Lassacskán ledoblak magamról

charlie-foster-136.jpg

Mardos a fájdalom, lassacskán, egymagában. Még az érzésnek sincs párja. Egyedül árválkodott (és árválkodik) bennem, téged pedig csak úgy elkerült. Ott álltam, fájdalomba öltöztetve, és te semmit sem értettél belőle. Az elején belém égetted kettőnket, amely először a rossz előérzeten, később a kételyeken nevelkedett. Aztán már az sem érdekelt, nyomát sem látjuk egykori önmagunknak. Ölbe tett kézzel hagytam, hogy fájjon. Lassacskán ledoblak magamról.

Mardos a fájdalom, lassacskán, egymagában. Még az érzésnek sincs párja. Egyedül árválkodott (és árválkodik) bennem, téged pedig csak úgy elkerült. Ott álltam, fájdalomba öltöztetve, és te semmit sem értettél belőle. Fogalmad sem volt arról, miért várom a választ, rezzenéstelen arccal. Miért nem örülök neked, úgy, mint régen, önfeledten, a mámortól megrészegültem? Mégis ki áll veled szemben; hol van már az, ami elmúlt? Választ vártam, de kérdéseket kaptam. Elidőztünk ebben az állapotban, miközben az idő elhaladt mellettünk. Teltek-múltak az órák, a napok, és te csak legyintettél.

Aztán már az sem érdekelt, hogy nyomát sem látjuk egykori önmagunknak. Kettőnknek, akiket (mások szerint) egymásnak teremtettek. Mint a mesében, úgy hittünk a csodában. Akkor még együtt voltunk boldogok; akkor még nem ismerted a másik nőt, az érintését, a csókjait, a szerelmét; akkor még csak engem szerettél. Mohón faltuk az érzelmeket, amelyeket egymásban ébresztettünk.

De vége lett. Nem tudtam, hogy mi zajlik benned. Az elején belém égetted kettőnket, amely először a rossz előérzeten, később a kételyeken nevelkedett. És én ölbe tett kézzel hagytam, hogy fájjon. Majd egyszer csak megtörted a csendet, és megszólaltál: „jobb lesz így”, „hidd el, találsz mást”, és végül „(de) maradhatunk barátok”.

Vagy maradhattunk volna együtt...

Leoltom a villanyt, kikapcsolom a valóságot. Egy kattanásra eltűnik a jelenem, néma sötétségbe burkolózom, remélve, hogy a reggel ismét színt hoz. Méghozzá világosat, telis-tele üde színekkel, lelkemet simogatva.

Ledobom magamról a múlt terheit. Téged.

Lassacskán.