(Nincs könnyű dolgom. Úgy szeretnék írni Sigrid Nunez rövidke kötetéről, hogy nem árulok el túl sok mindent róla. Nincs könnyű dolgom. Úgy szeretnék írni A barátról, hogy nem vakít el az elfogultság; a könyvek, az irodalom és a kutyák iránti rajongásom, szeretetem. Vajon sikerülni fog?)

Sigrid Nunez már hat regényt írt, de én csak a hetedik könyvével, A baráttal ismerkedtem meg közelebbről. Az általa bemutatott idősödő és melankolikus dán dog, Apollo könnyedén férkőzik az olvasó szívébe. Apollo szereti a könyveket, különösen Rilke Levelek egy ifjú költőhöz című művét. A dán dog hatalmas termetéből adódóan többször is közbeszéd tárgyává válik; csodálkozás, meghökkenés és ellenszenv is kíséri útját. A kötet elbeszélője, a meg nem nevezett nő, aki egyik pillanatról a másikra elveszíti legjobb (?) barátját és mentorát. A férfi kutyája, "minden kutyák Apollója" a nőhöz kerül, innen indul a kötet cselekménye. 

Majd sokszor vissza-visszapillantunk. Megtudjuk, a férfi magánélete korántsem volt makulátlan; viharos házasságai, megbotránkoztató nőügyei (gondolok itt a hallgatóira is) lehetővé teszik, hogy kellőképp tartsuk vele a tisztes távolságot, ugyanakkor alkotói, oktatói munkássága finomabban árnyalja a róla alkotott képet. Önként vetett véget az életének, és számtalan megválaszolatlan kérdést hagyott maga után. A névtelen női elbeszélő válaszokat keres, így próbál túlélni.

A barát rendkívül sokoldalú regény. Egyrészről vallomás, mely szól az emberi kapcsolatokról, az elengedésről, az ember-állat kapcsolatról, az egymásra találásról, a továbbról, a mindennapos küzdelmekről, és arról a fájdalomról, mely mindig ugyanazon a ponton szúr, szinte utat váj magának, harcol foggal-körömmel, nem enged el. Másrészről pedig terápia, írásos dokumentum, melynek hasznosságára az elbeszélő is utal: „ (…) forduljunk Isak Dinesenhez, aki viszont abban hitt, hogy bármilyen fájdalom elviselhető, ha történetbe foglaljuk vagy elmeséljük.” (60.) És ebben a dokumentumban a könyvek, az irodalom, az olvasói ízlés, az olvasmányélmények (például J.M. Coetzee, Virginia Woolf, Milan Kundera) az írójelöltek, a szépírói/kreatív kurzusok  egyaránt megtalálhatóak. 

Nunez prózájában fontosnak tartotta, hogy megemlítse az angol írót, J. R. Ackerley-t, akit szerelmi viszony fűzött a kutyájához, Tulipánhoz. Nunez majdnem egy egész részt szentel ennek a jelenségnek, továbbá hangsúlyozza, a kutyák – de összességében az állatok – rejtélyes(ebb) oldalát, ugyanis azok sokkal összetettebb lények, mint ahogy gondoljuk, és „hacsak meg nem tanulják a nyelvünket, soha nem fogjuk igazán megismerni őket”. (89.) A bennszülöttek szerint pedig „a kutyák teszik az embert emberivé”. (84.) Értékes gondolatok tárháza a kötet.

„Feltűnt, hogy egyes barátaim kerülni kezdtek, és nem tudok másra gondolni, mint hogy félnek, hogy egy nap majd megjelenek a küszöbükön Apollóval meg egy bőrönddel. Egy barát, aki a leginkább együttérző, felhív, hogy megkérdezze hogy vagyok. Elmesélem, hogy Apolló depresszióját zenével meg masszázzsal próbálom kezelni. Amikor azt mondom, hogy nem bízom az állatpszichiáterekben, azt feleli, Nem erre gondoltam.” (126.)

A gyász folyamatában Apollo és a nő egymás támaszai. Az egyik legcsodálatosabb dolog a történetben, hogy nem szükséges nevet aggatni az egyes szám első személyű elbeszélőre ahhoz, hogy megértsük tetteit és motivációit. Elég "csak" a dán dogot Apollónak nevezni, „minden kutyák Apollójá”-nak, és létrejöhet egy szoros kötelék kettejük között. Csak az önzetlen szeretet számít. A cselekmény előrehaladtával a nő karaktere folyamatosan fejlődik, Apollóval való kapcsolata elmélyül – persze ehhez jelentős mértékben hozzájárul, hogy a 143. oldalon a saját kutyájának nevezi dán dogot, nem tart távolságot.

Rövidsége ellenére sokáig olvastam a kötetet. Félretettem. Át kellett gondolnom, mégis miről szól, mit akar üzenni. Nunez miért ugrál az társadalmi-filozófiai-irodalmi információk között, és miért nincs ennek egy jól áttekinthető rendszere. Aztán megértettem, hogy pontosan ez a Rendszer(e). És nekem ezt a sok (esetenként új) információt be kellett fogadnom. A "szelíd óriás", Apollo hatalmas dióbarna szemeivel kellett látnom a világot – és gazdáit. A névtelen elbeszélő mélyen gyökerező fájdalmában kellett osztoznom. És mikor mindez megtörtént, elértem a regény végéhez.

Emberi könnyek.

(Nem volt könnyű dolgom.)

Eötvös Natália

Olvasmányélmény: 8/10

Fotók: Saját

Köszönöm a kötetet a Libri Könyvkiadónak!

Ha nem elég a könyves kontentből: megoldás ITT és ITT #csekkolniér