Légrádi Gergely Napfénytető című kötetéből megtudhatjuk, hogy a hétköznapi sosem volt még ennyire szürke, filtermentes, és mégis élettel teli. Igen, jól olvastad, élettel teli. A novellák végén a szerző nyitva hagy egy ajtót, amelyen az olvasó beléptetheti a rövidke írások hőseit, és terelgetheti őket a reménytelibb végkifejlet felé. Vajon szükséges-e kiszínezni a valóság csupasz és őszinte kitárulkozásait? A be nem fejezett mondatok, az örökké háborgó felkiáltójelek és a néma, néhol meg-megragasztott beletörődés margójára. Könyvajánló.

A Légrádi-kötet prózái információmorzsákat hintenek el, miközben oktatnak, nevelnek, belevonnak a nyelvtani-irodalmi játékba (is), és egy szemtelenül őszinte tükröt mutatnak nekünk, olvasóknak. Öt nagyobb fejezetet különíthetünk el, melyekben a társadalom, a politika, a gazdaság, az oktatás különös egyveleget alkot, melyekhez hűen kapcsolódnak a jog, a filozófia és a vallás kérdéskörei.

Hol családbarát, hol hallgatóbarát egy-egy novella; hol a szerző a sorok közé kalauzol, ezáltal szárnyra kap a valóság egy olyan szegmense, mely régóta árválkodik; Légrádi hol csak pillanatokat ragaszt meg, miközben egy szokatlan párbeszédet tör(del) meg;  hol puzzle-darabokat illeszt össze; hol pálcikaembert rajzol, és állítja azt párhuzamba az örökké háborgó felkiáltójelekkel; hol elmélkedik az élet ügyes-bajos dolgain; hol a bajra helyezi a hangsúlyt – és ott is hagyja.

Mert a hangsúly ott marad. A novellák végén. 

De napfénytetővel.

Sorok között, Calvados, Átúszás, Lábra állni, Az ég kékje - csupán néhány cím, mely bizonyítja, hogy Légrádi Gergely kötete számomra igazi meglepetés volt. Nem gondoltam volna, hogy ennek a jól megszerkesztett, remekül illusztrált - a grafikákért köszönet Ordódi Tamásnak - novellagyűjteménynek én is olvasója leszek, majd rajongója, miközben beszippant a rövid prózák különleges hangulata, a tömörsége, a karakterek esendősége, a Párhuzamosok furcsa találkozása, még akkor is, ha ezen fejezet első olvasásra nem nyerte el a tetszésemet. Az utóbbit leszámítva, a kötetet arra a polcra helyeztem, ahol az emlékezetes olvasmányaimat tartom, és ezt a polcot, nem szívesen címkézem fel, erejét vesztené.

A Napfénytetővel kapcsolatban megannyi érzés kavarog bennem…

„Érintésközelben” maradok.

„(...) Ne foglalkozzon vele, ha néha kicsúszik a talaj a lába alól. Ez, azt hiszem, természetes velejárója annak, hogy létezünk. Egyébként is, minden elesés a felkeléssel kap értelmet.” (129.)

Eötvös Natália

Olvasmányélmény: 10/10

Fotó: Saját

Köszönöm a kötetet a Jaffa Kiadónak! 

Ha nem elég a könyves kontentből: megoldás ITT és ITT #csekkolniér