Roberto Bolaño A science fiction szelleme című kötete a 60-as évek Mexikóvárosában játszódik, voltaképpen egy észak-amerikai labirintusban, a padlásszobában, ahonnan "rendkívüli napfelkeltéket" lehet látni, igen, az a szerző korai regényének fontos helyszíne, ahogyan a gőzfürdők is, melyeknek szubkultúrája erőteljesen megjelenik a regényben. A történet során két fiatal író, Remo Morán és Jan Schrella (Bolaño alteregója) irodalmi és szerelmi próbálkozásait kísérheti végig az olvasó; Jan például rajongói leveleket ír a kedvenc sci-fi-szerzőinek, miközben a sorok között egy korkép rajzolódik ki, a szürke sötétebb árnyalataiból. Remo csatlakozik egy költészeti műhelyhez, majd beleszeret Laurába. A „Mexikói kiáltvány” pedig pontot, netán felkiáltójelet tesz a kötet végére, ugyanakkor nyitott kérdés(eke)t hagy maga után.  

A chilei író a kötetet 1984-ben fejezte be, Blanesben. Számomra ezen évszám jelentése és megmagyarázhatatlan ereje együtt növekszik George Orwell nevével, akinek az 1984 című disztópiát köszönhetjük. Elfogult vagyok. Ahogyan a spanyol nyelvű irodalommal is, gondolok itt Gabriel García Márquezre, nagybetűkkel, kétszer aláhúzva. Fontos megjegyezni, hogy a Jelenkor Kiadónál, a Roberto Bolaño-életműsorozatban megjelent a 2666, illetve 2017-ben A science fiction szelleme is, amely addig kiadatlan volt. Külön köszönet illeti a fordítót, Kutasy Mercédeszt, aki munkájával nagymértékben hozzájárult az olvasói élményhez.

Sok időbe telt, míg A science fiction szellemének végére értem. Időt adtam neki. A Bolaño-próza környezetébe, pardon, univerzumába szükségeltetik beilleszkedni, és minden egyes karaktert alaposan megfigyelni; a tetteiket, az azok mögötti motivációkat, az események sorrendjét, dinamikáját. A szerző ügyesen, részekre osztotta a kötetet; fő cselekményszál, rajongói levelek és interjú – mindezek váltják egymást egy olyan szövegben, melyet a szerző folyamatosan gondozott. Precizitásához kétség sem fér. Érdekesség: a kötet végén, az alkotói folyamatba betekintést nyerhet az olvasó, így láthatja az író által rajzolt karakterek portréit is. 

„Az eső tanít bennünket. Este van, és esik: a város úgy pörög, akár egy ragyogóan csillogó búgócsiga, de némely területek homályosabbnak, üresebbnek tűnnek; olyanok, mint valami meg-megszakadó folt; a város boldogan pörög az özönvíz közepén, a foltok pedig lüktetnek, innen úgy tűnhet, megduzzadnak, mint egy beteg halánték vagy mint a fekete fürdő, amelyet hidegen hagy a csillogás, amivel az eső akarja fölruházni. Néha az a benyomásom, hogy sikerül megérinteniük egymást: esik, villámok csapkodnak, és az egyik homályos kör emberfeletti erőfeszítéssel súrolja a másik homályos kört. De csak ennyi. Hirtelen összezsugorodnak, és tovább lüktetnek. Talán beérik azzal, ha súrolják egymást, lehet, hogy az üzenet, akármi legyen is az, már keresztülment rajtuk.” (182.)

Mindent összevetve – és kibogozva, határozottan állítom, örülök, hogy elolvastam A science fiction szellemét. Noha a kötet címe alapján egészen másra számítottam; fordulatosabb cselekményt, átláthatóbb szálakat és egyértelmű(bb) üzenetet vártam. Ehelyett kaptam egy kis darabot Bolaño „ládájából” (utalok itt Christopher Domínguez Michael előszavára), amiben sokkal több eredetiség van, mint az elsőre gondoltam.  És ha egy kötet eredeti, kiemelkedik a többi közül, az olvasó érdeklődését felkelti, kíváncsivá teszi, miközben észre sem veszi, de ott marad az események sodrásában, örvényében. 

A „Mexikói kiáltvány” végén felkiáltottam. Megértettem.

A Bolaño-univerzum gőzerővel működik. 

Eötvös Natália

Olvasmányélmény: 8/10 (tudom-tudom, kicsit viseltes a Bolaño-kötet, de nincs mit tenni, sokat utaztunk együtt:))

Fotók: Saját

Ha nem elég a könyves kontentből: megoldás ITT és ITT #csekkolniér