Félbevágott örökkécsakveled

pexels-photo-159241.jpeg

Zsákutcába húzott a szívem. A járatlan utat kereste, abban mégiscsak több az izgalom és a kockázat. Hiszen még egy zsákutcában is el lehet tévedni, ha nem tudjuk, merre van az előre. Botorkálni az éjszakában: zsebünkben a félelemmel, szívünkben a kalandvággyal. Igen, így is lehet. Tudod, én neked tálcán kínáltam az érzelmeimet, hátha képes leszel kezdeni velük valamit, alkalomadtán talán viszonozni is fogod azokat. Mert nekem te voltál a legesleg. De egy idő után úgy éreztem, hogy hátat fordítasz kettőnk valóságának. Aztán (el)választottál. Félbevágott örökkécsakveled.

Zsákutcába húzott a szívem. A járatlan utat kereste, abban mégiscsak több az izgalom és a kockázat. A hétköznapitól távol esik, és nem illeszkedik a megszokotthoz, tehát egészen biztos, hogy jobban járok vele. És rajta.

Még akkor is, ha elsőre teszetosza lépésekkel haladok. Másodjára már magabiztosabban, harmadjára pedig könnyedén bolyongok tovább. Hiszen még egy zsákutcában is el lehet tévedni, ha nem tudjuk, merre van az előre. Botorkálni az éjszakában: zsebünkben a félelemmel, szívünkben a kalandvággyal. Igen, így is lehet. És én eszerint cselekedtem. Aztán megakadt a tekintetem egy bolton, amelynek egyik ablakán visszatükröződött egy elcsent mosoly. A múltam mosolygott rám, amelyben mindkettőnknek jutott egy kicsi rész. Akkor még volt értelme az örökkécsakvelednek; te és én pedig kerek egészet alkottunk.

Majd jött egy „bocs”, meg egy „mégse”, ami egyik pillanatról a másikra szétszakított minket. Kapcsolatunkból kihullott az örökkécsakveled; darabjait szétszórtuk, távol egymástól. Közben halványan pislákolt egy ütött-kopott majdleszvalahogy, de az sem bírta sokáig. Egy helyben toporogtunk. Se előre, se hátra, és hol van már az örökké... Tudod, én tálcán kínáltam az érzelmeimet, hátha képes leszel kezdeni velük valamit, alkalomadtán talán viszonozni is fogod azokat. Mert nekem te voltál a legesleg. Lassú léptekben estem beléd, a lényed elragadott, aztán röpített. Nem tudtam, és nem is akartam ellenállni.

Mindeközben a múltad a nyakadban lihegett és jajveszékelve futott utánad. Így döntened kellett, de előtte engem pro és kontra közé szorítottál, hátha az egyik felé (erősebben) billen a mérleg nyelve. Testem-lelkem beleremegett; hezitálásodat három ponttal jelezted – többször átfogalmazva, üzenetben, nekem. Úgy éreztem, hogy hátat fordítasz kettőnk valóságának. Míg te nyugodt lelkiismerettel, és hosszasan vegetáltál, én kínok között vergődtem. Akár egy partra vetett hal, úgy ficánkoltam némi figyelemért, törődésért, egy-két őszinte szóért tőled. Csak egyszer szerettem volna szerepet kapni a történetedben, szorosan melletted.

Majd (el)választottál. Egy mozdulatlan és sivár pillanatban ragadtunk. Mert a komfortzónád csalogatóbb volt, mint kettőnk bimbózó románca. Így már csak egy fakó, félbevágott örökkécsakveled jelzi, hogy mi egykoron kerek egészet alkottunk.

És látom a zsákutcából kivezető utat. Haladok felé.

(Előre.)