Passzol(t)unk

jake-davies-305571.jpg

Kellünk a pillanatnak, kellünk egymásnak. Vesszőkkel választom el közös életünk szakaszait, érzékeltetem kapcsolatunk dinamikáját. Mindeközben én elveszek magamból; kínzó érzéseket, fájó emlékeket, aztán üres polcként állok csupasz testemben. A testem tiltakozik, gondolataim össze-vissza cikáznak, nincs visszaút. Mivel arra a polcra egykoron hűségesen pakolgattam (és pakolgattuk) a többes számokat, mondván mindenből kettő legyen. Ne több, ne is kevesebb, mert „csak” kettőig terjed a szerelmünk. És te a szívembe fészkeltél, gyengéden simogattad lelkemet, kapcsolatunk pedig ellentéteken nevelkedett. Passzol(t)unk.

Önmagamból indulok ki. De benned érek révbe, és zuhanok szerelmünk tengerébe. Rímekkel a végén, úgy mégiscsak emlékezetesebbé válik – miénk a pillanat. Kellünk a pillanatnak, kellünk egymásnak. Erősen passzolunk. Vesszőkkel választom el közös életünk szakaszait, érzékeltetem kapcsolatunk dinamikáját. És te csak szüntelenül lüktetsz bennem, mintha az életed múlna rajta; te vagy a leghűségesebb ütemem. Dobbansz értem. Dobbanok érted. Melletted a tűzzel játszom, mégis égek a vágytól, szeretem, ha szenvedélyesen zajlik az élet.

Nélküled megáll, ekképpen beszippant a mindennap, és én elveszek. Elveszek magamból, kínzó érzéseket, fájó emlékeket, aztán üres polcként állok csupasz testemben. A testem tiltakozik, gondolataim össze-vissza cikáznak, nincs visszaút. Vissza hozzád, és út előre. Testem-lelkem ellenáll, nem tudok megnyugodni, míg a szívem mélyén, legbelül, érezlek.

Aztán a boldog szerelem átfonódott a sivár magányba.

Tudod, arra a polcra egykoron hűségesen pakolgattam (és pakolgattuk) a többes számokat, mondván mindenből kettő legyen. Ne több, ne is kevesebb, mert „csak” kettőig terjed a szerelmünk. Ha hárman volnánk, az már bonyodalmat okozna, a polc pedig hevesen tiltakozna: ledobná magáról a felesleges holmit. Ne foglalja a helyet. Feleslegesen.

Miközben te a szívembe fészkeltél, és gyengéden simogattad lelkemet, kapcsolatunk ellentéteken nevelkedett. Szerelmünk azokra építkezett, de én az utolsó percekig hittem nagyságodban: személyiséged vonzerejében, karizmájában és a külcsín alatti valóság(od)ban. Mert te értékelted az élet apró örömeit, hálával fűszerezted a szürkeséget, így újraszínezted gyermekkorodat (is). Ezen felbuzdulva színt csempésztél a kapcsolatunk nehezebb időszakába, meg másokba is – főleg női szívek kígyózó egymásutánjába. Ezt követően üres ágyak, teillatú párnahuzatok – amelyeket szelektíven egy csokorba rendeztél – szoktattak téged az új helyzethez. Időről időre rutinosabb lettél, és mivel már nem volt szükséged rám, kidobtál. Passzoltál.

Lelkeddel már más nők takaróznak.

Mi így passzol(t)unk.