A zsenialitás illatszeres üvegcsékkel, zöld tintával és papucsban tör utat magának ⇒ Kosztolányi Dezső: Mindent bevallhatok

kd1.jpg

Mindent bevallhatok. Szenzációs cím. Mivel Kosztolányi Dezső sosem beszélt mellé. De szerette a tréfát is. És ha ő, a költő, író, műfordító bevall(hat) mindent, nincs mitől tartania, jöjjön, aminek jönnie kell, ő mindig csak saját magát adta. Ha úgy tetszik: saját magát alakította. E kötetben pedig övé a főszerep. A Jaffa Kiadó gondozásában megjelent Kosztolányi Dezső-válogatás nemcsak a XX. századi magyar irodalom egyik kiemelkedő alakjának életébe enged betekintést, hanem a szerető férj és apa mindennapjaiba is. Egy kötet, két portré. Érzékletesen. Papucsban (is).

Az Urbán László által összegyűjtött és összeállított Mindent bevallhatok kötetben eddig meg nem jelent írásokat tartalmaz, illetve más újdonságokat is. Mindezek hat nagyobb részre, fejezetre különíthetők el: tárcák, vallomások, "körkérdésekre" adott válaszok, interjúk, visszaemlékezések színesítik a kötetet, és az utolsó rész tartalmazza Urbán László utószavát, amely tulajdonképpen egyfajta keretet ad az olvasottaknak. És jóllehet a kötet címe az "én"-t sugallja, ám a sorok között ott a "mi" is, főként Kosztolányi feleségéhez, Harmos Ilonához („Violácská"-hoz) fűződő szoros kapcsolatára utalva.

Továbbá a rövidebb-hosszabb fejezetekben többek között olvashatunk arról is, hogy Kosztolányi Dezső első versei a Budapesti Naplóban jelentek meg. Ekkor tizenhét éves volt. Később „áttért” az epikára, és e folyamatban őszerinte fontos szerepet játszott a fejlődés és a kor. Miközben regényt írt, napi öt-hat órát töltött az íróasztala mögött, ennélfogva három hónap alatt megírt egy kötetet. „Cikkeit fejből diktálja, úgy, az ihlet pillanatában. Fehér köpenyben sétál fel-alá a dolgozószobában, akár az orvosok vagy a gyógyszerészek a laboratóriumban.” (127.) – mesélt a szerzőről a gépírónője egy 1929-ben megjelent interjúban. 

Tehát a személyesebb hangvételű írások segítségével az olvasó voltaképpen egy „közelit” kaphat Kosztolányi Dezsőről: a gyermekkorában sokat betegeskedő (és sok dologtól rettegő) „Didé”-ről, a poétáról, a nagy regényíróról, a zöld tintáért (babonásan) rajongóról, a Shakespeare-t szenvedélyesen olvasóról és fordítóról, a bicsérdistáról (tehát nem evett húst, csak nyers gyümölcsöt és zöldségféléket fogyasztott, vegetáriánus volt), sőt még arról is, aki az íróasztalán lévő, tíz különböző színű üvegcséből is ihletett merített, miközben szagolgatta az illatokat. „Az Édes Anna című regényem írásánál például a szerelmi fejezetnél a szegfűsegest szagolgattam, míg az utolsó fejezetnél, amelyben a gyilkosság történik, az éteres üvegre került a sor.” (82.) – nyilatkozta Kosztolányi a Színházi Élet hasábjain. 

Kosztolányi sokat utazott; jártában-keltében élményekkel gazdagodott, amelyeket minduntalan papírra vetett. Példának okáért említeném az Utastípusok (Naplójegyzet) című tárcáját, amely rendkívül szórakoztató stílusban íródott. Nagy adag társadalomkritikával fűszerezve. Ehhez kapcsolódóan idézek egy kisebb szövegrészt: „S ahogy félig céltudatosan, félig akaratlanul az utasok tereferéjére figyelünk, lassan-lassan kiesik kezünkből a könyv, s bámulva nézünk lelkük mélyére. Az egyes alakok elveszítik szűk egyéniségüket, s típusokká szélesednek. A szavak, melyeket elejtenek, lelkiviláguk mélységeinek kulcsaivá válnak – akarva-nem akarva kasztokba osztjuk őket.” (20.)

kd2.JPG

Nem lenne teljes az értékelésem, ha nem szentelnék egy külön bekezdést Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes szoros barátságának. Mindkét szerző nagyon(-nagyon) kedves a szívemnek, ezért fontosnak tartottam, hogy a kettejük között kialakult barátságról is ejtsek néhány szót. A Kosztolányi, a nagy ugrató című írásban egy visszaemlékezésről olvashatunk, amelynek tartalmát ezúttal nem ismertetem (mert az nagyon spoiler-gyanús lenne), de annyit elárulhatok, nagy tréfamesterek voltak. A Kosztolányi-válogatás e kis szemelvényei mind-mind hozzájárulnak az olvasói élményhez. És talán nem árulok el nagy titkot: e szerzőket a magyar irodalom üde színfoltjának tekintem.

„Regényemmel az a célom, hogy egy idegen életet annyira megéreztessek magammal és másokkal, mintha a tulajdon életem volna. A jó regénynek mámorítóan szép hatása van. Olyan testvériséget revelál [feltár], amilyent még a legszebb vallások sem tudnak revelálni.” (113.) 

A kötet olvasása közben pedig olyannyira elmerültem az információk áradatában és a fontos(abb) szövegrészek kiválasztásában, hogy utólag vettem észre, az általam idézni kívánt szövegrészek többségét zöld post-it-tel jelöltem meg. Nem nevezném a véletlen művének, sőt tréfájának sem (csakhogy stílusos legyek), sokkal többről van szó; talán arról, hogy olyan közel érezheti magát az olvasó a sorok főszereplőjéhez, Kosztolányi Dezsőhöz, hogy egyszerűen csak belefeledkezik a személyével körbevetett atmoszférába. Abba a sajátosan színes – főként zöld színnel átitatott – világba, amelyet vétek lenne a múlt homályával betakarni. Eltitkolni. "Ott kezdődik az érdekesség, ahol emberi korlátokról és határokról van szó.” (44.)

És én most átrendezem a könyvespolcomat.

A Kosztolányi-köteteimet a polcomnak abba a szegletébe helyezem, amely közelebb van az ablakhoz.

Hogy több napfény érje őket.

Eötvös Natália

 

Olvasói élmény: 10/10

Fotók: Saját

Kiadó: Jaffa Kiadó

Oldalszám: 260 oldal

Kiadás éve: 2018

Kötés: Keménytábla, védőborítóval

ISBN: 9789634751274