürke lebernyegeiből kétszer-háromszor, egész röviden kitörve, kitüremkedve megjelent a hollómadár, krákogva életét végigkísérő szerencsétlenségében, ami csupán egy gyors, saját maga által utólag kreált tévedés, egy elfojtott szirénahang, és én szántóföldeket láttam magam előtt a fagyos márciusban, amelyek barázdáiban még hó húzódik, és fekete madarak szökkennek rajtuk, mintha lábaik minden egyes érintésnél odafagyhatnának a zord földhöz.” (175.)

Összességében kifejezetten vegyes érzelmeim vannak a novellagyűjteménnyel kapcsolatban. Az írások között akadtak olyanok, melyek nem kötötték le a figyelmemet, így azokat félretettem egy kis időre. A Sötétben, a Hálóingek, Fritzchen néni fehérben, Vasalás 1, Vasalás 2, Varjak, Ott megy el című novellák valamelyest ellensúlyozzák ezt az érzést, de mégis hiányérzetem van. A Frankfurter Allgemeine Zeitung szerint: „A szövegek olyan mestereket idéző aprólékos kidolgozottsággal és virtuóz iróniával rendelkeznek, amilyennel leginkább a XVII. századi holland festők képein találkozhatunk. Az olvasó – hogy ilyen régiómódian fogalmazzunk – elbűvölve rakja le a könyvet, amely elragadóan gonosz és egyben szeretetre méltóan elegáns is.”  Valóban precíz aprólékosság jellemzi a leírásokat, de számomra mégsem volt annyira csupasz az "anyaglélek", mint amire számítottam.

A nők ruhái voltaképpen egy emlékalbum; egy novellagyűjtemény anyagokkal, illatokkal, érzésekkel; egy élet krónikája; a pillekönnyű és múlandó szeretet-adagok kincsesládája, amiért az elbeszélőnek – és persze az olvasónak sem kell a padlásra mennie.

Már az is bőven elég, ha nyitott szemmel jár.

És figyel a lelkére.

Eötvös Natália

Olvasmányélmény: 7/10

Fotók: Saját

Köszönöm a kötetet a Typotex Kiadónak!

Ha nem elég a könyves kontentből: megoldás ITT és ITT #csekkolniér