Nekem Te jelentetted a világot

allan-filipe-santos-dias-365402.jpg

Budapesten sétálok. Körülöttem nyüzsgés, bennem üresség. Visszagondolok az együtt töltött órákra, napokra, hetekre, és nem találom a megfelelő szavakat. A szívemben harc dúl, hiányod felemészt; eltelt egy év. Miközben felszakítom a sebeimet, és eggyé válok a fájdalommal, bevillannak a közös képkockáink. Amikor még vonzódtam hozzád, szemtelenül igazinak éreztelek, de mindez mit sem ért. Az egód magabiztosan közénk állt. Kapcsolatunkból kiölte a szikrát, mi pedig eltávolodtunk egymástól. Nekem Te jelentetted a világot.

Budapesten sétálok. Körülöttem nyüzsgés, bennem üresség. Idegen szavak forognak a levegőben, mámorosan pezseg a belváros. Elszórt kacajok és örömteli pillanatok keltik életre az utcákat, én pedig próbálok beilleszkedni a festői idillbe. Nehezen megy, a szívemben harc dúl, hiányod felemészt. Eltelt egy év.

Figyelem a járókelőket, aztán egyszer csak egy sportos férfin megakad a tekintetem. Beleremegek a látványába, szívem egyre hevesebben ver, miközben lábam földbe gyökerezik. Arcvonásai téged idéznek fel, rád emlékeztetnek. Belém csap a felismerés: még mindig nem léptem túl rajtad.

Visszagondolok az együtt eltöltött órákra, napokra, hetekre, és nem találom a megfelelő szavakat. Csak azt tudom, hogy sorsszerű találkozásunk bélyeget nyomott életemre. Jó erősen, hogy érezzem hatását, mindig emlékezzek rá. Aztán a nyomással káosz is érkezett, és ködös tekinteted sosem tisztult ki – mellettem.

Ha felszakítom a sebeimet, és eggyé válok a fájdalommal, bevillannak a közös képkockáink. Amikor őszintén meséltél a sérelmeidről, azokban a percekben Te voltál ott, velem. A történeteid mögött Te voltál, hús-vér verzióban. Az egód háttérbe szorult, oda szorítottad, maradjon csak ott. Kapcsolatunk végéig, utána majdleszvalahogy, de addig is érjük be egymással.

Gyenge pillanataidban megesküdtél, hogy mi együtt maradunk. Ígéreteket tettél, csak hogy szívedet megnyugtasd, mivel Te egy igazán megbízható férfi vagy. És tedd hozzá azt is, az első randinkon büszkén mesélted, ott, az a nő téged néz. Le sem tudta rólad venni a tekintetét, sármod megbabonázta. Talán ő az első vakrandiján ízlelgette az első falatokat, talán a „szerelmével” találkozott – bárhonnan is nézzünk, jobban foglalkoztatott téged a szomszéd asztal, mint az én közelségem. Jobban izgalomba hozott, mert kacérkodott az egóddal. Ez jelentette neked a világot.

Nekem te. Képes lettem volna új életet kezdeni, érted, veled. És te folyamatosan biztattál, hogy jól döntök, így nem kell kételkednem benne. Bennünk. Hiába vonzódtam hozzád, hiába éreztelek igazinak, az egód magabiztosan közénk állt. Kapcsolatunkból kiölte a szikrát, és mi eltávolodtunk egymástól.

Eltelt egy év, és Te azóta is az egódat táplálod. Szerelmek jönnek-mennek, de Te mégis kötődsz hozzám. Időszakosan ezt tudtomra is adod, így felbukkansz a semmiből, és ugrasz egy nagyot. Átugrasz egy szakaszt, talán kettőt is, miközben úgy teszel, mintha mindez a világ legtermészetesebb dolga lenne – persze a Te világodban.

Ahol az egód uralkodott – és uralkodik, a sármod hűséges alattvaló, a szerelmek csettintésre elmúlnak.

Az én világomban pedig... ott csak Te voltál.