Bókoló Csillagszem és az MSN-románc(unk) - Férfiak mellettem

frank-mckenna-219857_1.jpg

Az első bókom tizenegy évvel ezelőtt, egy augusztusi szombaton érkezett hozzám. A balatoni, focista srác, Zoli, próbálkozott a lehetetlennel: mond nekem néhány kedves szót, amit én örömmel fogadok majd. És nem csak fogadom, meg is köszönöm a bókjait, jólnevelten, pontosan úgy, ahogyan azt illik. Aztán hagyom, hogy elhitesse velem, semmivel sem vagyok kevesebb, mint a többi tizenöt éves tini lány. Bókot igenis tudok fogadni – ha akarok. 

Zoli nagyon lelkes volt, hitt a szerelem első látásban, bennünk is hitt. Nem árult zsákbamacskát, kiírta MSN-re, hogy mennyire szeret, nekem pedig nem volt más dolgom, csak hinni neki. Még a háttérképén is én mosolyogtam – persze szigorúan csukott szájjal, mert szégyelltem a fogaim között tátongó réseket. Működött az MSN-románcunk, nagyjából egy-két hétig, aztán a Nati + Zoli képletét lecserélte focilabdákra, meg valami giccses nicknévre. Mert épp olyan hangulata volt. Könnyedén beillesztett az életébe, aztán ugyanolyan könnyedséggel ki is emelt onnan. De nyakunkban lihegett a találkozó időpontja. 

Szomorú voltam és nagyon magányos. Hiányoztam Zoli MSN-nevéből, aztán kiestem a napjaiból, de már megbeszéltük, hogy találkozunk a hétvégén. Komplikálni kezdtem a sztorit, ez volt az egyik kedvenc elfoglaltságom, nagyon lekötötte a figyelmemet. Egyszerűen imádtam életet lehelni olyan mondatok közé, amelyeknek közük nem volt egymáshoz, de én mégis találtam közöttük valamiféle kapcsolatot. Sőt, úgy csűrtem-csavartam őket, hogy azok mindenképp egy bekezdésben kössenek ki. Egymás mellett. Zolival.

Mindeközben lázasan készültem az első találkozóra. Kiválasztottam a kedvenc zöld szoknyámat, egy (szerintem) hozzá passzoló felsőt, és izgultam tovább. Izgultam azon, hogy vajon tetszem-e neki, és köszönőviszonyban vannak-e a képeim a valósággal, majd megőrjített az is, hogy a Balaton környékéről érkezik hozzám, nem tudtam, a vonatok támogatják-e a kapcsolatunkat, vagy szimplán hagyjunk inkább a fenébe. Végül fejest ugrottunk az ismeretlenbe.

És én elkezdtem vakrandizni. Persze az események szoros egymásutánját hosszas (online) ismerkedés előzte meg. Beszélgettünk heteken át: ő a Balaton környékéről pötyögött, én Tatabányáról, ő egész alakos képet kért, én csipetnyi megértést, ő valóban akart engem - ahogyan egy tizennyolc éves srác akarhat -, én meg valóban féltem - ahogyan egy önbizalomhiányos, tizenöt éves lány félhet. Tulajdonképpen az igazság pillanatától rettegtem. 

Az interneten könnyű volt szerepet játszani; jobbnak tűnni, magabiztosabbnak, vékonyabbnak. De a valóságban nem tudtam kivágni a kényesebb részeket, ezért Zolitól csodát vártam, reménysugarakba öltöztetve, hátha megváltoztat bennem valamit, és én barátságosabb leszek magammal. Talán meg is szeretem magam. Viszont előtte hagynom kell, hogy ő meglássa bennem azt a nőt, aki egy nap a tükörből fog rám visszapillantani, és majd hálásan megköszöni a balatoni srácnak, hogy azon az augusztusi szombaton hitt benne. Látta benne a Nőt.

A nagy pillanatig erőt kellett gyűjtenem. Ugyanis a találkozó napján legszívesebben megfutamodtam volna, elnapoltam volna a közös programjainkat. A könnyebb, járhatóbb utat akartam választani, mert az nem jár kockázatokkal, és jól ismerem már a forgatókönyvet. De az az igazság, Zolit még annyira sem ismertem, hogy tudtam volna, melyik jelenetnél tűnik fel először. Aztán másodjára. (Egyáltalán szerepel életem forgatókönyvének bármelyik hosszabb fejezetében is?)

Esélyt adtam a bimbózó románcunknak, nem futamodtam meg. Élénken emlékszem arra az esős-napsütötte napra, amikor is az eső elmosta a sminkemet, a hajamat is szétzilálta, aztán hirtelen verőfényes napsütés lépett a helyébe. Minden a feje tetejére állt, az időjárás megtréfált minket. De Zoli tekintetében mégis volt valami nyugtató. Szemei a csillagszemű juhászt idézték fel bennem, így már nem éreztem őt olyan idegennek. Egy szimpatikus srác volt, hátizsákkal, meg egy baráttal, akire szükség volt, hogy még meghittebb legyen a hangulat. Én is hoztam a barátnőmet, Pankát, ő is szívesen ugrott fejest az ismeretlenbe. Noha Panka nem akart barátot, csak szimplán szabad volt azon a hétvégén, szerencsémre.

Így én személyesen is megismerkedhettem az MSN-lovagommal. Akivel hosszú éjszakákon át cseteltünk, és egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Hétről hétre több fal omlott le a virtuális valóságunkban, és kíváncsian vártuk, mikor lépünk a következő szintre. Sosem voltam az a kezdeményező típus, mondván a kezdeményezés a férfi dolga, hát tegye. Hagytam kibontakozni. Hagytam, hogy elhívjon egy "randira". Úgy beszéltük meg, hogy az első – mindent eldöntő – hétvégén ő jön hozzám, aztán én hozzá, és ha minden jól alakul, a szülőkkel is megismerkedhetünk. Gyors volt a tempó, nehogy lemaradjunk a kapcsolatunkról. Az nagyon gáz lett volna. Arról nem is beszélve, hogy visszabaktathattunk volna a négy fal közé, és kezdhettük volna újra az egész ismerkedősdit. Ahhoz meg egyikünknek sem volt kedve, hát adtunk egy esélyt kettőnknek.

A nap végén ültünk a buszmegállóban, vártuk a búcsú pillanatát. Hosszan a szemembe nézett, mosolygott. Szóltam, hogy ne nézzen már annyit. Zavar. Aztán csak annyit mondott, hogy „nagyon szépek a szemeid”, én meg ijedten körbenéztem, kerestem a bók címzettjét. És meglepetésemre csak én ültem mellette. Annyira zavarba jöttem, hogy csak egy „köszi, neked is” csúszott ki a számon. Ő meg csak némán nézett továbbra is, míg én illedelmesen lubickoltam a zavarodottságomban. Így érkezett hozzám az első bókom, azon az augusztusi esős-napsütötte szombaton, a buszmegálló ütött-kopott padján, a csillagszemű Zolitól, a balatoni sráctól, aki a szabad hétvégéjén egy tatabányai lányhoz igyekezett, sőt, rohant, nehogy lekésse a csatlakozást.

 Ki tudja, lesz-e még ilyen alkalom az életben...