„Mivé leszünk, mivé leszünk”.  A rendszerváltást követő évtizedekben, kelet-európai környezetben játszódik Lugosi Viktória Vándorhomár című kötete, ami a Park Kiadó gondozásában jelent meg. A regény öt különálló és korántsem idilli sorstörténetet enged útjára, legyenek hát szabadok. Csak az a helyzet, hogy a karakterek többsége vesztes, kudarcot vallott, mivel egyikük sem tudott (igazán) alkalmazkodni a rendszerváltáshoz; álmaik, lehetőségeik szertefoszlottak. A nichts besonderes-sorsok regénye. Könyvajánló.

„Középkorú figura, akiről lerí, hogy eljátszotta minden esélyét. Az utóbbi időben egyre többen vannak, és nem csak ebben a szakmában. Olyanok, mint ő.” (7.) – Lugosi Viktória ekképpen indítja Vándorhomár című kötetét, miközben a lehető leghitelesebben mutatja be Arnold karakterét. Arnold, aki lelép, akinek a rendszerváltás elvette az álmait, és ő az, aki próbál lassítani. Csak egy kicsit. Csak egy kicsit elengedni a szorongást, a szégyent. Őt követi Bori, aki tüzet olt, János, akin átlépnek, majd Liza, aki megégette magát. A rendszerváltást követő évtizedekben mindannyian nehézségekbe ütköznek, a maguk módján igyekeznek alkalmazkodni a kialakult helyzethez. A sorstörténeteket Aliz (néni) zárja, ennélfogva a róla szóló fejezet a regény záróakkordja. És milyen jó, hogy ő kapta az utolsó szót – für alle felle.

Vajon a vándorhomárok felismerik egymást? Van valami titkos jelük, amivel tudtára ad(hat)ják egymásnak, hogy egy csónakban eveznek? És vajon érzik azt, hogy az a csónak szemben van az árral, és szakadatlanul hánykolódik? E kérdéseken tűnődtem a negyvenhetes villamoson, kezemben a Lugosi-kötettel. És minél többet gondolkodtam az olvasottakon, annál inkább egyértelművé vált számomra, a sorok közötti görcsös alkalmazkodás. Az illeszkedni akarás. Aztán a kudarc. Pedig a regény karakterei küzdenek, folyamatosan küzdenek: magukkal és az új helyzettel, a szertefoszlott álmokkal, lehetőségekkel, egy korántsem idilli, kelet-európai környezetben. A változó világban. A magyar valóságban. „Mivé leszünk, mivé leszünk”.

Tulajdonképpen mindannyian ismerhetünk egy-egy vándorhomárt. Ki-ki a maga módján, pontosan jól tudja, milyen érzés kirekesztettnek lenni. Nem odaillőnek lenni. Vesztesnek lenni. Győztesnek lenni. Szorongani egy korszakon át. Egy életen át. Várni és csak várni. Hátha jobb lesz, vagy legalább egy kicsivel könnyebb.

„Ha nagy leszel, és látsz egy hasonló kopott tálat... megjegyzem, nem kopott, hanem patinás, érted, fiam?, patinás... majd te is többre becsülöd, mint a csillogó ezüstöt a parvenü újgazdagéknál. Egy ilyen tál lavírozások, sustorgások, sasszék, macerák tanúja volt, körötte tornyosult az iszony, a temérdek felesleges hóbelevanc, a naftalinszagú kabátok, még jól-jöhet stoppolófák, átmenekített merőkanalak, széthordott könyvtárak, elmaradt Faust-előadások, a sok nichts besonderes.” (46.)

Azok az epizódok tetszettek a legjobban, amikor a szerző a kapcsolatokról ír, a nők helyzetéről, a kiszolgáltatottságról, vagy éppen a házas élet előnyeiről, hátrányairól, tehát széles a paletta, remek az írói technika. A fejezetek zárása zseniális, az utolsó mondat felteszi az i-re a pontot, az olvasó meg csak néz maga elé, hogy most akkor mi történik... (történt). Ennélfogva kiemelnék két karaktert, akiknek különösen tetszett az ábrázolása, illetve a hozzájuk kapcsolódó történet. Az egyik Liza, a diplomás háztartásbeli, aki „márkás mandzsettagomb a pasi kifogástalanra vasalt ingén” (232.) A másik általam kiemelt karakter pedig Aliz (néni), aki „maga volt a provokáció a szocialista utcán”. Egy hasadék, egy rés: előtte is szocializmus, utána is szocializmus, csak ahol ő van, ott nincs szocializmus.” (62.) Érdekes, Aliz nem kapott jelzőt, egyfajta azonosításra alkalmas szókapcsolatot, ellenben ő zárja a kötetet. Övé az utolsó fejezet, az utolsó szó, az utolsó nichts besonderes.

Összességében lényegre törő, tömör, jól szabott mondatok – tíz pontos stílussal, élesen kontúrozott karakterek, ennélfogva zseniális portrék (nyertesekről és vesztesekről) jellemzik a regényt. A fejezetek összefonódása lehetővé teszi, hogy az olvasó megértse a nagybetűs mondanivalót, talán egy kicsivel többet is, mondjuk a posztszovjet vándorhomár(ok)ról. És amint mindez megtörténik, a borító is más színben fog pompázni, az olvasó észreveszi majd a monotonitást, a figurák egyhangúságát, azt a bizonyos görcsös alkalmazkodást, miközben a vesztesek (és vajon a nyertesek is?) folyamatosan a támaszt kémlelik, keresik – például a mozgólépcső kapaszkodószalagjában.

Míg a nichts besonderes-sorstörténetek (csak) egymásban.

Eötvös Natália (Enna)

 Fotó: Saját

Olvasói élmény: 10/10