(Aki elmenekül, feladja? A menekült nő „áldozat”? A menekülés „vérré válik”, ennélfogva generációkon át „öröklődik”?

A válasz helye.)

Golnaz Hashemzadeh Bonde 1983-ban született Iránban. Kisgyerekként a szüleivel együtt Svédországba menekült. El kell mondanom című prózájának főszereplője, Nahid, aki a történet szerint (szintén) Svédországba menekült, annak reményében, hogy ott új életet kezdhet jövendőbelijével, Maszuddal.

1978-ban mindketten részt vettek a sah rezsim elleni teheráni tüntetésen. Katonai sortűz által több fiatal is életét vesztette, kitört a forradalom. A demokráciáért. A szabadságért. Ezen esemény értékelődik át (vagy újjá?) az idősödő Nahid életében, ugyanis rákot diagnosztizálnak nála. Úgy gondolja, a forradalom utáni életét „kölcsönbe kapta”, s három évtized elteltével ismét harcolnia kell: az orvosok hat hónapot jósolnak neki. Bonde pedig nem könnyíti meg az olvasó helyzetét: Nahid karakterét rendkívül megosztóan ábrázolja, miközben az elbeszélés terébe helyez egy másik szereplőt is;  Nahid lányát, Aramot, aki voltaképpen a következő nemzedékbe vetett hitet testesíti meg. 

Tehát az írónő kulcsfigurái a nők. Az El kell mondanom egy korántsem szokványos anya-lánya regény, hiszen a jelent és a múltat, ehhez kapcsolódóan pedig az életet és a halált állítja párhuzamba. Ugyanakkor mindezt nem egy határ vagy egy szakadék (embere válogatja, minek nevezi) választja el egymástól, hanem egy dallam. Egy perzsa dallam. A szereplők láthatatlan billogként viselik a fájuk szerteágazó gyökereit, származásukból adódó (?) "öröklődő" menekülést. 

A „hús-vér” mondanivaló arra készteti az olvasót, hogy egy percre se tegye le a kötetet. Azt hozzá kell tennem, én mindenképp újra fogom olvasni, mert hiszem, hogy minél többször veszem majd kezembe a Bonde-regényt, annál mélyebben meg fog érinteni. Egyszerűen zseniális. És újraolvasás során tartogathat még meglepetéseket. 

Továbbá az angol fordításban a kötet a What We Owe (Amivel tartozunk) címet viseli, amely arra enged következtetni, hogy  a történet szereplőinek el kell számolniuk: a múltban elkövetett tetteikkel, és azok következményeivel. A magyar fordítás pedig egyfajta vallomásra utal. Bonde prózájának szereplői fiatalon az igazság bajnokai akartak lenni. Kezdetben egy jobb világért, később pedig a túlélésért harcoltak. 

„Lehetséges, hogy az ember gyorsabban leéli az életét, ha intenzíven él? Sokszor mondták már nekem, hogy harsányan nevetek. Mi van, ha minden nevetés, ha minden túlontúl hangosra sikeredett nevetés napokkal lerövidítette az életemet? Mi van, ha az embernek csupán egy meghatározott számú lélegzetvétel áll a rendelkezésére, és ha harsányan nevet, ha hangosan beszél, ha kifulladásig ropja a táncot, gyorsabban felhasználja. Ha hangosan üvölti a jelmondatokat és hanyatt-homlok menekül a katonák és gárdisták elől. Fújtat, zihál, és elfogy az összes levegője. Tűnődöm.” (33.)

El kell mondanom: szívből ajánlom mindazoknak, akik egy olvasmányos és érzékeny témát érintő kötetre vágynak. Számomra a hitelesség záloga a túlélés – ebben az esetben pedig az, hogy a szerző maga is menekült. Tehát a Bonde-kötet mesél. Csak hallani kell, amit a sorok között suttog.

A lelkiismeretről.

És az igazságról.

Eötvös Natália

Olvasói élmény: 10/10 (És a borító: 10/10)

Fotó: Saját

Még több könyves kontent: ITT és ITT #csekkolniér