Szólíts a neveden. Letehetetlen regény. Lélekszakadva elfojtott érzelmekkel, amelyek egy idő után már nem bírják tovább, muszáj a felszínre törniük. Muszáj az Elio és Oliver közötti szikrát lángra lobbantaniuk, a nyári szenvedélyt forróbbá tenniük, miközben a két fiatal szembenéz a valósággal. Mert az később (!) tartogathat felejthetetlen élményeket, legalább olyan átéléssel és gyengédséggel, mint egy féltve dédelgetett álom. Egymásról. Egymással. André Aciman kötét ajánlom. 

Adott egy félénk kamasz fiú, Elio, egy szemtelenül jóképű, amerikai kutató, Oliver és egy felejthetetlen, forró nyár. André Aciman: Szólíts a neveden című kötete az olasz riviérára kalauzolja az olvasót, illetve vadregényes tájakra, ahol még Dante is fel-feltűnik (szoborként vagy idézetek formájában), és a nagybetűs pillanat hevében elmélyül a két fiatal közötti barátság. Persze csak akkor, ha a belső vívódásaikat a háttérbe szorítják, s az elfojtott érzelmek utat törnek maguknak.

Az ominózus,"tűzzel" és "kábulattal" teli nyáron Oliver felforgatta Elio mindennapjait. Nyaralóvendégként érkezik a kamasz fiú családjához, és az utolsó simításokat végzi a kéziratán, így a proffal (Elio édesapjával) többször is folytat eszmecserét; ennélfogva olvashatunk a klasszikus irodalomról és a klasszikus zenéről is. 

Mikor ha nem később? - indítja első fejezetét a szerző. Az én bejegyzésemben e mondat címként szerepel, mivel rendkívül sokatmondó, rengeteg érzelmet terel egy mederbe, az emlékek medrébe. Ennélfogva megtudjuk: Rómában a válluk szenvedélyesen összeér, az erkély nem csak Shakespeare drámájában játszik kulcsfontosságú szerepet, aztán a Szent-Kelemen szindróma létező fogalom, és a Santa Maria dell'Anima emlékei a régi falnál érik el tetőpontjukat, amelyet egy szenvedélyes csók pecsétel meg. Elio és Oliver nyíltan felvállalja önmagát, mit sem törődve a járókelők árgus tekintetével.

A szerző ügyesen bánik a metaforákkal, a szavakkal, a szavak sorrendjével, az érzelmi paletta széles skáláját vonultatja fel az olvasó előtt. És az olvasónak pedig nincs más dolga, minthogy hagyja magát elkalauzolni Olaszország vadregényes tájaira, főként a piazzettai események által. Ugyebár dolce vita.

Szeretem a szentimentális sorokat, így nem meglepő, hogy a kötet nagyon közel áll a szívemhez. Az író mesterien szövi a történet fonalát, ezáltal pedig a cselekményszálakat is kellőképp mesterien alakítja. Szólíts a neveden története páratlan, a karakterek mégis párban érkeznek. Eleinte félénken, rettegve a visszautasítástól (vagy a beteljesüléstől?), aztán egyre közelebb és közelebb kerülnek egymáshoz, a legféltettebb titkok testet öltenek, valósággá válnak, miközben elhangzik: "Szólíts a neveden!".

André Aciman stílusa (hála és köszönet a fordítónak, Szigethy-Mallász Ritának, a remek munkájáért!) egy olyan szentimentális burokba helyezi a két szereplőt, pontosabban főszereplőt (igen, a figyelem középpontját is ketten birtokolják, ennyire hasonlóak), ami arra készteti az Olvasót, hogy olvasson. És olvasson tovább. Egy percre se hagyja Eliot egyedül őrlődni, mert a kételyek fojtogatják, aztán megbénítják, míg végül magatehetetlenül heverészik a földön. Vagy fekszik az ágyon. Majd jön egy jel, ami lángra lobbantja azt a bizonyos szikrát, elindul az érzelmi lavina, amit egyes egyedül Oliver képes kordában tartani. Már ha akarja.

És az a fránya korkülönbség, a (csekély) hét év, miközben titokban ellopni a pillanatot, a másik fürkésző tekintetét, vagy épp az olvasásban megzavarni, kizökkenteni a kézirat megírásából, kizökkenteni az álomvilágból. Mert a valóságban is van valami, amire érdemes figyelni. Például egymásra.

"A szemem világa, mondtam, a szemem világa, a világ világossága, ez vagy te, az életem világossága. Fogalmam sem volt, mit jelenthet a "szemem világa", sőt a lelkem mélyén el is gondolkoztam, honnan a csudából kerülhetett elő ez a közhely, most azonban épp az ilyen badarságoktól szöktek a szemembe könnyek, amiket legszívesebben a párnájába sírtam, a fürdőnadrágjában töröltem volna, a könnyek, amikről azt kívántam, bár megérintené őket a nyelve hegyével, hogy ettől egy csapásra elszálljon minden bánatom." (105.)

Számomra a kötet a kedvencek élvonalába került. A stílus, a nyelvezet, ahogyan Aciman mesterien formálja a szavakat, így nem meglepő, hogy a kötetet szépirodalmi kategóriában, Lambda Irodalmi Díjjal jutalmazták. A szerző szakterülete a francia irodalom, Marcel Proust munkássága, és jelenleg az ötödik regényén dolgozik. Egyébként a kötetből nagyjátékfilm is készült, 2017-ben, Luca Guadagnino rendezésében. 

Remek írói stílus: megvan

Mesterien szőtt cselekményszálak: megvan

Felejthetetlen sorok: megvan

Olvasói élmény: 10/10
Fotó: Saját