Ezt a „másmilyen” regényt el kell olvasnod, hogy tisztá(bba)n láss ⇒ Emily M. Danforth: Cameron Post rossz nevelése

cp10.png

Nem szokásom már a blogbejegyzés címében véleményt formálni, és ennyire direkt módon leírni, hangsúlyozni, hogy tetszett a kötet. De Emily M. Danforth Cameron Post rossz nevelése című regényével nem tudok másképp tenni; egyszerűen lehengerlő.

Emily M. Danforth többszörösen összetett mondatai különösen nagy figyelmet igényeltek, ennélfogva egy kicsit soká tartott beilleszkedni a prózaszöveg közegébe, hangulatába. (Így történt, hogy nem született kép a regényről, mivel még előolvasásra kaptam a Danforth-kötetet.) És amikor sikerült, egyszer csak azt vettem észre, hogy véget ért a történet, és én ezt nagyon nem akartam.  

A regény főhőse Cameron Post, akit a bigott nagynénje, Ruth az Isteni Ígéret Keresztény Iskola és Gyógyítóközpontba küld „kihűteni”, „kijavítani”. A „bűne”, hogy szexuális identitása „másmilyen”, mint ami egy (keresztény) közösségben elvárt és elfogadott. A saját neméhez vonzódik, de nem nevezheti önmagát homoszexuálisnak, mert ilyen nem létezik, ilyen nincs, ő „beteg”. Ki kell gyógyulnia belőle, és ebben készségesen (?) segítenek az Ígéretben, főként Lydia, akinek szinte minden problémára van egy megnyerő bibliai idézete.

Az előzményekről fontos szót ejteni, hiszen annak hiányában értelmezhetetlen a cselekmény. A történet 1989-ben kezdődik, a Montana állambeli Miles City-ben, amikor is Cameron még csak 12 éves, és egy autóbalesetben elveszíti a szüleit. Azon a napon, amikor megtudja a megrázó hírt, csókolózik az egyik barátnőjével, és úgy gondolja, a szülei elvesztése egyfajta büntetés azért, mert a legjobb barátnőjével közelebb kerültek egymáshoz. Érdekes, hogy Cameron egyrészről bűntudatot érez, másrészről pedig megkönnyebbül, mert nem kell felfednie a szülei előtt másságát. És voltaképpen ez a kiindulópont, amely göröngyös úton elvezet az Ígérethez. 

„A kazetta dobozán ez állt: Ha elég messzire futsz önmagadba, olyan érzésekbe futsz bele, amelyekről sosem gondoltad, hogy megvannak benned. Hátul volt egy kép, Mariel és Patrice állt rajta egymás mellett, gyér fényben. A tartalom leírásában az a kifejezés is szerepelt, hogy több, mint barátság. Azt hiszem, a lelkem mélyén sejtettem, mi rejlik a melegtémára utaló kifejezés mögött, de nem tudtam volna megnevezni.” (48.)

Cameron karakterét zseniálisan építette fel a szerző; önmagával és a leszbikusságával való viaskodása, illetve a lelkének különböző mélyrétegei zseniális módon bukkannak elő egy-egy jéghegy-jelenet kapcsán. Cameron a helyzethez – vagy a rendszerhez?  – képest jól bírja az átnevelést. Erős jellem, könnyen barátkozik, mindemellett pedig egy kamasz, akiben a "Ki vagyok én?"-kérdés az átlagosnál többször merül fel. Nincs egyedül; Adam és Jane segítségével, barátságával könnyebben átvészeli az ott-létet. Az események sűrűjében a 90-es évek Amerikájának társadalmi és politikai hátterébe is betekinthet az olvasó, amelyek akkoriban korántsem nyújtottak elfogadó közeget a homoszexuálisok számára.

A kötetben kiemelt szerep jut a videokazettáknak és a televíziónak. A videokazetták Cameron számára szinte mindenre megoldást nyújtanak; megbontják a kapcsolatot a külvilággal, ezáltal a tinédzserlány időt adhat magának a tanulásra (is). Értem ezalatt a filmekből kölcsönzött tippeket, amelyeket a valóságban próbált alkalmazni, így meghódítani a kiszemelt lányt. Mindemellett a videokazetták kapaszkodók voltak a nehéz időszakban, és formálták a személyiségét. Az Ígéretben hiányzottak Cameron-nak a kazettái, talán azért, mert régen az volt a biztos pont, a pont, amely az otthonra emlékeztette, továbbá önmagára (is).

A tévéhez/tévézéshez kapcsolódik az a jelenet, amely erős érzelmeket váltott ki belőlem. Cameron és a nagymamája egy szilveszteri közvetítést néztek a tévében, és a műsorvezető, Jay Thomas előadott egy „idétlen” számot, majd elkezdett beszélni az Andy Griffith-show „elveszett epizódjáról”. Ebben az epizódban Gomer női ruhákat próbál fel, majd sétálni megy a városba, és ezt követően elküldik a haditengerészethez „kihűteni”. És ha mindez nem lenne önmagában rémes, a kicsit sem vicces műsorvezető odakapcsolt a társához, Nia-hoz, akinek azt mondta: „Ne felejtsd el, Nia, ott a Times Square-en: a férfiak. Némelyik nő is férfi. Némelyik férfi pedig nő, úgyhogy vigyázz, kit kezdesz el simogatni ott a téren.” (335.)  Mindezekből látszik, a szerző fontosnak tartotta, hogy erős társadalomkritikát csempésszen a sorok közé.

Danforth remekül szövi a cselekményszálakat, és hitelesen építette fel azt a rendszert, amely vallásos alapokon nyugszik, és amelyben az ígéret vérrel-verejtékkel fúródik a diákok tudatába. Van, akinél célba ér, és van, akinél nem, de a folyamat mindnyájukban mély nyomot hagy. Az önmagukról alkotott kép kontúrjai az ígérethez híven mintha halványodnának, ám a történet végkifejlete tartogat még meglepetéseket. 

A Cameron Post rossz nevelése érdekfeszítő olvasmány, amelyet el kell olvasni mindazoknak, akik nem szándékoznak egy túlzottan piszkos szemüvegen át szemlélni az identitással, főként a szexuális identitással kapcsolatos kérdéskört, és szeretnének önállóan véleményt formálni. A tisztán látáshoz remek szöveget biztosít Danforth, aki kellő érzékenységgel nyúlt az LMBTQ-témához.

Megéri elolvasni az önelfogadás rögös útjának történetét.

(Túl) sokat tanulhatunk belőle.

Eötvös Natália

 

Olvasmányélmény: 10/10

Fotó: forrás itt 

Ha nem elég a könyves kontentből: megoldás ITT és ITT #csekkolniér 

Kiadó: Athenaeum Kiadó

Eredeti cím: The Miseducation of Cameron Post

Fordító: Todero Anna

Oldalszám: 440 oldal

Kiadás éve: 2019

Kötés: Kartonált

ISBN: 9789632932132