Philip K. Dick neve régóta szerepel a könyves kívánságlistámon, és egy hirtelen ötlettől vezérelve elhatároztam, nem várok tovább; alaposabban szemügyre veszem a munkásságát. Első lépésként beszereztem a Csordulj, könnyem, mondta a rendőr című regényét. Aztán elolvastam. Közben ízlelgettem a szavakat, megbarátkoztam a mondatok szerkesztésével, dekódoltam a leírt információkat, végül pedig gondolataimnak formát adtam. Könyvajánló.

Dick a prózájában rendkívül ügyesen mozgatja szálakat; az elmélet és a valóság közötti határ összemosódik, a rendnek/nemznek/kormánynak és a celebeknek/sztároknak ugyanúgy szüksége van egy jó sztorira, bár az utóbbiak egy hangzatos plecsnivel ellátott címlapsztorival és/vagy több milliós nézettségi adatokkal is beérnék. És voltaképpen minden esetben érzékelhető egyfajta bevonat, egy cukor-szerű valami, amely egyszer K3-as drog, másszor pedig édes dicséretek formájában lelhető fel. 

A karakterek alfája és omegája Jason Taverner (TVRNR – a vezetékneve magánhangzók nélkül olyan, mintha egy tévécsatorna rövidítése lenne), a népszerű varietéműsor házigazdája, a jóképű (és hiú) showman, a rendkívüli hatos. Egy éjszaka alatt megfosztják identitásától, se név, se karrier, se papír, így voltaképpen nem is létezik. Az álom rémálommá válik; Taverner élete legnagyobb rejtélyével néz szembe. A feszültség, a dráma fokozódik, miközben a szerző információmorzsákat hint el olvasóinak, és én mint nem sci-fi-rajongó az újdonság varázsával szemlélem a PKD-világot. „Az én szabadon választott templomom a szabad világ.” (126.)

Oké, a varietéműsorokon szórakozunk, de mi történik akkor, ha a kormány akar szórakozni? Ilyen esetekben Dick szerint számolni kell(ene) a titkos kormányprogramokkal, ennélfogva a DNS-rekonstrukciós rendszerrel, a kényszermunkatáborokkal, az üldözéssel, a mondvacsinált okokkal, amelyek az élet különböző pontjain célba érhetnek, a média különböző csatornáiról nem is beszélve. Véleményem szerint a kötet harmadik és a negyedik része az, amire kiemelten érdemes figyelni, az elvarratlan szálak (szerencsére) ügyesen a helyükre kerülnek, miközben az olvasó a politika-média, társadalom-politika, technológia-társadalom, család-vérfertőzés, társadalom-pedofília kérdéskörein elmélkedhet. Nem könnyű olvasmány, nem tartogat nagy meglepetéseket, de egy-egy mondata olyannyira húsbavágó, hogy napokig a gondolatainkba fészkelik magukat.

És hogy minél érthetőbb legyen, a cikkem címében szereplő „minden, ami a rend szerint jó”, Felix Buckman rendőr tábornok személyét meg kell említenem. Meg a könnyeit. Ő az, aki Taverner ellenpólusa, a rend oszlopos tagja, ugyanakkor néhány ponton mégis hasonlítanak. Mindketten elveszítettek valamit, csalódtak. Hideg van. És sötétség. 

"Miért sír egy férfi? Nem azért, amiért a nő, de nem ám. Nem érzelemből. A férfi azért sír, mert elvesztett valamit, valami élőt. A férfi sír egy beteg állatért, amiről tudja, hogy vége. Egy gyermek haláláért, a férfi ezért is sír. De nem szomorúságból." (218.)

A Csordulj, könnyem, mondta a rendőr 1975-ben megkapta a John W. Campbell emlékdíjat, így nem meglepő, hogy rövidsége ellenére igen sokrétű kötet. Számomra feladta a leckét; volt olyan mondat, amelyet többször is el kellett olvasnom, ugyanis elsőre zavarosnak tűnt. PKD stílusa erőteljes, magával ránt, ugyanakkor kicsit el kell rugaszkodnunk a megszokottól, a hétköznapitól, és hagyni, hogy az új irányt a szerző mutassa.

Nem fogjuk megbánni.

Ezt garantál6om.

Eötvös Natália

Olvasmányélmény: 8/10

Fotók: Saját

Ha nem elég a könyves kontentből: megoldás ITT és ITT #csekkolniér